SZÜLŐSÉG

Mérgező szülők - Belső Gyermek terápia

2008. szeptember 8., hétfő 09:50

A Mérgező szülőkről először a művészetterápián hallottam. Amikor jelentkeztem a csoportba, a terapeuta azt mondta, ne lepődjek meg, hogy a tagok közül többen is kíséreltek már meg öngyilkosságot. Az egyik alkalommal volt szó a könyvről. Az egyikünk kapta a terapeutától, aki aztán megkérdezte, hogy mit gondol a könyvről. Ő azt gondolta, hogy nem neki szól. Ő nem olyan súlyos eset, és különben is a szülei megtették a lehető legtöbbet, amit csak tehettek. Nem sokra rá el kellett jönnöm a csoportból, mert Péterrel olyan projektbe fogtunk, ahol körbeutaztunk egy csomó országot, és keveset voltunk itthon.



A Belső Gyermek terápiát barátok ajánlották. Sok mindenben a könyvön alapul. Mi Péterrel együtt mentünk el, ami egyszerre könnyítés, és nehezítés is volt. Könnyítés volt az érzelmi támogatás, nehezítés pedig az őszinteség mindenki előtt, akkor is, ha egymásról van szó. Senki nem volt hajlandó mesélni a BGY-ről, azt mondták, majd meglátjuk, milyen. Annyit mondtak előre, hogy elvihetjük a gyerekkori kedvenc játékainkat, és vigyünk sok csokit. A játékok szintén érzelmi kapaszkodók, a csoki meg ugye a műszeretet. Két teljes hétvége várt ránk hajnaltól éjszakáig. Már az első nap végén tudtam, milyen hatalmas változást hozó döntés volt eljönni rá. Nekem nem volt olyan gyerekkori játékom, ami “A Barátom”. Péternek volt “A Macija”, de már nincs meg, annyira szétment, hogy már nem lehetett helyrehozni.

Azok közül, akik eljöttek a terápiára, sokan azt mondták, nekik szuper gyerekkoruk volt, csak kíváncsiságból jöttek el. Aha. Hallgatni másokat, ahogy a gyerekkorukról beszélnek, nagyon tanulságos magara nézve is. “Az apukám csak azért vágott a falhoz 13 éves koromban, mert az anyukám megcsalta, és emiatt ideges volt. Nem tehet róla.” A gyerekek rengeteg mindent elviselnek a szüleiktől, és aztán  magukat hibáztatják. Sokszor óriási dolog már eljutni addig is, hogy ráébredjenek, mi is történt velük. És ha megkérdezed tőle, mit tenne, ha az apja dühös lenne, és az unokáját a falhoz kenné, akkor azonnal más az érzelmi reakció. Ott helyben kaparná ki az apja szemét.

A BGY-n tanultam meg, mi az az érzelmi férj és érzelmi feleség, hogy milyen módszerekkel kötik magukhoz a szülők a gyerekeket. Hogy él bennem egy elhanyagolt, szeretetre vágyó, belső gyermek, akinek lehetek a nagy varázslója, segíthetek neki felnőni, megbeszélhetem vele az élet dolgait, szerethetem. A mai napig szoktunk néha beszélgetni. Elmondja, hogy mitől fél, mit nem ért, én meg segítek neki túljutni rajta. Megtanultam, hogy minden gyereknek joga van a szeretethez, a boldog gyerekkorhoz és ha nem kapta meg, meg kell siratni, mert pótolni már nem lehet. És tudatosítani, hogy az élet nem abból áll, amit gyerekkoromban láttam, mert van választásom, mert a boldogság alanyi jogon jár nekem, aki pedig mást állít, az hazudik.

Aztán a BGY után volt egy pont, amikor úgy éreztem, eljött az ideje, hogy megírjam a leveleket a szüleimnek és a nagybátyámnak, akkor megírtam. Nagyon megdöbbentem azon a sok dühön, ami kijött belőlem. Hogy képzeltem én, hogy erre a trágyára lehet bármit is alapozni. Sokáig iszonyúan haragudtam anyura. Nem tudtam mást érezni. Egy csomó időnek kellett eltelnie, és egy csomó mindennek kellett történnie, hogy ez átalakuljon bennem. Hogy érezhessek hálát, szeretetet is. Anyuval kapcsolatban volt bennem a legtöbb teher. Hogy mindig azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz. Hogy állandó bűntudatom volt miatta. Hogy azt hittem, hogy az én dolgom, hogy ő boldog legyen.
Apuval más a helyzet. Ő mostanra már annyit változott, hogy nagyon messze van attól az embertől, aki régen volt. De ez nem jelenti azt, hogy innentől olyan, mintha a múlt soha nem is létezett volna.

Én még nem konfrontálódtam a szüleimmel és a nagybátyámmal. Ezt még nem tettem meg, mert még mindig túl gyáva vagyok hozzá, pedig fontosnak érzem, hogy megtegyem. Mert ez hiányzik ahhoz, hogy a helyzet köztünk tiszta legyen. És tudom, hogy egy szülő sem tökéletes. Ahogy egy gyerek sem az. És nekem, gyerekként még mindig vannak dolgok, amik miatt bűntudatom van velük kapcsolatban, kezdve azzal, hogy egyszerűen a létezésemmel mennyit elvettem tőlük. És igen, adtam is is sokat, de attól még érezhetem úgy, hogy nagy terhet raktam rájuk én is. És tudom, (mert van sok szülő ismerősöm:)) hogy a szülőknek is bűntudatuk van, mert úgy érzik, nem voltak jó szülők. És (tapasztalatom szerint) a bűntudat az egyik legönpusztítóbb érzés, és nem jó alap egy őszinte kapcsolathoz, sem pedig egy boldogabb élethez.

P. Noémi

Ne maradj le semmiről!

KOMMENTEK

  • 2008.09.08 10:16:47Sünmalacka

    Fú, na én egy ilyenbe nem mernék belevágni... Anno jártam hipnoterápiára, és annyi mindent hozott ki belőlem az is, hogy időnként leültem anyuval szemben, és mondtam, hogy ez is volt, meg az is volt - szegény, csak nézett rám, hogy még egy-két alkalom, és kiderül, hogy milyen szar anya volt, és ő nem is tudott róla... hát, én félnék, pedig lenne mit beszélgetnem a belső gyermekemmel...

  • 2008.09.08 10:38:16maxt

    Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez helyes.

    Az ember feldolgozza a vele történteket, amennyiben erre képtelen, akkor kérhet segítséget.

    Ha egy ilyen terápiás macerával az állítólagos őszinteséggel, és a normális megbékélt életének szétszaggatásával tönkreteszik a családi viszonyait, ősszeugrasztják a legközelebbi családtagjaival, az sem neki, sem a környezetének nem jó.

    Senki sem tökéletes, de hogy a felelősséget toljuk rá a környezetre, és ettől mi leszünk a tiszta szép emberek, ez szerintem a képmutatás, és az igazi mély érzéketlen bunkóság keveréke.



    Ha meg tudunk békélni, azzal előrébb vagyunk. Ha terápiás keretek között maszatolunk, azzal önmagunkat csapjuk be, a "terapeuta" látszatigazságaival körbefalazva, egyedül maradva!

  • 2008.09.08 10:40:27Annipanni

    Szornyu,hogy mennyi "csomagot" tudnak a szulok ratenni a gyerekukre. utana meg szerencsetlennek egy elet is keves arra ,hogy megszabaduljon toluk.

  • 2008.09.08 10:51:47Sünmalacka

    Igen, legfeljebb abban segítsen egy terápia, hogy kicsit más szemszögből is rálássak a kialakult helyzetre, és ezért másképpen is tudjam értékelni a dolgokat. De teljesen szétcincálni mindent, amit már elfogadtam, beletörődtem, ami szerint élem az életemet jól/rosszul, de megszokottan, azért az veszélyes lehet.

  • 2008.09.08 10:56:57ideax

    tényleg szörnyű, de azok sem jobbak, akik ezt ilyen formán aztán visszaadják a szülőknek. onnantól lehet, hogy a feltépett sebek kititsztulnak, de, hogy újabb sebek kelnek miattunk a szülőkön az fix.

    azt gondolom, hogy ami elmúlt elmúlt. ezzel együtt kell élni, fel kell dolgozni és túl kell rajta lépni!



    És nagyon fontos, hogy intő példa legyen számunkra! Én gyerekként úgy "éltem túl" ezeket a helyzeteket( volt bőven..), hogy közben mindig megfogadtam magamban, hogy ÉN SOHA NEM LESZEK ILYEN a saját gyerekemmel.

    sajnos a vérünkben van, ahogy neveltek. időnként bizony megkell állnom és elszámolni tizensokáig, hogy ne anyám szavait mondjam a gyereknek. de sikerül...., remélem.

  • 2008.09.08 11:00:53Sünmalacka

    Persze, hogy segíthet abban, hogy a saját gyerekeiddel ne kövesd el ugyanazt a hibát, de akkor meg mást fogsz elkövetni, úgy, hogy nem is tudsz róla! Mert amiről azt hiszed, tök faszán megoldottad, az a gyereknek nem biztos, hogy így jön le, és lehet, hogy ő mondja magában azt, hogy na, én biztos nem fogom ezt csinálni az én gyerekemmel.. Mert másképp értékeli az adott szituációt! És ha agyongondolkodod magad, hogy most mi a helyes, tuti beleőrülsz :)

  • 2008.09.08 11:06:31devici

    kedves maxt,

    szerintem pedig soha nem szabad elfelejteni, ki milyen életkorral, kompetenciával stb. vesz részt egy kapcsolatban.

    a fentebbi esetben, esetekben gyerekekről volt szó, tehát a felelősség nem őket terheli, nem terhelheti. hanem egyértelműen a másik oldalt. (olvir pedig beleírta azt is a posztba, hogy mindenhol, a szülői térfélen is csak emberek vannak. ennek minden következményével.) ezek a következmények viszont a belső gyermekeket és rajtuk keresztül további generációkat terhelnek majd... vagy, felnőttként, felelősséget vállalva a saját életükért, jövendő családjukért, kezdenek vele valamit.

    takargatni ami fáj, megszokni ami szerintünk is rossz, dehátígyvanez - lehet ez is taktika. sőt, tűnhet az egészséges túlélés eszközének. tapasztalatból mondom, nem az. rossz képleteken lehet, és kell változtatni. én a számomra legfontosabbak, a gyerekeim kedvéért álltam neki.

  • 2008.09.08 11:12:21Sünmalacka

    Devici, de ki mondja meg, hogy mi a rossz képlet? Ami neked rossz volt? Lehet, hogy a gyerekeid normáiba, világnézetébe abszolút belefér. Mi hárman vagyunk, háromfélék. Amitől én kiborulok anyukám részéről, a másik kettő csak röhög rajta. Őket nem traumatizálja, engem igen. Most akkor?

  • 2008.09.08 11:21:40Anura

    Hát érdekes lehet egy belső utazás. De tartok attól, hogy nagyrészt az ilyen terápia rásegít a "sértett gyermek" szituációra. Az meg szerintem egyáltalán nem jó dolog, hogy ha ráömlesztem a szüleim fejére, hogy 20 és 30 évvel ezelőtt mi minden volt, ami szarul esett. Ez olyan, mint egy rohadt nagy terhet áttolni, hogy nesze, viseld te, én megkönnyebbültem azzal, hogy elmondtam, milyen szarul éltem veletek. Szemétség a javából.



    És igen, szerintem is azzal tud felnőni az ember, ha másképp viselkedik majd szülőként, de óhatatlan, hogy abban is hiba lesz. Mert a lónak is négy lába van, ugye.

    Baj van az elfogadással. Mert lehet, hogy nekünk szar gyerekkorunk volt, vagy egyes élmények nagyon rosszak, de tökéleteset mi se fogunk alkotni.



    Nagyon igaznak tartom a régi mondást, hogy "Az ember gyermekként szereti a szüleit, kamaszként gyűlöli, felnőttként megbocsát nekik."

  • 2008.09.08 11:35:29ideax

    "Az ember gyermekként szereti a szüleit, kamaszként gyűlöli, felnőttként megbocsát nekik."



    ERRŐL VAN SZÓ!



    sünmalacka: nem gondolkodom magam agyon, de tudom mik azok a dolgok, nevelési eszközök, amiket szemétségnek tartotta/tok. ezeket kerülöm el, mégha bennem is van, hiszen ebben nőttem fel.

    a gyermek vagy lemásolja a szüleit, vagy negatív példaként él benne. és, ha csak a felét eltudom kerülni annak amit kaptam, én azt hiszem többet tettem a gyerekemért, mint értem anno.



    ettől függetlenül mi is felnőttünk valahogy.

  • 2008.09.08 11:58:41maxt

    devici:

    Rossz képlet? Mi a rossz képlet?

    Én az ilyen terápiák hazugságvilágáról beszéltem, melyek nem az egyén segítését célozzák, hanem más emberi kapcsolataik szétverésével érzelmi függőséget alakítanak ki a terapeutával, és a csoporttal.

    Ez beteg egyedülálló embereknél segíthet, de egészséges emberek teljes gondolkodását kifordítja, akik később a legszörnyűbb, leg irracionálisabb érvekkel taszítják el addigi barátaikat, mert "ők is hibásak", vagy "ők hátráltatnak" de "majd milyen jó lesz".

    Meg van róla győződve, hogy attól lesz jobb a világ, ha mindenkit kizár belőle.



    Attól lesz jobb a világ, ha képesek leszünk emberi mértékkel a lehető legtöbbet elfogadni belőle olyannak amilyen.

  • 2008.09.08 12:15:47Praise

    Sztem nem az ennek a lényege, hogy anyádékra rázúdítod, mit csináltak rosszul 20 éve, mikor egyébként jóban vagytok. Ez a terápia azoknak szól, akik felnőttként vmi miatt rossz v. nem őszinte kapcsolatban vannak a szüleikkel, csak nem igazán értik az okát, de veszik a fáradtságot, hogy kiderítsék. Aztán ha kiderült, neki lehet állni helyrehozni a dolgokat, ha még lehet. Sajnos sokszor nem lehet, mert az ember nehezen változik. Aki évekig képes volt verni a gyerekét, az nem biztos, hogy 60 évesen jön rá, ez mekkora bűn. Ilyenkor a terápia viszont segíthet a már felnőtt gyereknek, hogy leszámoljon önmaga hibáztatásával, megértse, hogy a szülője bizony egy pocsék ember volt - és eldöntheti, már bűntudattól szabadon, hogy ezután milyen kapcsolatot akar vele.

  • 2008.09.08 12:17:21Sünmalacka

    ideax, értem én, persze, hogy az ember megpróbálja a legjobbat kihozni magából is, a gyerekeiből is. Azt, hogy túlgondolkozni a dolgokat, nem úgy értettem, hogy Te gondolkozod túl, hanem általánosságban. Nyilván vannak olyan rossz dolgok a gyerekkorban, ami egyértelműen rossz, gondolok itt olyanra, hogy ha kell, ha nem, pofon a vége, és ezt tudatosan nem viszed tovább a gyerekeid nevelésébe - ez teljesen pozitív. De vannak dolgok, amik talán nem tudatosodnak, és tovább mennek mintegy átkos örökségként. És lehet, hogy neked azért nem tudatosodott, mert nem volt rossz, de a Te gyerekednek az. Szóval érted :) Na, most, hogy ilyen tudományos lettem, akkor brittt tudós vagyok-e? :D

  • 2008.09.08 12:23:43zsizsik

    Ez a terápia az egyén segítségét célozza,nem pedig érzelmi függőséget alakít a terapeutával..Ez nem derült nagyon ki,de ha elolvasod,benne van a cikk ben ,hogy két hétvége.nem több.nincs rendelés...és az ember a barátait okolhatja okkal,vagy ok nélkül,nem kell hozzá belső gyermek.viszont a mai fiatalok tele vannak érzelmi komplexus hegyekkel,és arra nagyon jó.én még nem voltam,csak közlöm,viszont egy közeli hozzátartozóm volt.és rajta látom,hogy mekkora változást tud hozni ez.bár igaz ami igaz,anyánkal azóta sem felhőtlen a viszonya,de legalább sokkal jobban értékeli magát.de ez olyan mint a hipnózis,valaki hisz benne,valaki meg nem.

  • 2008.09.08 13:36:08ideax

    sünmalacka, tiszta sor. ezért is írtam, hogy akarva akaratlanul bennünk vannak szülőink nevelési módszere. az ember lánya meg próbál jobbat tenni/adni, de nem lehet folyton azt vizsgálni egy egy leszidás közben, hogy - ugye most akkor nem teszek vele a kis lelki világának rosszat, mikor épp az " asztalra

  • 2008.09.08 13:37:29ideax

    "asztalra xarna"

  • 2008.09.08 14:58:02Sünmalacka

    ideax, pontosan, egyetértünk :)



    Okoska: "Tényleg nem érti, h. miért rossz, amit tett."

    Hát, az enyém sem. Mondjuk engem nem vert, ver, és tényleg jó anya, de ha valamit próbálok kifogásolni, hogy nem úgy kéne, nem érti, miért. És olyankor eltöprengek, hogy vajon én sem fogom érteni, ha a gyerekem mondja ugyanezt? Ha elém áll, és azt mondja: anyu, most te terrorizálsz engem ezzel, meg ezzel - én is nézni fogok boci szemekkel, hogy megőrült ez a gyerek? Szerintem igen - mert mindenki magából indul ki. Más dolog, hogy ha igazán oda akarok rá figyelni, akkor megpróbálom megérteni, amit mond, és próbálom másképp csinálni, ha neki nem jó. Ez a lényeg szerintem. Hogy is mondják: élni és élni hagyni?

  • 2008.09.08 15:30:23soká

    ha én azt tenném a gyerekemmel amit a mi szüleink (4-en vagyunk nem túl jó kapcsolatban testvérek), most ebben a pillanatban köteném fel magam az első fára...

    Apuka-anyuka masszív alkoholista , házat elárverezik, majd mindkettő meghal tetemes adósságot hagyva ránk..

    Mind e mellé nem törődömség, fizetés elvétele piára, menekülés otthonról..

    Nem tudom képes leszek a megbocsátásra valaha.

    Mélyen égetett sebek nem gyógyulnak be soha.

    Nem erőszakolt meg az apám ,anyám nem vert a falhoz ez igaz.Talán egyszer még ezért majd hálás is lehetek.Talán...egyszer...sokára...

  • 2008.09.08 16:16:35Zsákos ember

    soka: biztos van okod a panaszra, de ugy tudom, magyarorszagon le tudsz mondani az oroksegrol, amit tipikusan akkor hasznalnak ki, ha ez az "orokseg" negativ elojelu, azaz az orokosnek vegul meg fizetnie kellene. szoval most dramatizalod a helyzetet, vagy valamit rosszul tudok?

  • 2008.09.08 16:33:51sobri jóskáné

    Én is olvastam a könyvet. Ma is ott figyel a polcomon. És örülök, hogy elolvastam. Azért vettem meg pár hónapja, mert képtelen vagyok megtartani egy kapcsolatot. Kialakítom, minden rendben, majd az anyám elkezd halkan duruzsolni, hogy ő bizony először azt hitte, hogy minden szép, és micsoda jó ember, de bizony rájött, és nekem ez nem lesz jó, és higyjem el... Ez rendszerint addig fajul, hogy elmarja mellőlem. Immár sokadik alkalommal. Egyszer az apám megkérdezte tőlem, hogy nem látod, mit művel veled anyád? Akkor nem gondoltam bele igazán, de amikor elolvastam a könyvet, leesett. Aztán anyám kezébe nyomtam, hogy tessék, erről van benne szó, magunkra fogsz benne ismerni, olvasd el. Nem volt hajlandó... Vajon miért?

  • 2008.09.08 16:35:43sobri jóskáné

    Apró összetevője a dolgoknak, hogy a Beck-féle személyiségteszt szerint súlyos depresszióban szenvedek, amit én nem vagyok hajlandó elhinni. Anyám viszont annyit mond, hogy látom én, hogy valami nem stimmel veled. Biztos unatkozol. ó, igen. Ám ha alakul egy kapcsolat, és még meg tudom védeni az anyámtól, érdekes módon nincs gondom.

  • 2008.09.08 18:29:55hallohallo

    asszem a mi társadalmunkban túlságosan is idealizálva van a szülői szerep, és a gyermeki tisztelet.

    miközben egyáltalán nincs kihangsúlyozva, hogy a szülőnek is tisztelnie kell a gyereket, már csak azért is, mert a gyerek-szülő kapcsolat tulajdonképpen, konkrétan, emberi kapcsolat, lehetséges játszmákkal, előre felállított hierarchiával, erőviszonyokkal, azzal való visszaéléssel.

    nem gondolom, hogy ha valaki magában hordozza a traumáit - amiknek egyértelműen a szarul működő, vagy nem működő családi viszony az oka -, akkor ne szabadna akár annak az árán is feldolgoznia, hogy "átteszi a terhet" a szülő vállára, vagy "feltépi a sebeket".

    kinek a terhe, kinek a sebei? miért kéne neki továbbvinnie?

    egyetértek azokkal a fentebb szólókkal, főleg devicivel abban, hogy ezek a sebek, ezek a terhek nem tűnnek el maguktól, ott maradnak, minden undorító és pusztító hatásmechanizmusukkal együtt, tovább rombolva az ember kapcsolatait, párjával, gyerekeivel, saját magával, ha nem tesz meg semmit, valamiféle félreértelmezett családi békességből, gyermeki tiszteletből.

    szintén tapasztalatból. több szinten. nálunk generációk óta megy az egymás tönkretétele, anyáról lányára. most én megpróbálom megtörni a sort. nem elhatározásból, borult a bili, az idegeim idáig bírták. most kénytelen vagyok, de ez jó.

    és, nem mellékesen, az én kiborulásom egyféle katalizátorszerepet tölt be a családomban, mindenki, párom, egyik szülőm, szintén szembenéznek saját problémáikkal, beteg családi viszonyaikkal, saját magukkal.

    ami szintén jó.

    én csak így, ezután merek gyerekszülésre gondolni. arról nem is beszélve, hogy ezelőtt nem is vágytam gyerekre, nyilván nem véletlenül.

  • 2008.09.08 19:20:44baud

    hallohallo,

    ezt a katalizátor-dolgot én is ismerem, tapasztalom most is. Nálunk ez súlyosbodik azzal, hogy sokszor én mondok ki dolgokat más helyett. De néha iszonyú fárasztó, mert sokszor nekem kell "közbenjárni", utalásokat tenni stb.



    És ha már ez is sok, akkor rendezek egy nagy hisztit, hogy "igen, mert mindig mindent rám sóztok, én pedig nem bírom." :)

    Aztán kezdődik elölről, mert ezen a felálláson már nem lehet változtatni. Nekem tulajdonképpen nem is esik nehezemre a közvetítés, csak néha. De ez van, én ebbe már beletörődtem, és próbálom a legjobbat kihozni belőle.

  • 2008.09.08 19:35:16magne

    hali! en elolvastam a mergezo szuloket... kb par napig irto merges voltam a szuleimre es okoltam oket mindenert... aztan rajottem, hogy tulzottan a konyv hatasa ala kerultem, es nem eszik olyan forron a kasat... es egy csomo 'felnottkori' bajom csak magamnak koszonhettem, es ha tenni akarok ellene akkor nem a szuleimre kell haragudni, hanem mondjuk segitseget kerni toluk, hogy mindent megoldjak:)

    szoval az a kis piros konyv nagyon gaz is tud lenni..., es tud problemakat generalni rendesen... mert akiknek tenylegesen mergezo szulei voltak, azokon egy konyv sem segit!

  • 2008.09.08 20:35:59Vakmacska

    Én is olvastam a könyvet. Nekem nem sokat változtatott a dolgaimon, legfeljebb azt mutatta, hogy gyakoribb a jelenség mint gondolnánk. Amúgy meg sztem kifele mutogatni a legkönnyebb. Tükörbe nézésnél sokszor könnyebb, legalábbis. Anélkül hogy elbagatellizálnám az esetleges gondokat....mindig csodálkoztam, ha harmincéssok emberek még mindig a hátrafelé mutogatással jelzik a probléma okát.

    Szóval visszamentem a kamaszkori kedvenchez, József Attilához, engedjétek hogy megosszam veletek:



    "Az a felnőtt, akinek szívében nincs se anyja se apja,

    aki tudja az életet a halálra ráadásul kapja,

    aki nem istene se papja

    se magának se senkinek."



    Remélem viszonylag pontosan idéztem, lusta voltam megnézni a könyvet....

  • 2008.09.08 21:15:51Brumibaby

    Vakmacska, ez maradt ki, a közepéből:



    "Ki tudja, hogy az életet

    Halálra ráadásul kapja,

    s mint talált tárgyat,

    visszaadja bármikor - ezért őrzi meg."



    Így viszont...?



    Megette a fene.

  • 2008.09.08 21:50:01kele

    Én terápiaként a Régimódi történetet olvastam Szabó Magdától. Ajánlom minden lánynak/nőnek!

  • 2008.09.08 22:54:58kriszi

    Itt figyel a polcomon a könyv, egyelőre nem volt időm rá.

    DE akármi is jön akárhonnan - nem fogok semmit se át- se visszapakolni az idős, életük vége felé járó szüleimre. Mert számomra ez ahhoz hasonló, mint ha a gyerekre raknám - csak én szándékosan és a következmények tudatában, ami viszont megbocsáthatatlan.

    Vittek ők is eleget, a maguk batyuját - nincs már erejük újakat felvenni. Nekem jót akartak, nem bántott soha senki, szerettek a maguk módján. Egyszerűen csak olyanok voltak, amilyenek, olyan módon szerettek/szeretnek, ahogy arra képesek. Nem mondhatom nekik, hogy rosszul éltetek, rosszul neveltetek, nem ilyennek kellett volna lennetek. Meg minek is. Nem tudnak már jóvátenni semmit.

    (A testvérem egyébként pont valami ilyesmit csinál - nézni is rossz.)

  • 2008.09.09 09:18:23hallohallo

    kriszi, itt a különbség:

    "Nekem jót akartak, nem bántott soha senki, szerettek a maguk módján."



    akkor van gáz, ha bántottak. bármi módon. nekem is jót akartak, engem is szerettek, de közben bántottak. (nem fizikailag, de nem tudom, ennek van-e bármi jelentősége, a következményekre való tekintettel.)



    és hozzátenném, hogy a helyzet attól olyan nagyon nehéz, hogy az ember mindezek után és mindezek ellenére és mindezek mellett szereti a szüleit.



    vakmacska, nem könnyebb hátrafelé mutogatni, az az egyik legnehezebb dolog ilyenkor. magad által elcseszett dolgokat helyretenni könnyű, de amikor felmerülnek olyan kérdések, hogy ezt meg ezt miért tették veled, amikor nem érdemelted meg, és szembe kell nézned azzal, hogy azok az emberek felelősek ezért, akiket annyira szeretsz, hát egyáltalán nem könnyű.



    viszont az a tapasztalatom (konkrét tapasztalatom), hogy teljesen felszabadító érzés, és ezért nekik is jobb, ha kibeszéljük a dolgokat. mert egyébként fertőzött az egész kapcsolat. mert egyébként nem értik a reakcióimat, a viselkedésemet, az érzelmeimet. most jobb, nekem is, és merem állítani, hogy nekik is, de közöttünk mindenképpen jobb, mármint a viszonyunk. szóval ez nem rombolás volt, hanem építés.

    és nem gondolom, hogy a szüleim annyira idősek és annyira a halál küszöbén állnának, hogy ne érné meg a hátralévő évekre rendbetenni a dolgokat.

    (és mint kiderült, a beszélgetésekből, ők is tudták, hogy el lett cseszve, meg hogy hol lett elcseszve, csak nem gondolták, hogy ennek következményei vannak. ajvé.)

    és még megjegyezném, hogy NEM hibáztattam a szüleimet, mert pontosan tudom, az ő viselkedésmintájuk honnan, miből jön, és hogy nem tehetnek róla, de nekem így felnőni rossz volt (mint kiderült, nekik így felnevelni engem rossz volt), és én nem akarom sem továbbvinni a gyermekem felé ezeket a dolgokat, sem pedig velük így tovább élni. ahhoz túlságosan fontosak nekem ők is, de saját magam is, és a párom is.



    (baud, a katalizátort nem így értettem, hanem úgy, hogy mivel én kénytelen voltam magamba nézni és felülvizsgálni a családi viszonyokat, így /majdnem/ mindenki kénytelen volt a környezetemben ugyanerre.)



  • 2008.09.09 09:35:54Vakmacska

    Halohallo, amit írsz azzal egyetértek, meg azzal is, amit kriszi írt. Nekem azzal van bajom, amikor felnőttként van olyan a környezetemben, aki még mindig a szülei válását hozza fel érvként, hogy miért nincs neki az elgondolásainak megfelelő (vagy akármilyen) párkapcsolata. Na ezt nevezem én hátrafele mutogatásnak és nemfelnőtt hozzáállásnak. Aki tudatosan és szeretettel vállal fel "dolgok rendbetételét" az egészen más, valóban felnőtt hozzáállás.

    De sajna mindenkinek vannak korlátai - és én néha úgy látom, hogy némely ilyen korlátot semmiféle terápia nem képes átlépni.

  • 2008.09.09 09:42:51baud

    hallohallo,

    értem én, akkor ezek szerint én nem fogalmaztam világosan. :)

    Szóval ez megvan nálunk is (majdnem mindenki magába néz), de sok esetben viszont közvetítés kell. Szóval halmozott katalizálás, vagy mi. :)

  • 2008.09.09 13:01:04hallohallo

    vakmacska, asszem valahol két malomban őrölünk.

    az egy dolog (bár lehet teljesen jogos), hogy valaki a múltból egy momentumot ragad ki, hogy neki ettől...

    a másik, amiről a cikk is szólt, hogy gyakorlatilag az embernek az egész kapcsolata (mármint a szüleivel) elcseszett, az egész gyerekkora és legtöbbször a felnőttkora is (mert az a kapcsolat nem változik gyökeresen csak attól, hogy valaki minden nap öregszik egy kicsit).



    baud, én nem közvetítek :)

    megkértem a szeretteimet, amikor már számukra is világos volt, hogy nekik is van problémájuk bőven, hogy forduljanak szakemberhez (pszichológus, pszichiáter).

    én magam ezt a terhet nem akarom és nem is tudom kompetensen kezelni, arra van a szakember, és lám, még működik is.

  • 2008.09.09 14:08:42Monica.K

    Ha valaki sorozatosan nagy hibákat követ e a gyerekével szemben, az igenis viselje a következményét. Utána kérhet bocsánatot és segíthet rendbe hozni de nehogymá' hogy a gyereké legyen az egész... Amit most csinálok, aki most vagyok, azért én vagyok a felelős, de azért ne felejtsük el, hogy azért nem vagyok normális mint mások, mert iszonyatos durva hátránnyal indultam, és ez nem azért van mert hülyének születtem, kis szerencsétlenke, bezzeg mások...

    ha az ember 18 évig csak szart kap meg rossz mintát, akkor nem kell rajta csodálkozni hogy a többi 8 évben ezt nem tudja teljesen helyrehozni... azért nem tartok ott ahol kellene mert ezt a 8 évet más(a szüleim) hibáinak korrigálásával töltöttem(igen, ez most a dolgom) nem volt időm olyan fejlesztéssel mint amit egy nrmális huszonéves csinál. Ezzel biztosan nem vagyok egyedül...

    Ha valaki bebaszik és közben kocsival elgázol valaki gyerekét, ha azt mondja, hogy megvan a magam baja, azér vagyok alkesz, kocsiba meg azért ültem mert gyalog messze van, ne rakjatok rám több terhet, nehogymá hibáztassanak, rögtön meglincselik. Minimum azt mondja hogy bocsánat, meg megváltozik, esetleg börtönbe megy, nem még őt pátyolgassuk...Ha valaki, aki felnőtt, csinál gyereket azután elcseszi az életét, nehogymár a gyerek dolga legyen hordani a terhet... mert megsértjük szegénykét.. az ember vállalja a felelősséget azért amit(felnőttként) tesz.

  • 2008.09.09 17:02:57beryl

    speciel szerintem túlzás egy könyvet vagy terápiát hibáztatni ha elszabadulnak az indulatok, az pusztán annyit mutat, hogy valóban túl sok fájó dolog halmozódott fel amivel azóta sem tudott mit kezdeni az illető. szerintem sem feltétlenül jó minden ilyet rázúdítani a szülőkre, csak azt mutatja a kitörés, hogy sok-sok dolga van még azzal, hogy megtalálja a lelki békéjét

  • 2008.09.09 20:30:34hallohallo

    beryl, itt nem a rázúdításon van a hangsúly, hanem azon, hogy az illető elmondhassa, hogy mi bántja.

    és nem kitörés, nem szabadulnak el az indulatok, ez nem maga a veszekedés - általában pont egy életen át tartó veszekedések és játszmák lezárása inkább -, hanem van ennek egy folyamata.

    pl levélírás.

    pl magunkban beszélés a képzeletben jelenlévő szülőhöz.

    ilyen felkészülés nélkül nem lehet "rázúdítani" a szülőkre semmit, mert úgyis csak hárításba és a szokott, rossz reakciókba torkollna a dolog, mindkét - vagy még több - részről.

    még egy: a mérgező szülők c. könyvnek alapvetése, hogy az az úgynevezett megbocsátás egy nagy tévedés, ha csak elnyomjuk magunkban a dolgokat, és nem tudunk továbblépni.

  • 2010.09.16 14:24:00ama mama

    A megbocsátás lehetséges - megérteni, hogy az embernek a szülei miért viselkedtek úgy vele, ahogy. Megbocsátani nekik, hogy rajtunk verték le a saját boldogtalan gyermekkorukat, tele családi és történelmi traumákkal. Valahol érthető.
    De nem szabad azt gondolni, abban az illúzióban élni, hogy az az egyoldalú megbocsátás és megértés, ahova hosszadalmas pszichoterápiás és egyéni munka után eljutottunk, az bármit is megváltoztat a szülőkben. Ők ugyanott tartanak, ahol gyermekkorunkban. TOvábbra is lehülyéznek, lekicsinyelnek, NEM ÉRDEKLŐDNEK A SAJÁT EGYÉNI ÉLETÜNK UTÁN, FELRÓJÁK A SZÜLŐI SEGÍTSÉGÜKET, HÁLÁT VÁRNAK ÉS SÁPITOZNAK, HA VALAMI ÖNÁLLÓ DOLOGBA KEZDENÉNK.És az teljesen normális, ha ez ismét gyűlöletet vált ki bennünk. Erre pedig ugyebár nincs szükségünk?? - Karácsony, húsvét, egy közös színház, vagy kirándulás, mindenki a saját pénztárcájából, saját gyerekével, saját hotelszobájában, részemről ez a megoldás. Öregkorukra majd egy kedves fizetett ápolónő. És ha meghaltak végre és nem szívják a véremet és nem kurváznak és nem anyáznak és nem gorombáskodnak végre - isten nyugosztalja őket. Nem haragszom már rájuk, de nem is viselek gondot rájuk. Az ő életük, ők cseszték el, amilyen keserű gyerekkor jutott nekem, olyan keserű öregkort mégsem kívánok nekik. Majd valahogy kimagyarázom a távollétemet. Elvégre családanya és feleség vagyok, messze országban, a saját életemmel. Sorry. Ez van.

Blogok, amiket olvasunk

FOODY A világ 10 leggazdasabb séfje

A világ leghíresebb séfjei sokkal többek, mint szakácsok, ôk már márkák. Na de ki vezeti azt a listát, ahol Nigella csak az utolsó helyet tudta megcsípni?

ZEM 8 tanács kezdő futóknak, hogy ne hagyd abba a harmadik héten

Bárki elkezdheti, majdnem bárhol végezhető, és egy jó cipőn kívül semmi sem kell hozzá. Adunk néhány tippet, hogyan találhatod meg benne az örömödet, azaz hogyan nem fogod abbahagyni a futást pár hét után.

GADGETSHOP Így válassz okoskarkötőt

Az értékesítési adatok alapján az okoskarkötők az idei év slágercikkei lehetnek. Én is az okoskarkötők szerelmese vagyok, így elárulok néhány titkot, hogy tudj választani a több száz elérhető fajtából.
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta