Az erőszak a családban gyökerezik

Zanza!

Nem szívesen formálok véleményt olyan eseményekről (most sem fogom tenni), melyeket csak a média által nemegyszer jócskán elferdített és szenzációvá dagasztott információk alapján ismerek. Pedig mostanában bőséggel teremnek a hírek társai által agyonvert kamaszról, diákok által terrorizált tanárokról, egész osztályt félelemben tartó bakfisról. Nézem a most megölt kaposvári fiú megtört édesanyját, hallgatom az iskolaigazgató megdöbbent szavait, figyelem a pszichológus okos, higgadt mondanivalóját a virtuális világ és televízió által adott erőszakos megoldási mintákról, ahol semminek nincs végleges és visszavonhatatlan következménye. Arról, hogy a hajdanán még oktató-nevelő iskola ma már jó esetben csak oktat, de nem nevel, utóbbit ugyanis már régen gúzsba kötöttük a szent és sérthetetlen személyiségi jogok jegyében (és valószínűleg ugyanez a sors vár majd oktató funkciójára is). A családi együttlétek és beszélgetések hiányáról, ahol így napokig nem is tűnhetett fel, hogy a fiúk mire készülnek. No persze, tudom, a minták szerepe, és az erőszak erőszakot szül…


Tényleg itt kell keresni az agresszió gyökerét, vagy ekkorra már sok minden eldől úgy, hogy nem is tudunk róla? Ez arról jutott eszembe, hogy a Pediatrics című gyermekgyógyászati lap legutóbbi számában hozták nyilvánosságra egy 1318 gyermek bevonásával lefolytatott észak-karolinai felmérés eredményeit, melyben a gyermekek 4, 6 és 8 éves korában erre alkalmas kérdőívek segítségével mérték fel az agresszió mértékét, és a kapott adatokat összevetették a gyermekvédelmi szolgálatok nyilvántartásaival. Kiderült, hogy nagyobbrészt azokból vált később agresszív gyermek, illetve kiskamasz, akiket már megszületésük után elhanyagoltak a szüleik. Az „elhanyagolás” kétféle formáját különítették el a kutatók: egyrészt az a szülő merítette ki ennek kritériumait, aki nem gondoskodott gyermeke megfelelő táplálásáról, gondozásáról, illetve egyéb testi szükségleteinek kielégítéséről, másrészt megfeledkezett a szülői felügyelet kötelességéről, így gyereke lépten-nyomon veszélyhelyzetekbe sodorta magát. A kétéves kor előtti időszak számított kritikusnak, a későbbi életkorban elszenvedett elhanyagolás és a bármely életkorban érvényesülő fizikai bántalmazás meglepő módon nem szaporította az agresszív gyermekek számát. Ezen a ponton azonban meg kell jegyezni, hogy a kutatók maguk is munkájuk gyengéjeként említik, hogy csak a fent említett tényezők hatását vizsgálták, és figyelmük egyelőre nem terjedt ki az egyéb befolyásoló faktorokra.

Végkövetkeztetésük szerint, ha egy gyerek már egészen korán nem kapja meg azt a figyelmet és gondoskodást, amire minden kisgyereknek szüksége van, akkor később nehezen lesz képes beleélni magát mások helyzetébe, soha nem tapasztalja meg a „szeretve lenni” érzését és magára hagyva úgy érzi, hogy egyedül kell szembenézni problémáival, és a saját maga által helyesnek vélt – vagy a média által sugallt – módon megoldani azokat. Ez még akkor is igaz, ha ebben a későbbi időszakban nem lát közvetlen mintát az erőszakos problémamegoldásra, illetve ő maga nem vált vagy válik fizikai bántalmazás áldozatává.

Az egyéb tényezőkre vonatkozó megállapításuk ugyanakkor sejtetni engedi, hogy a szakemberek sem kizárólag ennek tulajdonítanak szerepet, mindenesetre megjegyzik, hogy a szülői gondoskodást és felügyeletet nélkülözni kénytelen gyerekek eleve óriási hátránnyal indulnak az életben ahhoz, hogy a problémák és az akadályok láttán ne automatikusan az erőszak eszközéhez nyúljanak. Hiszen a bevezetőben említett egyéb kedvezőtlen hatások rájuk is éppen úgy hatnak később, mint az életük első szakaszában kellő gondossággal és odafigyeléssel nevelt társaikra.

Ez még akkor is – vagy annál inkább – elgondolkodtató és továbbgondolásra érdemes, ha úgy egyébként tudjuk, hogy a hároméves kor előtti tapasztalatok akaratlanul is beépülnek a gyerek személyiségébe. Számomra pedig különösen elgondolkodtató, hogy ezt a posztot olyankor szerettem volna megírni, amikor éppen nincs aktuális vonatkozása. Mostanában nem sikerült ilyen időpontot találni…

huhhh
Blogmustra