Én gyerekem, te gyereked, mi gyerekünk

Zanza!

Elvált szülők gyerekeként van némi tapasztalatom arról, milyen, ha a család hirtelen felbomlik, anya oldalán új lovag bukkan fel és apa is hoz új asszonykát a házhoz. A szüleim mindent megtettek, hogy a lehető legkevesebbet érezzek az új helyzetből.



Nem mondom, hogy zökkenő- és problémamentes időszakot éltem át, de végül a mostohaöcsémmel is megszerettük egymást és békességben éltünk. Könnyítette a helyzetet, hogy egyik „új” családomban sem született még egy gyerek.


A környezetemben viszont akad olyan család, ahol meg tudom figyelni ezt az érdekes felállást: mindkét fél hoz saját gyereket a kapcsolatba, plusz születik egy közös gyerek is. Ennél a családnál az ex- és a jelenlegi feleség fújnak egymásra: a kezdeti fegyverszünetet ádáz harcok váltották fel, aminek természetesen a gyerekek isszák meg a levét.

Nyilvánvalóan – és ezt meg is lehet érteni – az apuka a saját lányához húz jobban, mint a nyolcévesen megismert kislányhoz, ezzel együtt sajátjaként neveli őt is. Az új asszony féltékeny az apa gyerekére. Ha két perccel többet foglalkozik vele az apa, mint az övével, balhézik: bezzeg az én gyerekemmel nem játszol ennyit!

Vajon fogják érezni a gyerekek azt a biztonságot, amit egy „igazi” család ad? Vagy bizonytalanná válnak, mert nem értik, miért "egyenlőbb" a másik? Most még egymás gyerekeire féltékenyek a szülők. Mi lesz, ha a közös gyerek nagyobb lesz? Akkor a két másik kölyök fog irigykedni rá? Akkor jön majd „az én gyerekem meg a te gyereked veri a mi gyerekünket”?
Blogmustra