Klikk!
Szombat-vasárnap már elözönlötték a terepet a gyerekek. Első nap is feltűnt, hogy a hely, konkrétan a Kossuth Klub előtere, két terme, lépcsőfordulója, és kisebb nappalinyi babajátszója mennyire kicsi. Az előteret teljesen megtöltötte a hat könyvkiadó standja, amit másnap még a bizarrul kilógó Bioptronos pult egészített ki. Nagyjából mozdulni sem lehetett.
A babajátszóban is elfogyott öt perc alatt a levegő, míg a reggeli betevő Marék Veronika (a művésznő továbbra is verhetetlenül ért a kicsik nyelvén) és a Kaláka koncert között beterelték a szülők a porontyhadat. Bár elsőre nem tűnt valami jól felszereltnek a hely, de valószínűleg csak jól el voltak pakolva a cuccok, mert a kábé tizenöt gyerek pillanatok alatt beterítette kisvasúttal és fajáték-alkatrészekkel a teljes terepet. Hiába, a játszóházak legnagyobb előnye, hogy ott nem a szülőnek kell rendet rakni. Magamban elégedetten nyugtáztam az általam szállított hatalmas babzsákfotel sikerét, ez mindig bejön felnőttnek-gyereknek. A Poronty biztosította internetezési lehetőséget azonban senki nem használta ki, vagy nem internetfüggők a könyvvásározók, vagy titkolják (ez a valószínűbb).
Míg odakinn a standok között evickéltek a szülők a lábak között cikázó dedekkel, hogy maradék pénzüket elverjék, addig szépen gyülekezett a nép a Kalákára. Annyira, hogy mire mi kezdésre felmentünk, semmi hely nem volt, és Tünde, a sasszemű babaújságíró rögtön kiszúrta, hogy mennyi gyereknélküli üldögél nyugodtan a székeken, míg oldalt garmadával állnak gyermekeiket ölben-nyakban tartó szülők (például mi). A lányokat elég jól lekötötte a tinci-tánci, de Andris cseppet sem volt érzékeny a dologra, és levonszolta anyját a favonatokhoz, nyilván abból a célból, hogy mindenhol jelen legyünk és mindenen rajta tartsuk a szemünket. Hogy a koncertnek miért Madáretető volt a címe, mikor az azonos című albumról egy fia szám sem került elő, azt nem tudom, de ez nem rontott az élményen: Kalákáék rutinosan vonták be a kiskorú közönséget a műsorba, egy rózsaszín nadrágos még a színpadra is felmászott. Stage diving azért nem volt.
Koncert után a tikkadt sokaság elözönlötte a játszót, én megpróbáltam a tervek szerint mesét olvasni, de a játékok túl jók voltak, úgyhogy csak Málni érdeklődött. Ez különösebben nem tört össze. A csapat elhúzott ebédelni, és visszatértemkor megállapítottam, hogy azért délutánra igencsak megcsappant a közönség. Vagy Levente Péter volt túl fenyegető, vagy mindenki bealudt ebéd után (kivéve természetesen az én lányomat), mindenesetre a meseírás írókkal című programon főként felnőttek vettek részt. Egyébként vicces volt az ötlet: öt író imprózott egy mesét, egymásnak adva a szót, és bár kicsit elnyúlt a konfliktus és felemás lett a megoldás, azért jót lehetett mulatni a Kövér Patkány, a Bagolylelkű Lóegér és a Macsakfejű Pók történetén. Paulovkin Boglárka pedig zseniálisan illusztrálta menetközben a mesét – nem véletlenül az egyik kedvencem.
Hogy kicsit a könyvekről is szó essék: sajnos nem tudok panaszkodni. Rengeteg szuper jó és még jobb kiadvány van, lehet válogatni bőven, újramegjelenések és új dolgok, angolszász és európai, magyar és kortárs, mindenkinek kedve szerint. Az árak még épp elviselhetőek, bár az újak mintha kicsit drágábbak lennének. A helyszűkén kívül a fesztivál abszolút negatívuma a jegyár volt: számtalan vitát sikerült generálni a portán, a látogatók joggal háborogtak, ugyanis 1200 Ft volt a belépő két éves kor felett mindenkinek. Ez egy átlag család esetén 5000 Ft, ezek után még jó, hogy nem marad könyvre. Még ha levásárolható lett volna, mint például a Nemzetközi Könyvfesztiválon, de még csak az sem. A félnapi jegy körül is állandó félreértés volt, például délelőttre nem volt, márpedig egy Kaláka-koncert és egy mesélés ennyiért kicsit sok, egész napot meg nyilván nem bírnak ki a kicsik. A gyerekjegy hiánya pedig egyenesen érthetetlen. Kár egy ilyen fesztivált ezzel rontani, ugyanis a bejáratnál szerzett negatív tapasztalat rossz szájíze megmarad végig.
