Babanapló: Amikor apa beteg

Zanza!

Kedden a papával szörnyű dolog történt: benáthásodott. Előtte már a mamának is fájt a torka, és én is kicsit szörcsögtem. A papa síri képet vágott, hazajött a dolgozóból, becsavarta magát a piros paplanba, leült a tévé elé, forró teát és kakaót rendelt, és egész nap csak ült, irtó hangosan köhögött, teleszórta zsepivel a nappalit és szomorkodott.

#Katt!#

Ettől úgy megijedtünk a mamával, hogy rögtön meggyógyultunk, mert ilyen jól betegek lenni mi úgyse tudunk. Igyekeztem szórakoztatni a papát, ha már szobafogságra kényszerült. Összetörtem egy poharat, megmutattam, hogy borítok le egy csomó kaját, hogy százszor végig tudom futni a lakást, és képes vagyok folyton visítozni.


Ezenkívül elkápráztattam a Lea hazaér a sétából című számommal. Mama felemel, megnyomom a kódot, bejövünk, hívom a liftet, kinyitom az ajtót, benyomom a megfelelő emeletet, megnézem a frizurámat a tükörben, kérem a mamától a kulcsot, kiválasztom a megfelelőt, odaviszem a zárhoz, a mama beteszi, kinyitja, én meg lenyomom a kilincset. A papa párás szemüveggel állapította meg, hogy mennyivel okosabb vagyok, mint bármelyik másik egy év körüli kisgyerek. Jegyzem meg, egyet sem ismer rajtam kívül.

Vasárnap voltam a dédi szülinapján. Tavaly még nem tudtam menni, mert a mama bezárt a hasába. Ettem egy csomó krumplit savanyú ubival, próbáltam kávét szerezni, de a mama résen volt, és folyton valami vacak tejszínes csokis piskótát akart inkább a számba tenni. Egyszer sikerült neki, de kiköptem. Végre rájött, hogy nem mindenki eszi a cukrot is cukorral, és citromot csavart kábé mindenbe, így az evés is jobban ment. Voltunk a doktor bácsinál is, ő is mondta a mamának, hogy nem vagyok sovány, és ne aggódjon, csak szoptasson meg mindig, ha akarom. Már pedig akarom, ha eszembe jut, mindig mondom, hogy cicicici. De a mama csak bölcsen bólogat, ha nincs kedve hozzá. Autokrácia, ez van. A papa meg én vagyunk a mama alattvalói.
Blogmustra