Támadnak a lázmanók

Zanza!

Túlestem az első nyaraláson és az első betegségen. A betegség nagyon rossz volt és az egésznek az az oka, hogy egy kis vigyorgó taknyos haverkodni akart velem, hiába sírtam el magam már az első sikkantásától. A mama meg ahelyett, hogy elkergette volna, még kedves is volt vele.

Először csak kicsit furcsán éreztem magam este, aztán jól elaludtam, és arra ébredtem, hogy kis manók szöktek be álmomban a torkomba, és kaparasszák a körmeikkel. Ráadásul kint nagyon hideg lett, bent meg nagyon forró.

Később valamit csinált velem a mama álmomban, azt hiszem átpelenkázott és bekrémezett, mindenesetre nagyon izzadni kezdtem, és nagyon szomjas lettem. Napközben is csak aludtam, hogy ne érezzem a manókat, meg sok-sok langyos tejet ittam, mert az simogatta a torkomat. Épp mikor jobban lettem, kiderült, hogy a manók csak átköltöztek a pocakomba, és azt markolászták az erős kezükkel. Egy órát kellett sírnom és tekeregnem, hogy elkergessem őket, de aztán már szerencsére nem jöttek vissza. Egy nap lábadozás után megjött a papa is végre, hozta a laptopot, már tisztára elvonásom volt, csak a mama örült, hogy nem tépkedem ki a billentyűket és kiolvashat három kövér könyvet a második világháborúról meg a rabszolgafelszabadításról.  Jött a haverom, a Joli, akivel a legjobban lehet mókázni, és imádom a hasát, jól meg is nyaltam a strandon, de szerencsére senki sem botránkozott meg. Ezért este fél tízig bulizhattam, mikor már mindenen röhögtem csak, kivéve azon, hogy a mama megpróbált betuszkolni az ágyba. Igyekztem leszerelni, szépen néztem és azt duruzsoltam neki, hogy hamma mamamama. Próbálta szigorral palástolni, de a szemén láttam, hogy meghatódott.

Másnap újra mehettünk a Balatonba. A papa nagyon szeret fürdeni, de csak fejben, úgyhogy ő kint vigyázott, amíg mi ugráltunk meg úsztunk. Én álldogáltam a mama mellett, amíg rávette magát, hogy beleguggoljon a vízbe, aztán kicsit lefröcsköltem, előtte nem szabadott, mert olyankor sikít és dühös.

Mit mondjak, a színem, mint egy brazil díváé, a strand pedig a kedvenc helyem lett. Csak akkor sírtam, mikor haza kellett indulni, ráadásul kocsival mentünk, amit utálok, halálosan unalmas, a mama lekötöz, állítólag színtiszta jó szándékból, és még szopni se lehet. Odafele se volt semmi az a villamos, de az autópályát meggyűlöltem. Nem értem, miért nem megy metró a Balcsira?

Blogmustra