Lányomnak, aki 26. hétre jött a világra

Zanza!

Hét hónapnak kellett eltelnie, hogy le merjem írni gondolataimat, kislányom. Féltem attól, ha papírra vetem fájdalmam, kétségbeesésem, duplán veszítem el azt, ami fontos. Téged. A következő sorokat Neked szánom. Annak a reményében, hogy mindig emlékezni fogsz születésed történetére.



Tikkasztó augusztus huszonhatodika van. Túl a nyári napokon, túl a hőségeken. Örülök. Már csak azért is, mert vendégeket várunk, hogy megünnepeljük Dávid bátyád születésnapját. Hihetetlen gondolatok cikáznak a fejemben. Fáj a hasam, fáj a derekam. Nem. Még nincs itt az ideje. Nem lehet, hogy ma érkezzél meg közénk. Várunk, de nem vagyunk türelmetlenek. Apa telefonál, de nem panaszkodom. Talán csak az időjárástól érzem magam így. Borult az égbolt, fekete felhők sorakoznak.

Próbálom feleleveníteni azt a napot, amikor Dávidot szültem. Nem megy. Egyre jobban fáj. Dávid rémült arccal stoppolja az időt: Anya, húsz perces! Anya, tizenöt perces! Apa megérkezik, megyünk a vendégeket várni az állomásra. Közlöm Apával, előtte álljunk meg a kórházban. Nem érti, s elfehéredik.

Két óra: Az ügyeletes szülészorvos értelmetlenül áll előttem. Azt kérdezi, hányadik gyerekem vagy. Miután megkaom a keresetlen szavakat, tudatja velem, biz' ma te világra jössz. Kétségbeesetten telefonálok Apával a doktor bácsinak, akinél szültelek volna. Mindhiába. Nem tudjuk elérni. Se a klinikán, se a mobilján. Lássuk hát a második tervet. Kiskunhalason maradunk, itt látod meg a napvilágot. Egyedül maradtam. Apa biztat, átölel. A két nővér lenézően közli, cseréljem ki a véres betétemet. A szülő nő betétje vajon hófehér? Innét már minden gépiesnek tűnik. Nem mintha eddig emberi lett volna a fogadtatásom. Ágy, infúzió, vérvétel, rengeteg kérdés, s a nagy kérdőjel mindenkinek. Hogyan szülhetek meg E 111–es nyomtatvánnyal ebben a kórházban? Közlik, nekik még nem volt ilyen esetük. Vajon attól félnek, hogy nem kapnak pénzt? - merül fel bennem a kérdés. Érkezik értünk a gyorsmentő, jöhet az újabb terv. Apával épp akkor futunk össze, amikor betolnak a mentőkocsiba. Csupán egy puszit küld a levegőbe.

Három óra : Száguldunk, behunyom a szemem, nem akarok itt lenni. Ha fáj valamim mindig sok-sok jégre gondolok. Bevetem ezt a praktikát, talán most is bejön. Nem, nem sikerül. Hányás lesz rajtam úrrá, nem bírom abbahagyni. Mi lenne, ha még ettem is volna? Nem tudom elhinni, hogy talán ma megszületsz. Huszonhat hétre. Várhattál még volna, babám. Folyamatosan azt akarom tudni, mikor érkezünk Szegedre. Félek. Nagyon. A mobil többször csörög, nem érdekel. Nagyon fáj. Ugyanúgy, mint tizenegy évvel ezelőtt. Igen, ez az a fájás, amit akkor is éreztem. Dávidnál.

Négy óra harminc perc: A mentősök leadnak a szülészeten, s lelkemre kötik, elviszlek majd megmutatni, ha egy éves leszel. Bólintok. Az erőmet összeszedve, letápászkodom a hordágyról, semmi segítség nélkül. Nem mintha nem kellene, de ügyet sem vetnek rám. A rezidens doktornőtől monoton, betanult parancsszavak: feküdjön fel, lazítson, szóljon, ha jön a következő fájás, mikor volt az utolsó menstruáció, mióta érzek fájásokat. A keresztkérdés pedig most is a biztosítás. Valaki jön-megy az E 111–es formanyomtatvánnyal. Két fájás közben közlöm, kifizetjük a szülés költségeit, ezen ne fájjon a kórház feje. Újabb rutinvizsgálatok. Pihenni szeretnék, nem összezárt lábakkal jönni-menni a vizsgálóból a felvételi irodába.

Öt órától este tíz óráig: Késlelteni fognak téged, hogy ne gyere ma világra. Annyi drót lóg ki belőlem, lehetnék sci-fi szereplő egy fantasztikus filmben. Kórterembe kerülök, ahol már a jövendő anyukák próbálják oldani a hangulatomat. Befordulok a csempefal felé, hogy ne lássák a kínnal díszített arcomat. Alkalmazom a jeges verziót, ami segít is valamennyire. A mellettem fekvő anyuka, Zsuzsa beszélget velem. Kérdez, de sokszor csak bólintok vagy rázom a fejem. Lassan csepegnek belém a gyógyszerek, itt–ott rámnéz egy nővér. Fájásaim erősödnek, hiába a sok gyógyszer. Kaparom a csempét, fejemet a hideg csempéhez szorítom, még a falon lévő hatalmas órát se látom rendesen. Háromszor csengetek a nővérnek, hogy jöjjön, nem érzem jól magam, én meg fogok szülni. "Az nem lehet!" - mondja a nővér.

Pulzusomat kémleli, megfogja a hasamat, megrázza a fejét. Kimegy. Tízpercesek már. Apuci többször telefonál, de beleszólni nincs mindig erőm. Este tíz óra van, amikor már nem bírom tovább és Zsuzsa anyuka kisétál a nővérért. Jön. Megy. Érkezik a rezidens doktornő, aki olyan tapintatlanul vizsgál meg, hogy beleremeg a hangom. Két centire van nyitva még nem szülhet meg. Elmegy. Öt perc alig telik el, csengetek, s a felháborodott nővér végre azt mondja: "Na jöjjön!"

Saját erőmből, összekulcsolt, összefonott lábbakkal totyogok ki a szülőszoba irányába, magam mellett tolva az infúziós állványt. Óráknak tűnik, mire odaérek, meg-meg állva. Most már tudom, a doktornő se lesz kedvesebb velem.

Este tíz óra tíz perc : A késleltető akármiket leállítják, kapom a gyorsító löttyöket. A kórházban nincs a vércsoportomnak megfelelő vér, de keresik. A vérszintem a béka fenekénél keresendő. Még most sem fogom fel, hogy mielőbb megláthatlak.

Azt hittem, már nem fogok hányni. Honnét jön ennyi anyag, nem értem. Pocsékul érzem magam, erre meg kikötöznek. Utálom. Védtelen vagyok és egyedül. Könyörgöm a nővérnek, maradjon már mellettem. Félek. Nagyon. A rezidens doktornő az utolsó percekben érkezik. Leül elém, s várja az utolsó fájásokat. Közben arról diskurálnak egymás között, hogy kell–e neki ezek után még gyerek? A doktornő nemmel felel. Szép kis hivatástudat, de nem érdekel mit gondol ő.

"Kislánya született, anyuka!" – ahogy tudok felülök, s könnyes szemekkel meglátom azt a ici-pici emberkét, aki a hasonmásom lehetne. Huszonhárom óra ötven perc. Boldog vagyok nagyon. Még nincs vége. Újabb fájások. Te jó ég. Ez is így fáj?! Erre pedig már egyáltalán nem emlékeztem. A méhlepény látványára összesúgnak, nem mondanak semmit. Még mindig nincs vér. Ez a dolog nem igazán érdekel. Uramisten, nem hallom a hangodat. Már nem félek, rettegek. Elvégzik rajtam az utolsó simításokat. A fájdalmaim eltűntek, s arra gondolok, behunyom a szemem s elalszom. Téged átvisznek a koraszülött intenzív osztályra.

Alig végzett a doktornő a feladatával, arra kér a nővér, menjek letusolni. Letusolni? Hiszem citerázik a testem, lábam, mindenem. Úgy látszik errefelé ez a szokás. Erőmet kilehelve felkelek, s elmegyek letusolni. A víztől újjászületve még egyszer megnézhetlek. Gyönyörű vagy, Nélia. Szeretlek. Könnyes a szemem. A fenéket. Zokogok. Ezután a nővér elkísér a kórterembe. Istenkém, aludni fogok. A leendő anyukák gratulálnak. Apucid ijedt hangon szól a telefonba. Elújságolom, hogy kislányunk született. Érzem a csókját a mobilon keresztül.

Az óra hajnali egy órát mutat. Tudatom a rokonokkal, barátokkal rövid üzenetben, hogy megszülettél , s arra kérem őket, imádkozzanak érted. Én is imát mormolok, míg bele nem alszom. Álmomban sehol sem jártam, senkivel nem álmodtam. Jé, a nővérrel álmodom? Nem, már nem alszom. Megkér, szedjem a csomagom, mert a patológán fogok feküdni. Hirtelen az jut eszembe, én még élek. Arra gondolok, annyit fejlődött az orvostudomány, hogy már szülés után sem kell két órát szigorúan a szülőszobán tölteni, akkor mit nekem patológia. Tizenegy évvel ezelőtt első szülésemnél még igen. Úgy tudtam, ilyenkor lehet trombózist kapni. Vagy mégsem?

Augusztus huszonhetedike: A doktornő ébreszt, aki a világra segített. Száraz hangon kijózanít, hogy bármi megtörténhet, nem kell elkeseredni, de a koraszülött babáknál sok minden közbejöhet. A fejem akkora, mint egy hordó. Zokogva keltem Apucit, mivel biztatnak.

Nagy levegőt veszek, átmegyek hozzád, aki a legdrágább ajándéka az életemnek. Gyönyörű vagy, próbálom felfedezni arcod minden részét. Fekszel az inkubátorban. Drótok, gépek, sípoló hangok. Szörnyű. Egy biztos, kislányom, nem hagylak magadra, veled leszek minden nap, mert meg kell erősödnöd, hogy boldognak lássalak évek múltán is, ha te várod gyermeked.

Olyan szépen elterveztem a születésed. Apával megbeszéltük, hogy mellettem lesz, amikor itt lesz az ideje a születésednek. Együtt jártunk dimenziós ultrahangra, ahol mindent megmutattál magadból, csupán azt nem, hogy lány vagy–e vagy sem. Én a szívem mélyén éreztem, hogy csakis kislány lehetsz, aki mindent meg fog beszélni az édesanyjával, megbízunk egymásban. Erre mondják, hogy ember tervez, Isten végez. Az eltervezett szép jövetelnek nem tudtunk részesévé válni, helyette úgy érkeztél, mint a "cunami" .

Hirtelen végigsöpörtél az életünkön. Megjött veled a boldogság, de a félelem és a kétségbeesés is. Akinek koraszülött a gyermeke, az tudja, miről beszélek. Ez nem egy diadalmenet, inkább egy hullámvasút, mely az egekbe röpít, de a mélybe is levisz. Ma már tudom, mindennek megvan az ára, s még a hőn áhított gyermeket sem adják szenvedés és kín nélkül. Amikor napról napra utaztam Hozzád Szegedre, mindig gombóccal a torkomban mentem, s jöttem el. Nem tudhattam milyen látvány fogad, s mennyire haladunk előre. Köszönettel tartozunk a Szegedi Koraszülött osztály orvosainak, ápolóinak, akik kemény munkával azon fáradoztak, hogy megmentsék az életed, s megannyi babának a mai napig.

Tudom, sokkal több odafigyelést igényelsz, mint egy időre született baba. Ha néha türelmetlenebb vagyok veled s ha itt-ott úgy érzem, többre már nem vagyok képes, mosolyogj rám a gyönyörű szemeddel, s én újra erőre kapok általad! A szívemben s a lelkemben ott leszel mindig. Te és a bátyád is.

Az ember azt hiszi, ha megszületik a koraszülött gyermeke nincs akadály. De van. Sohasem olvastam koraszülésről, nem tudtam elképzelni sem, mivel jár ez az állapot. Az inkubátor mellett állva megfogadtam magamnak és Istennek, ha segít nekünk, akkor egy életen át hálás leszek, a keresztelésről sem feledkezem meg. Mindig arra foglak tanítani, hogy a hit megerősít és átsegít a válságos, nehéz napokon Az életem merőben megváltozott, a sok rossz után élvezhetem férjemmel együtt a kislányom adta boldogságot. Kétszeres anya lettem, s ennél nincs szebb, jobb dolog a világon.

Blogmustra