No munka, no lóvé, no para?

Zanza!

Magvas gondolatokkal kezdem az évet. Mégpedig azért, mert vészesen ketyeg a gyedem vekkere, miszerint hamarost a helyzet a következő lesz: no munkahely, no lóvé, no para.

Ez a kis egzisztenciális nyomás tulajdonképpen lappang bennem már egy ideje, de eddig sikerült elnyomni a majd csak lesz valahogy, meg mindig volt jó munkám, most már diplomám is van és ehhez hasonló érvekkel. Most azonban szembesültem azzal, hogy életem párja, aki azért látja, legalább is látnia kellene a munkaerőpiacnak mindkét oldalát, problémámat hallgatva teljes értetlenséggel állt velem szemben.

Egyrészt látja azt, ahol nap mint nap szembesül az igényekkel, kit dolgoztatnak, hogyan és mennyiért, másrészt lát engem, mint nőt, akinek egyszerre több síkon is el kell tudnia lavírozgatni. Engem ugyebár nem vár vissza semmiféle munkahely, mert ami volt, az megszűnt. Most végeztem, mint kezdő közgazdász, de még mindig nem vagyok munkaképes, mert azt a fránya nyelvtudást csiszolni kell. Érthető. Tanultam ugyan bruttó legalább 7 évet különböző felsőoktatási intézményekben, rendelkezem egy piacképes, (haha) diplomával, és még mindig nem vagyok kész. Én még mindig nem vagyok piacképes. Igaz, az ember holtáig tanul, no de jó lenne már egy kicsit kamatoztatni.

Itt van ugyebár a gyerekek, munkáltatói igények, személyes tudás, igény, elvárás sokszög, amelybe férfitársaim soha nem fognak belekerülni, belelátni, sőt, meg merem kockáztatni, hogy sokan még beleérezni sem tudnak.

Egyetértek azzal, hogy az én sirámaim nem feltétlenül akkora világrengető dolgok, mint mondjuk az afrikai éhezőké, vagy az izraeli válság. Nem kenyérre kell keresnem, mert ha arra kellene, akkor nyilván nem lennék válogatós a munkában. Bár azt gondolom, hogy sokan úgy sem találnak maguknak.

Férjem csodálkozva kérdezett, hogy miért azt mondogatom, hogy mit nem akarok csinálni, mert így nem lehet a dolgokhoz hozzáállni. Én erre azt mondom, hogy más dimenzióban él munkailag. Igen, szeretnék mondjuk IT-s menedzser lenni, versenyképes fizetéssel, cégautóval, vinnék én projekteket, miegymás. Elvégre ezért és ezt tanultam. A gyerekeket viszont én szeretném összevadászni a suliból meg az oviból. Ez valahogy alap. Tudom, megtehetem, örüljek neki. Így nyilván jó pár évig nem fogok a fent említett pozícióban dolgozni, később pedig, mint kezdő negyvenes…

Igen, lennék grafikus is, aki tervezget, meg kreatívoskodik itthon. Ma már tudom, hogy erre a melóra nem elég 24 óra sem, nem hogy gyerekek mellett. Ahhoz, hogy elhelyezkedjek egy női újságnál, tanulnom kéne megint tök mást, mint amit eddig tettem. Igen, végül is teljesen jól el tudom képzelni magam egy tisztességes szakmában is, mondjuk fodrásznak vagy eladónak. De nincs szakmám, mert nekünk ugye azt szajkózták, hogy tanulj, tanulj, meg papír, papír.

Igen, remekül ellennék itthon a gyerekekkel és a férjemmel, lennék én biztos háttér nekik. És akkor mit fogok csinálni, amikor erre már nem lesz szükségük? Láttam ilyet sok helyen, nagyon szomorú helyzetbe kerülhetnek így nők.

Arról pedig nem is nagyon akarok regélni, hogy manapság milyen elvárásaik vannak a cégeknek. Nehéz ez. Merre menjen az ember, mi az, amiből engedjen egy picit? Hol maradok meg annyira anyának lenni, amennyire szeretnék, és hol maradok meg mind emellett én? Aki azért, halkan jegyzem csak meg, szeretne valaki lenni. Lehetne erről oldalakat írni. De hagyok nektek is. Szóval merre van a jó út, ki az, aki erre tudja a receptet?

win

Blogmustra