Salamon Sára öt évvel ezelőtt költözött Tel Avivba – ma fotósként dolgozik, a munkájával pedig igyekszik olyasmiről mesélni, ami egyszerre érdekes és tanulságos mindkét otthonában: Magyarországon és Izraelben. Manapság, amikor a magyar hatóságok drótkerítésekkel és határvadászokkal igyekeznek megállítani a menekülthullámot, az aluljárókban összezsúfolt családok és gyerekek pedig jobbára cask a civil szervezetekre számíthatnak, különösen megosztó és aktuális témát választott. Ilyen egy magyar fotóművész diplomakiállítása Izraelben – szudáni menekültekről.
“A fotósorozat címe Ábrahám és Izsák – a két férfi, akikről a képeket készítettem Ibrahim és Itzhak, héber, zsidó nevű afrikai menekültek, akikkel akkor ismerkedtem meg, mikor pincérként dolgoztam a Tel Aviv-i Hilton hotelban. Mindketten felszolgálók voltak, legális munkaengedéllyel” – meséli Salamon Sára, aki elsőéves művészeti iskolásként azt a feladatot kapta fotográfia tanárától: készítsen fotósorozatot olyasmiről, ami őszintén leköti és érdekli őt. A szudáni menekültek ügye régóta foglalkoztatta a magyar származású fotós lányt. “Gyakran hallottam, hogy más alkalmi pincérek megjegyzéseket tettek nekik: ‘Menjetek vissza Szudánba, van saját országotok!' – mondogatta nekik gyakran egy teljesen nyilvánvalóan Oroszországból bevándorolt srác” – meséli Sára, aki számára egyértelművé vált: a menekültkérdés nemcsak Magyarországon, de az egész világon óriási indulatokat vált ki. A téma pedig azonnal felkeltette az érdeklődését – fotósként és magánemberként egyaránt.
A gyűlölet nem ismer határokat
Ahogy Magyarországon sem kérdezi egyetlen gyűlölködő sem a bevándorlóktól, akit megaláznak és bántanak, hogy mégis milyen vallású, az illegális bevándorlókat a világon szinte mindenütt muzulmánnak veszik – mit sem tudva a mohamedán vallás spirituális értelmezéséről, vagy arról, hogy a muszlim hitnek eredendően semmi köze az erőszakhoz. Ibrahim és Itzhak szintén szenvedtek a rájuk sütött skarlát betűktől, pedig mindketten egy-egy szudáni törzshöz tartoztak. “Ekkor még nem beszéltem elég jól héberül ahhoz, hogy megvédjem őket, vagy kioktassam a többi kollégámat, de tudtam: annyit megtehetek, hogy megkérem őket, engedjék meg, hogy képeken keresztül mutassam be, kik is ők valójában” – mondja a fotós. Ez volt az első alkalom, hogy igazán közel került hozzájuk: Ibrahim meghívta őt az otthonába és betekintést engedett a hétköznapjaiba.
A sehány éves férfi
“Korábban is izgatott voltam a választott témámtól, de a beszélgetéseink még inkább megerősítettek abban, hogy jól döntöttem. Olyan természetességgel számoltak be elképesztően sokkoló eseményekről az életükből, hogy tátva maradt a szám” – meséli Sára. Ibrahim például elmondott egy vicces történetet arról, hogy kiskorában nem szerette a pépesre főzött zöldségeket, az egyetlen főételt, amit megengedhettek maguknak, és amíg az anyukája nem figyelt, elásta őket a konyhában. Bár a történetnek nem ez volt a lényege, Sára mégis felkapta a fejét: igen, a kunyhójukban nem volt padló, csupán sár és por. “Az is megdöbbentett, hogy fogalmuk sem volt, hány évesek pontosan – mindketten otthon születtek, a hivatalos papírjaikat csak felnőttként, Izraelbe érve készítették el – addig papíron nem is léteztek. Nagyjából harmincötnek saccolták magukat – az emlékeik alapján” – mondja Sára.
Csak fotóról ismeri a kisfiát
Amikor arról kérdezte őket, miért kellett menekülniük, a férfiak elmesélték: Szudánban a radikális extrémisták elvették a családi földjeiket, legelőiket, állataikat, őket pedig katonának sorozták volna be, hogy ők is beálljanak fosztogatni. Itzhak zárkózottabb volt: bár a testén számos lőtt seb látható, nem szeret a szörnyű emlékekről beszélni. “Van egy feleségem és egy kisfiam, akiknek minden hónapban küldök pénzt, de már nyolc éve nem láttam őket” – mesélte. “Van egy fotóm a fiamról és a bátyámról – ennyi az összes emlékem róluk.”
Ibrahim es Itzhak menekültként fél évre szóló munkaengedélyt kaptak Izraelben, így azonnal állást találtak. A munka hozta össze a két barátot. Hét éven át hónapról hónapra fizették az adókat, a számlákat, mint bárki más, amíg egy nap kaptak egy-egy hivatalos levelet, amelyre egyikük sem számított...
Exodus 2.0
A két férfinak egy hónapja volt bejelentkezni a Holot városában felépült menekültfaluba. Ez olyan, mint egy kisebb város: otthonok, közös étkezők, sportlétesítmények, parkok segítik elviselhetőbbé tenni a bizonytalanságot. A Tel Aviv-i gyülekezőhelyekről busszal utaztatták őket Holotba, a csak férfiak számára fenntartott részre. Bár kétségbeestek – hiszen másodszorra veszítették el váratlanul az életet, ahogy eddig ismerték -, azért a táborban legalább teljes ellátás és kényelmes ágy várta őket. Persze a szabadságot többre értékelték volna. Éppen ezért volt akkora boldogság Sára számára, amikor pár nappal az Ábrahám és Izsák című kiállításának megnyitója előtt a hírekből értesült róla: 1000 korábban illegális bevándorló menekült kapott friss munkaengedélyt a holoti menekülttáborban. “Azonnal írtam Ibrahimnak, tudni akartam, közöttük van-e, és óriási örömömre azt válaszolta: ‘Igen, köztük vagyok én is.' Álmomban sem gondoltam, hogy ott lehet majd a róla szóló kiállításon.”
Jóval több, mint egy kiállítás képei
Bár Itzhak sajnos nem lehetett ott a megnyitón, mostanra ő is visszaköltözött Tel Avivba. Ibrahim a megnyitón mindkettejük nevében köszönetet mondott Salamon Sárának, és szívhezszóló beszédben mesélte el a történetét. A négy év alatt elkészült fotók pedig most, a kiállítás végeztével is tovább mesélnek: “Úgy érzem, a projekt elérte a célját: olyasmit dolgoztam fel, amiben hittem, és ez olyan emberekhez jutott el, akik semmit, vagy nagyon keveset tudtak a menekültek helyzetéről, múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Ráadásul két barátot is szereztem” – mondja a magyar származású lány, és hozzáteszi: nagyon fontosnak tartja, hogy magyar művészek is megismertessék a menekülteket és sorsukat mindazokkal, akik számára a “menekültügy” nem több, mint egy személytelen, tárgyilagos probléma. “Elég egy pillantás egy ember szemébe, hogy észrevegyük: az ő életük éppen olyan fontos, mint bármelyikünké.”
