Steiner Kristóf rákattan a Terápiára, mármint az HBO sorozatára, aminek pár nap múlva indul a második évada itthon. Az eredeti izraeli sorozat producerével, Hagai Levivel beszélgetett róla, miért lett ez ekkora siker világszerte.
Bevallom, nem sok magyar sorozatot néztem az utóbbi időben – öt éve már, hogy Izraelbe költöztem, és őszintén szólva korábban sem lettem rabja egyetlen hazai szappanoperának sem. Fájdalmas volt nézni némelyiket, miután pedig hozzászokott az agyam és a szépérzékem a Mad Men (itthon: Reklámőrültek), a Damages (Hatalom hálójában), és a True Detective (A törvény nevében)-szintű sorozatokhoz, meg sem próbálkoztam azzal, hogy up-to-date maradjak a hazai felhozatalt illetően.
Ám néhány héttel ezelőtt egy barátnőm átküldött nekem egy linket – tudván, hogy világéletemben odavoltam Für Anikóért –, és csupán ennyit üzent a video mellé: “Egy kis csemege itthonról - gondolom nézed az izraelit is.” A honlapra kattintva egy számomra – akkor még – idegen család legbensőségesebb pillanataiba csöppentem: egy házaspár terápiára ment, mert mint kiderült, a nő szeretőt tartott. Ha ez a Barátok közt lenne, ennyi információval meg is elégedhetnénk, és elkönyvelhetnénk X-et gonosz, Y-t pedig jóságos karakternek. Ám ebben a jelenetben – ahogy a való életben sem – nem volt ennyire fekete-fehér a helyzet: a csalfa feleség motivációja, hogy végre ismét élni kezdhessen, a férfi pedig módszeresen hanyagolta a családját, miközben a munkájában grál lovagként tündökölt. A színészek – Mácsai Pállal a terapeuta szerepében – mind brillíroztak, a forgatókönyv minden sora olyan valóságos volt, mintha a szereplők helyettem mondanák ki a gondolataimat, a tálalás (legyen szó a képekről, a ruhákról, vagy a vágásról) pedig csont nélküli “hollywoodi” kvalitásokról árulkodott. Hoppá. Igen, én ekkor és így találkoztam először az itthon Terápia néven futó HBO-sorozattal, ami pedig már világszerte óriási sikernek bizonyult, és aminek az eredetije ráadásul épp új hazámból, Izraelből indult világhódító útjára. És itthon épp most indul a második évada.
Popkultúra és szociomédia
Ekkor döntöttem el, hogy alaposabban utánajárok a sorozatnak: megnéztem az összes, weben található videót, és hamar felfedeztem, hogy korántsem vagyok egyedül a lelkesedésemmel: a sorozat eredeti, héber nyelvű változata az Izraeli Filmakadémia összes díját elnyerte, az amerikai változat pedig a szereplőknek köszönhetően Emmy- és Golden Globe díjat is kapott. Nem csoda, hogy azóta tizenhét adaptáció is készült belőle: Kelet-Közép Európában rajtunk kívül többek közt a lengyelek, a csehek és a szlovákok is leforgatták a maguk verzióját.
A nemzetközi sikersorozat nyilvánvalóan a tökéletesen megtervezett patentnek köszönhető: mindannyian kíváncsiak vagyunk a körülöttünk élők lelki és szellemi megpróbáltatásaira, ám olyan társadalomban élünk, ahol a legmélyebb, legmeghatározóbb érzelmeinket gyakran magunknak sem ismerjük be, nemhogy a barátoknak, kollégáknak, rokonoknak, vagy a terapeutának. A széria tündöklése tehát – amellett, hogy a néző eszébe juttatja, milyen konstruktív dolog végre megnyílni valaki előtt – leginkább a saját, gyarló kíváncsiságunknak, és “minden lében kanál” gondolkodásunknak köszönhető. Imádunk szembesülni a ténnyel, hogy másoknak is vannak problémáik – legyenek bár gazdagok, házasok, családosok, híresek, vagy történetesen egy tévésorozat főhősei.
Szakmai szemmel
És persze olyanok is akadnak, akik pontosan tudják, hogyan zajlik egy pszichoterápia, ahogy azt is, hogy nincs, aki mentesülne az ember természetét alapvetően meghatározó hétköznapi küszködés alól - ők az “igazi” pszichológusok. Ám aki sosem találkozott valódi terapeutával, talán nem is tudja: egy valódi pszichológus az etikai szabályok miatt még családjának sem beszélhet munkája részleteiről. Éppen ezért a sorozat joggal tekinthető a titokzatos szakma “coming out”-jának: a sorozatnak köszönhetően először került main stream-refletorfénybe a terápia.
Akinek kétségei támadnának, hogy mégis mennyire reális ez a tévé-pszichológia a klinikai pszichológiával összevetve, annak hitelesítheti ez utóbbit, hogy amerikai egyetemeken bevett szokássá vált levetíteni a sorozatot a hallgatóknak, hogy megismerkedjenek a pszichológusok munkájával és a terápia lényegével. Ezek után igazán nem meglepő, hogy a széria állandó téma lett a terapeuták között világszerte, emellett pedig milliónyi ember vallja: a Terápia inspirálta, hogy szakember segítségével nézzen szembe a gondjaival. Mert feltételezem, nem lep meg senkit, ha azt mondom: mindannyiunknak vannak problémáink, és mindannyiunknak jót tesz, ha beszélünk róluk. Egy olyan világban, ahol megveszekedetten igyekszünk megfelelni a tökéletes képnek, amit a magazinok reklámjaiban, Ferrarik hátsó ülésén domborító modellek diktálnak, elképesztően fontos jelentősége van egy olyan sorozatnak, amely feltárja ezt a hétpecsétes titkot. De mégis, hogyan jut eszébe valakinek képernyőre álmodni a lélek legmélyebb bugyraiban megbúvó félelmeket?
“Igaz történetek alapján...”
A sorozat megálmodója, az izraeli Hagai Levi - akit az HBO Magyarország kommunikációs ügynökségén, a Red Lemonon keresztül értem el - filmes pályafutása előtt pszichológiát tanult,és első diplomáját is ezen a területen szerezte. „Meg akartam mutatni, hogy a terapeuta is csak ember vágyakkal, félelmekkel, haraggal és saját családi élettel. Az is fontos volt számomra, hogy rávilágítsak: a páciensek nem őrültek, hanem normális, hétköznapi emberek, egyszerűen csak olyan problémáik vannak, amiket csak terapeuta segítségével tudnak feldolgozni” – mesélt motivációjáról. Rendezőként mindig jobban érdekelték az intim szituációk, és mi lehet a világon a legbensőségesebb helyzet, mint egy terápiás ülés, ahol az is megnyílik (vagy legalábbis mindent elkövet rá), aki a való életben szigorúan őrzi a titkos félelmeit. “Számomra ez a terápia: a pszichoterapeuta és a páciense közötti bizalmi kapcsolat. Nagyon nehéz volt kiválasztani, hogy melyik eseteket írjam le, mert annyi történet és karakter volt, amit szerettem volna megmutatni az embereknek. Fontos volt számomra, hogy olyan történeteket vigyek színre, amelyekben egy kicsit mindenki megtalálja önmagát, és legalább részben azonosulni tud a karakterekkel.”
Amerikai álmok, magyar népmesék
Ez persze még nem tenné törvényszerűvé, hogy a sorozat Magyarországon is működjön – ám mint kiderült, az adaptációkat a társadalmi és kulturális különbségek miatt minden esetben az adott ország szokásaihoz igazították a készítők. A sorozat második évadában például szerepel egy negyvenéves nő, akinek nem sikerült családot alapítani - ezzel sok izraeli nőnek elviselhetetlen szembenézni. New Yorkban ugyanakkort ennyi idősen sokan még csak nem is házasok, és a gyerekvállalásról sem kell lemondaniuk. Az amerikai adaptációban ezért a problémát nem a házasság vagy a gyerek, hanem a szerelem hiányára hegyezték ki.
„Az első évad eredeti forgatókönyvében szerepel egy pilóta is, aki egy holokauszt túlélő fia, igazi izraeli karakter, akit mindenhol a helyi igényekhez igazítottunk: az amerikai változatban a légierő pilótája lett, az olasz verzióban egy maffia ellen küzdő titkosügynök, a magyar adaptációban pedig egy üzletember, akinek a gazdasági válság hatásaival kell farkasszemet nézni” – árulta el Hagai Levi. (Amiben azért elgondolkodtató, hogy nálunk a “közös gonosz” ellen harcolni annyit jelent, mint tönkremenni anyagilag...)
Most, hogy október 27-én elindul a Terápia második évada, kíváncsi lettem, mi miben változik még a magyar adaptáció. Hagai szerint a mi verziónkban a szokásosnál is több szabad teret kaptak a forgatókönyvírók és rendezők: a Mácsai Pál alakította pszichológus karaktere például egyre inkább önálló életre kelt, helyet kapott egy politikus szereplő, és – nagy örömömre - az epizódok során újra feltűnik a terapeuta egykori felesége is.
Nem konzervsorozat
A rendező-producer azt is elmondta: a főszereplők személyiségjegyei is területenként változóak, sőt az orosz adaptációban nő alakítja a pszichológust - ott ugyanis jellemzően hölgyek a terapeuták, és ezt a hagyományt fontosnak tartották a sorozatban is megőrizni.
Levi azt is elárulta, hogyan tudják garantálni, hogy – bár valóban az eredeti sémát követik az adaptációk – sose legyen “konzerv” szaga a sorozatnak. „Az izraeli terapeuta egy túlsúlyos, goromba, sokszor agresszív férfi volt, a magyar és az amerikai pszichológus sokkal udvariasabb. Az argentin feldolgozásban a főszereplő színész maga is pszichoterapeuta, így a rendezők biztosak voltak benne, hogy hiteles alakításra számíthatnak. A britek gyakran elrejtik a problémáikat, nem beszélnek olyan nyíltan, mint más nyugati országokban – emiatt a pszichológus-páciens viszony is más, az emberek nem bíznak meg teljes mértékben a terapeutában, kevésbé árulnak el bensőséges titkokat neki. A lengyel kultúrában a vallás bír kiemelkedő szereppel, ott a páciensek részéről is többször elhangzik, hogy inkább a templomba mennek, mint pszichológushoz.”
A magyar, mint örök áldozat
Bevallom, én rákattantam. Segített újraértelmezni néhány beszélgetésemet korábbi terapeutáimmal, és végleg megértettem, hogy nem várhattam el egyetlen pszichológustól sem, hogy “megoldja” az életemet helyettem – ahogy azt sem, hogy az ő életében ne legyen semmiféle megoldandó feladat. Mert, ahogy Hagai mondja: a pszichológus sem mentesül az élet megpróbáltatásai alól, ahogy az alól sem, hogy ezekre időnként indulattal, meggondolatlanul, vagy alkalmanként akár “szakmaiatlanul” reagáljon. Mert bizony a terapeuta sem a tökéletes emberi és professzionális viselkedés robotja, és nem is kell azzá válnia. Ám – ami a sorozat megjelenését és mennybe menetelét illetően számomra a legüdítőbb – óriási előrelépésnek tartom a magyar tévékultúrában, és nem csak azért, mert végre jó színészek játszhatnak jó szerepeket. Hanem elsősorban azért, mert – ha egyszer végre búcsút mondunk a társadalmunkra jellemző kollektív sértettség-érzésnek, az öngyűlöletnek, a strucc-politikának és begubózásnak, és leszámolunk a mindannyiunk döntés és cselekvőkészségét megbénító áldozat-szerepkörrel –, kimondhatatlanul nagy szükségünk lesz arra az őszinteségre, amire a Terápia megtanítja a nézőt. Azt pedig merem garantálni, hogy minden egyes epizód elindít egy szívtől-szívig beszélgetést valakivel, akivel épp ideje volt eszmét, látásmódot, és tapasztalatot cserélni.
