Alig volt díjkiosztó, ahol nem nyert
Noha nem ez a fő cél, a 4 Oscar díj mellett azért akad még pár szobor a vitrinben: több független filmfesztiválon (köztük Chicagoban, Torontoban vagy Los Angelesben), továbbá a Golden Globe- és a Brit Filmakadémia díjátadóin többször is a színpadra szólították a stábtagokat. Köztük talán legtöbbet Colin Firth, a dadogós király megformálója szerepelt: összesen tizenegy alkalommal vehetett át díjat. Ha mindegyik alkalommal VI. György stílusában és tempójában tartott volna köszönőbeszédet, az megközelítette volna a két órát, ami gyakorlatilag a mozi teljes hossza.
Egy angol színésznek kihívás brit uralkodót játszani
Colin Firth-t elmondása szerint meglepetésként érte VI. György király szerepe – a forgatás előtt gyakorlatilag semmit nem tudott, sem róla, sem udvaráról, mégis könnyen eggyé tudott válni a figurával. Korábban már játszott dadogó embert, nem is ez volt a nehéz számára: inkább az, hogy a dadogás mellett képes legyen azonosulni egy ennyire kiemelkedő, szimbolikus alakkal. A sikert sikerre halmozó színészt Ausztráliától Alaszkáig az egekig magasztalják, de ő továbbra is szerényen viseli a népszerűséget.
Firth sikere nem véletlen, ám színésztársai, Helena Bohnam Carter (Erzsébet, az Anyakirálynő megformálója – Oscar jelölés) és Geoffrey Rush (a beszédterapeuta – Oscar jelölés) is remekelnek. Ráadásul meg kell említeni a lenyűgözöen korhű jelmezeket, (Oscar jelölés) a látványt (Oscar jelölés) és a fényképezést (Oscar jelölés), melyek együttese szinte észrevétlenül repít el minket a harmincas évek Angliájába.
Történelmi pontatlanságok
Noha tökéletes mozi, mint olyan, aligha létezik, több alkotás került már fel az utolsó előtti lépcsőfokra. Ilyen lehet a Király beszéde is, amiben épp egyensúlyban van az öröm és a bánat, a nyugalom és az enyhe feszültség, ráadásul a közönségfilmektől olyannyira elvárt magasztos happy end sem hiányzik – úgy mutatja be a király pályafutásának első szekcióját, mintha VI. György király csak a filmért élt volna. Igazán élvezhető történelem lecke ez – annak ellenére, hogy egy-két apróság egy kicsit másképp jelenik meg, mint a valóságban.
A yorki herceg például a filmben jelzett időpont előtt jóval korábban kezdte meg beszédóráit Logue-nál, és míg a mi százhúsz percünk hozzávetőlegesen tíz évet ölel fel, a történet valójában ennél jóval nagyobb időintervallumra terjedt ki. Az is vitatható, hogy a magasrangú tisztek valamint Winston Churcill megjelentek-e a filmet záró – és a II. világháborút kezdő – ikonikus beszédkor.
Az író is dadogott
David Seidler gyermekkorában maga is dadogással küzdött, melyért az ő esetében is egy komolyabb trauma tehető felelőssé. Saját beszédhibájának kapcsán gyakran olvasott VI. Györgyről, a királyról, aki leküzdötte ezt – ez erőt adott neki, és felnőttkorára már ő is képes volt túllépni problémáján. A király története továbbra is közel állt a szívéhez, így darabot írt belőle, amit elvitt Dr. Valentine Logue-hoz, Lionel fiához. Ő könnyen meggyőzte édesapját az együttműködésről, aki végül személyes jegyzeteit is Seidler rendelkezésére bocsátotta.
Amíg élek, nem kerülhet nyilvánosságra
Nem volt ilyen könnyű dolga az Anyakirálynővel, aki hallani sem akart erről: megtiltotta, hogy életében bármilyen formában nyilvánosságra kerüljenek a hajdani király titkai. 2002-es halála ugyanakkor felmentést jelentett Seidler számára, aki néhány évvel később leporolva, átdolgozva, kicsiszolva elküldte azt színházi- és filmrendezők egész garmadájának. Tom Hooper lett a szerencsés, aki végül sikerre vitte ezt a történetet - ezt a filmet valószínűleg újra és újra nézzük mindaddig, amíg egy másik történelmi dráma felül nem írja a sikerét. Vagy meg nem csömörlünk az elképesztően zseniális színészgárdától.
Szerző: Szita Kata
