A Faur Zsófi – Ráday Galéria nemrég áthelyezte székhelyét a Ráday utcából a Bartók Béla útra, ami némi zavart ugyan okozhat a következő hónapokban – hiszen az eredeti név egyben a helyszínt is takarta –, de aki ezekben a hetekben odatalál, egy egészen különleges kiállításba botlik.
Körbefutó billentyűk, új életre ébredt hangszerek
Persze nem is árt, ha egy új helyszín ütős válogatással nyit: ezúttal Barabás Márton festő, szobrász kuriózumnak számító síkplasztikái, szobrai és festményei vonulnak fel a hatalmas térben. Az eredetileg festő szakon végzett művész különös módon a zongorát választotta alkotásai tetemes részének alapanyagául: a hangszer legkülönbözőbb külső és belső alkatrészeit építi izgalmas konstrukciókká. Valószínűleg sokan akadnak, akik furcsállják a kirakatüvegen keresztül eléjük táruló látványt: több mint egyméteres átmérőjű körkeretben futó zongorabillentyűk, könyvbe applikált, forgatható kerék és egyéb különös szer(ke)zetek sorjáznak egymás mellett.
„A nyolcvanas évek közepe táján éreztem úgy, hogy a festészet egy kicsit szűk nekem, és hogy érvényesebb dolgokat tudok mondani térben” – magyarázza az alkotó, amikor arról kérdezem, vajon miért döntött úgy festő létére, hogy egészen más műfajok, sőt, művészeti ágak felé veszi az irányt. Bevallása szerint először még megfestette a térplasztikákat, később a festés is lemaradt, átadva a helyét a zongora belső szerkezetére jellemző természetes színeknek, az „oxidált, szép érett” fának, amelynek darabjaiból egyedi konstrukciói születnek. Akad itt billentyű, oszlopcsavar, lökőnyelv, kalapács, visszafogó, láb, pedál vagy éppen kottatartó, hogy csak néhány felhasznált alkatrészt említsünk.
Kulturális recycling
Mint megtudtuk, többnyire a XIX. század végén, illetve a XX. század elején készültek azok a bécsi mechanikás zongorák, amelyeknek a darabjaiból alkotásait építi. Ma már ilyen hangszereket szinte egyáltalán nem lehet hallani, mivel ez a konstrukció mostanra kiment a divatból, nem is nagyon újítható fel.
„Félelmetes helyeken lehet találni ilyeneket” – mondja a művész –, legutóbb például egy régi hangszerészműhelyt számoltak fel a Mester utcában, ahol egy belső udvarban bukkant rá egy nagyon ritkának számító billentyűre. Ez egyfajta „kulturális recyclingnak” is nevezhető – teszi hozzá mosolyogva. Nem hagyja, hogy az enyészetévé legyenek ezek a darabkák, hanem a kollázsokhoz hasonló technikával építi őket egybe, így éltetve őket tovább egy egészen új minőségben.
Szentségtörés vagy mentőakció?
Felmerül azonban a kérdés, vajon nem számít-e némileg szentségtörésnek egy-egy ilyen régi zongora szétbontása: főleg a muzsikusok és zenével foglalkozók szokták néha a szemére vetni, hogy olykor egy egész hangszert is szétszed. „Sajnos az építésnek néha része a rombolás is” – magyarázza. Ilyenkor bizonyos mértékig visszabontja a hangszert, amiből aztán valami egészen új születik. Persze ha az újonnan született alkotás gyenge, jogos a kérdés, hogy nem volt-e hiábavaló tett – folytatja az alkotó. A történeti értékű antik darabokat persze nem bántja, olykor ő maga beszéli le a felajánlót a hangszer kidobásáról.
Vannak azonban olyan hangszerészek, akik kifejezetten őt keresik, ha már nincs más esély egy adott hangszer megmentésére. „Valakinek például a nagymamája zongorázott rajta, és kegyeleti okokból szívesebben adja oda egy művésznek, hogy csináljon belőle egy új szobrot, mint hogy kidobják és tűzifa legyen belőle”. Néha ismertebb személyiségek is megtalálják ilyenekkel: korábban például kapott már hasonló darabokat Presser Gábortól is.
Molekulaképletre és fosszíliára emlékeztető szerkezetek
A Szabad tér című kiállítás legszembetűnőbb alkotásai kétségtelenül a magukba záruló kör-billentyűzetek, illetve a „legyezőként kiterített” alkatrészek, amelyeknek spiráljai az alkotó szerint szinte „diktálják magukat”: egyszerre emlékeztetnek molekulaképletre, fosszíliára, vagy éppen hópehelyre. Csodálkozásra késztetnek könyvművei is, amelyek megvalósítása során játékos módon használja fel a régi köteteket: a poharakat körülölelő tartóként, forgó kottakönyvként látjuk őket viszont. Ezek megvalósításában egy zenei antikvárius barátja van a segítségére, ő látja el leselejtezett – többnyire német és francia nyelvű – könyvekkel, vagy csak lapokkal: sokszor a tipográfia, a grafikai díszítés és a cím az, ami inspirálja.
Barabás Márton most, hogy nemrég katalógus jelent meg a munkáiról, kezd újra visszatérni a festészet eszköztárához és lehetőségeihez, párhuzamosan a már említett konstrukciókkal. Bár a kiállításon bőven akadnak festmények is, a szobrászati rész ezúttal hangsúlyosabb. Érdekes módon mintha plasztikáit és szobrait a rend és az átláthatóság, míg festményeit a kaotikusság jellemezné. A tapintható ellentétet a művész azzal magyarázza: mindenkiben ott van a rend iránti vágy és a szétbomlás is, az, hogy egy bonyolultabb képletet, lelki tartalmat próbáljon meg kifejezni. Egy festményben vagy nagyobb installációban szerinte könnyebb kaotikus szituációkat, konfliktusokat modellezni.
A muzikalitás nem ritka a családban
Barabás Márton a néhány éve elhunyt francia képzőművészt, Armant említette hasonló példaként, aki többek közt különböző vonós hangszereket darabolt fel – azzal a különbséggel, hogy ő nem talált, leselejtezett darabokkal kísérletezett, hanem megvette és baltával szétverte őket. Bár Arman és mások is hozzányúltak a zongorához, Barabás közelítésmódja egyedi a maga nemében.
Nem véletlen, hogy a muzikalitás cseppet sem áll távol az alkotótól: korábban maga is zongorázott, egyik kedvenc zeneszerzője pedig Bartók. Azt, hogy az alma nem esik messze a fájától, jól mutatja, hogy a művész fia nem más, mint hazánk egyik legfelkapottabb trombitaművésze és zenésze, a számos műfajban bizonyított Barabás Lőrinc. (Természetesen maga zenélt édesapja kiállításának megnyitóján.) Aki a megszokottól egy kissé eltérő képzőművészeti élményre vágyik, ne habozzon felkeresni január 30-ig a Faur Zsófi – Ráday Galériát.
