Hitchcock még nem a reklámért csinálta

Zanza!

Váratlanul előbukkanó híres figurák a film egyik jelenetében: a cameo alakítások és leglelkesebb művelőik nyomába eredtünk. Rendezők, A-listás sztárok és kiöregedett rockerek is szívesen vállalnak hasonló szerepet, igaz, a műfaj határai igencsak elmosódni látszanak.

A Cameo eredetileg kisméretű, általában valamilyen drágakőből vagy elefántcsontból faragott képet jelentett, amit később, a teljesen érthető analógiái miatt elkezdtek előbb az irodalomban, majd a filmiparban is használni. Utóbbi esetében mára sikerült eljutni odáig, hogy minden sztár által játszott mellékszerepet lecameóznak, ami azért elég komoly aránytévesztés.

Az igazi cameo mindig saját magát alakítja

A cameo szerepnek eredetileg nagyon szigorú kritériumai volta, és bár ez a szigorúság az évtizedek folyamán elég rendesen lazult, vannak olyan ismérvek, amik nem változtak. A klasszikus cameóban a színész mindig egy rövid jelenet erejéig tűnik föl, és saját magát alakítja, tehát sosem szerepet játszik. A lényege elsőlegesen az volt, hogy a váratlanul feltűnő ismert figura élővé varázsolja a film atmoszféráját. Később, amikor a stúdiók felfedezték az ebben rejlő reklámlehetőséget és marketingértéket, és elkezdték tudatosan használni egyes sztárok, illetve filmek futtatására, érthető módon lazult egy picit a szigor, és elfogadottá vált az is, hogy a cameo szerepben feltűnő színész ne saját magát alakítsa, hanem szerepet játsszon. A jelenet viszonylagos rövidségének és dramaturgiai funkciójának a követelménye viszont megmaradt, legalábbis a legutóbbi időkig: a közvélekedéssel ellentétben ezért nem cameo Tom Cruise feltűnése a Trópusi Viharban (nemcsak a viszonylagos hosszú vásznon eltöltött idő, de a komoly dramaturgiai funkció miatt is: az a karakter, amelyik ilyen tevékenyen beleszól a film történetének alakulásába és a viszonyokba, nem cameo), és ezért cameo viszont Bill Murray a Zombielandben. A jelenség az utóbbi években olyannyira a PR-gépezet részévé vált, hogy lassan minden második filmben akad egy olyan epizódszerep, amit igen körültekintően kiadnak valami komolyabb A listás sztárnak, aztán ráfogják, hogy cameo, és lehet orrba szájba nyomatni a különböző filmes bulvárcsatornákon.

Nézd, anyu, benne vagyok a saját filmemben!

A cameók legklasszikusabb formája, amikor a film rendezője jelenik meg saját művében, amolyan alkotói névjegyet tesz le. Alfred Hitchcock számít a királynak ebben a ligában, 37 filmjében tűnik föl a fizimiskája, általában szótlan, passzív szerepekben, tétlen nézelődőként.
Hitchcock olyannyira a irály, hogy ennél csak nagyságrendekkel kisebb számokat találunk. Peter Jackson is erős játékos, majdnem minden filmjében föltűnik, úgyhogy tizenhárom cameóval az ezüstéremre simán esélyes. A több filmesek között van még M. Night Shyamalan is, ami érthető, hiszen jelenleg alig akad Hollywood környékén rendező, aki nála szerelmesebb lenne saját magába. A Nyitott szemmel, és Az utolsó léghajlító kivételével minden filmjében szerepelt, és bár a Lány a vízben kiesik, mert ott - ha még emlékszünk - egyenesen a messiás szerepét osztotta saját magára az akkor már erősen leszállóágban mozgó rendező, a lista hét filmmel még így is tisztességes.

Mike Tyson és a jó öreg Keith Richards

Említettük már Tom Cruise-t, akinek a Trópusi viharban nyújtott fantasztikus Les Grossmann alakítását minden sarkon lecameózzák, még a komolyabb angolszász fórumokon is, noha teljesen egyértelmű, hogy az semmilyen szempontból nem felel meg a követelményeknek. Hasonló okok miatt Mike Tyson sem az a Másnaposokban: Tyson ugyan saját magaként tűnik fel a filmben, de a cselekményt alakító megmozdulásai vannak. Itt kell még megemlíteni a Karib tenger kalózait és Keith Richardsos nevét, ami gyönyörűen példázza, hogyan lehet a cameo szót marketing célokra okosan fölhasználni. Johnny Depp a Karib tenger első része után minden interjúban elmesélte, hogy Jack Sarrow figuráját igen nagy mértékben Keith Richardsról mintázta. Amikor a folytatás híre felröppent, nagyjából azonnal lehetett tudni azt is, hogy lesz benne Keith Richards. Onnantól persze a cameo meglepetés-jellegéről szó sem lehetett, viszont elképesztő mennyiségű média felületet nyert a film, és olyan újságok is foglalkoztak vele csak emiatt, ahova egyébként nem jutott volna be a film (aztán persze Richards filmbeli szereplése tragikus volt és kínos, de ez igazán más lapra tartozik).

Haverok, buli, cameo

Ez tulajdonképpen az előző csoport egyik jellegzetes részhalmaza, két legszignifikánsabb képviselője a Tarantino Baráti Társaság és a Frat Pack. Ezeket valószínűleg mindenki csak jobb híján hívja cameónak, esetleg azért, mert rövidebb leírni, mint azt, hogy vendégszereplés (ennek sok értelme amúgy sincs), mert a klasszikus jegyek egyikét sem birtokolja. Tarantino már a rendezői cameó közül is azért maradt ki, mert ő egyszerűen szeret a saját filmjeiben játszani, azok rendes szerepek, még akkor is, ha a kelleténél gyakrabban játszik olyan figurát, aki ő is lehetne (a Négy szobában Chester megvan mindenkinek, ugye?). Tarantino általában jó barátja, Robert Rodriguez filmjeiben szokott föltűnni (esetleg vendégrendezni jelképes egy dolláros összegért, mint a Sin Cityben). Az Alkonyattól pirkadatigban rendes szereplőként, a Desperadóban viszont igazi öregsulis cameót láthattunk tőle a méltán népszerű bárjelenetben.

A másik nagy haveri kör a Frat Pack, ami eredetileg Jack Black, Owen Wilson, Will Ferrell, Luke Wilson és Vince Vaughn alkotott, később hozzájuk csapták még Steve Carrellt és Paul Ruddot is. És mivel az egész ezer szálon kötődött Judd Apatowhoz, nem kellett sokáig várni az Apatow filmekben kinevelt vicces fiúk hasonló csapatára sem (amit a média szeret a következő generációs Frat Packnek hívni): Seth Rogen, Jonah Hill, Jason Segel és Michael Cera alkotják. Itt aztán teljessé válik a káosz, és egy a cameó és az epizódszerep közötti megkülönböztetés feloldódik a haveri szívességek, marketinges bizniszek, vagy egyszerű poénkodások tengerében, hogy egy szép képzavart is tegyünk a végére.

Blogmustra