A mai fiatalok körében általában a gitár, vagy a dob dívik, az orgona talán az egyik legutolsó hangszer, amire egy gyerek azt mondja, hogy „ez kell nekem”. A korodbeliek nem néztek rád furcsán, amikor 15 évesen elkezdted?
Nem, sőt. Volt egy nagyon jó baráti köröm, és sokszor előfordult, hogy a srácok megálltak lent a ház előtt, nekem zongoráznom kellett, ők pedig meghallgatták, és aztán mentünk le futballozni. Valószínűleg már elég korán elkezdődött nálam ez a történet, hogy a klasszikus zenét vigyük közel az utca emberéhez. Mert hát most is ezt csinálom, csak eggyel nagyobb léptékben.
Ha valakiről azt hallja az ember, hogy ilyen fiatalon kezdett el orgonálni, az jut eszébe, hogy vagy vallási, vagy családi kötődés indíthatta el ezen az úton. Ha jól tudom, édesapád kántorkodott is abban az időben, de nem feltétlenül emiatt döntöttél a hangszer mellett.
Egyszerűen megfertőzött. Kezdve ott, hogy elkezdtem zongorázni, de elsősorban a zene fertőzött meg. Az orgona ehhez csak egy adalék volt, hiszen éppen úgy meg vagyok fertőzve a szimfonikus zenével és a zongorával, vagy éppen a jazzel: egyszóval a jó zenével. Ebből az orgona annyiban volt különleges, hogy pont egy olyan pillanatban talált meg, amikor nagyon nyitott és fogékony voltam. Ráadásul olyan monumentalitással, hogy azt mondtam: nekem ez kell. Esztergomban kirándultunk a családdal és ott olyan orgonahangot hallottam, amilyet korábban sehol máshol. Hiába kántorkodott édesapám egy kistemplomnak a kisorgonáján, az nem olyan volt, mint amikor az Esztergomi Bazilika orgonája felbőg. Ez szinte olyan, mint amikor egy isten életre kel. Aztán hazafelé azt mondtam az autóban, hogy „apu, anyu, én orgonista leszek”. A mai napig emlékszem anyám arcára, ahogy hátranéz az első ülésről, elmosolyodik, és azt mondja: „Persze kisfiam, meg tűzoltó, és katona...” Az utóbbi kettő nem jött be, az első igen.
Több helyen is olvasható, hogy „a kezed alatt nagyzenekarrá válik a hangszer”. Ezt pontosan hogy kell elképzelni?
Számomra az orgona mindig is egy olyan áthidaló hangszer volt, amire az olyan fenegyerekek ülnek fel, akik azt mondják, hogy én egyedül is megcsinálom azt, amit egy szimfonikus zenekar – és úgy tudnak kapcsolatot teremteni a hallgatóikkal, hogy közben valami egészen elképesztő monumentalitást mozgatnak meg. Én szeretem, ha az orgona szimfonikus hangszerként viselkedik, hiszen képes rá. Az orgonának alapvetően két nagyon különböző megközelítése van a világ játékosai körében. Az egyik az, amikor mint egy historikus hangszert akarjuk megmutatni az orgonát: azt szeretnénk, hogy az általunk játszott darab pontosan úgy szóljon, ahogy szólt mondjuk a XVII. században. Ez egy érdekes utánzása annak, hogy mi volt akkor, de engem kiver tőle a víz. Mert hol van ebben az egyéniség? Hol van az a művész, aki azt mondja, hogy tudom, de legalábbis sejtem, hogy hogy játszott Bach, én viszont xy vagyok, és én így szűröm át a saját érzéseimen, a saját életemen azt, hogy ki volt ez a zeneszerző. Így tudom életben tartani és hozzáadni egy kicsit saját magamból. Mindenkivel szemben úgy szeretnék eljárni, hogy mi lenne, hogyha feltámadna ez a pasi, ideülne a hangszeremhez és azt mondaná, hogy „ennek az embernek mennyi kapcsolója van! Hát ezek mire valók? Hogy kell használni? Ilyen hangszínei vannak? Akkor próbáljuk ki, hogy hogy szólna ma az én darabom ezen a hangszeren”.
Az önéletrajzodban a 2002-es évnél említed, hogy a szakma dühös, amiért nem karótnyelten ülsz le az orgonához. Ez mostanra alábbhagyott, vagy még mindig vannak olyanok, akik szerint az orgona szent és sérthetetlen?
Megfigyeltem, hogy mi, magyarok két dologra figyelünk: az egyik, hogy mi nem sikerül. Hetekig képes elrontani a kedvünket, hogy volt egy tök jó produkciónk, de volt benne egy makulányi hiba, ahelyett, hogy örülnénk a sikernek. A másik, hogy mindenkinek meg akarunk felelni. Azt akarjuk, hogy az egész világnak jók legyünk, de nem leszünk. És ez nem is cél. Meg kell találni azt az embert, akinek az üzenet szól.
Az én munkám üzenete az érdeklődő embernek szól, annak, aki mindennap szeretné valami újdonsággal színesíteni az életét, és ebbe a klasszikus zene is beletartozik. Azzal foglalkozni, hogy kinek nem tetszik valami, az egy hibás megközelítés.
Ha én az alapján ítélném meg a saját munkámat, hogy ezt xy ex-tanárom, jelenlegi konkurens orgonista kollégám hogy ítéli meg, az egy téves irány volna. Amikor elolvasom az e-mailjeimet, a facebook-üzeneteket, vagy a honlapomon a vendégkönyvet és látom, hogy a világ legkülönbözőbb pontjain élő embereknek mennyi örömet adott, amit én a hangszernél produkáltam, akkor nem kérdés, hogy ez jó-e, vagy van-e létjogosultsága.
Min múlik, hogy mit válogatsz be egy adott zenei korstílust bemutató műsorba? A saját preferenciákon, vagy azon, hogy egy adott zeneszerző művei mennyire idomulnak az átirataidhoz, mennyire formálhatóak?
Két alapvető kritériuma van egy ilyen műsor-összeállításnak. Az egyik az, hogy passzolniuk kell egymáshoz a daraboknak. Nem szabad olyan műsort összeállítani, amiben egy darab azért lóg ki, mert korszak szempontjából nagyon nem odaillő – kilóghat viszont, ha hangulatában viszont passzol a többi darab közé. Az egész műsornak kell egy olyan élményt adnia, ami az elejétől elindul, épül, és utána lecseng, tehát vezeti valahova a hallgatókat. A másik az, amit Gershwintől tanultam. Az, hogy egyszerre kell szolgálni és irányítani az ízlést. Egy jó művész tudja, hogy mennyit adjon az ismert dolgokból azért, hogy a hallgató beüljön a koncertjére, ezzel együtt viszont oda tud tenni emellé egy-két-három olyan kevésbé ismert darabot, amivel szinte észrevétlenül tágítja a hallgatója ismereteit.
Átirat szempontjából melyik zeneszerzővel gyűlt meg legjobban a bajod?
Az átiratok közül Gershwin Kék rapszódiája volt a legdurvább. Gondoltam, hogy kemény dió lesz, hiszen itt egy személyben egyszerre kell eljátszani a zenekart és a zongoristát: ehhez van nekem két kezem, meg két lábam. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz egy egyszerű történet, de hogy 8 hónapom rámegy, azt rémálmomban nem gondoltam volna. A miheztartás végett: ezalatt körülbelül 10-12 orgonára írt komoly darabot lehetne koncertkészen megtanulni. Persze ez valahol érthető, hiszen hosszú és bonyolult darab, viszont...állat! (nevet) Ezért minden percet megért. A végére egyébként kis híján ínhüvely-gyulladást kaptam, mert rengeteg olyan kifacsart pozíció van benne, amitől a külső feszítőizom beáll. A végére már a fizioterapeuta azt mondta, hogy bal kézzel kell kezelnem az egeret, máshogy kell ülnöm az asztalnál, azért, hogy pihentessem a jobb kezemet, és a cd-felvétel elkészülhessen. Ilyenkor az ember elgondolkodik, hogy megéri-e a fájdalmat, azt, hogy az ember kis híján belebetegszik. Ám ha az ember Gershwin Kék rapszódiáját játssza, akkor bizony meg.
A műsoraidnak szerves részét képezik a zenetörténeti kommentárok. Ez valamiféle missziónak is tekinthető?
Hiszem azt, hogy azzal, hogy mesélek a klasszikus zene világáról, a történelemről, az emberek teljesebbek lesznek és menetközben megtérnek, bár ezt belülről sohasem éreztem missziós munkának. Egy gyerek csak azt szereti meg, amit megismer, de a felnőtt is így van ezzel. A legtöbb esetben csak arra mondjuk, hogy nem szeretjük, amit nem ismerünk. Nem gondolom, hogy a klasszikus zene különb dolog lenne, mint az élet más fontos élményei: ez is egy szelet a tortából. De miért élnénk le az életünket egy kisebb tortával, amiből ez a szelet hiányzik?
Ebből a célból indítottad útjára az iskolaprogramodat, amely során személyesen játszol és mesélsz a gyerekeknek?
Pontosan. Egyszer Szekszárdon volt egy ilyen koncert, ahol az öltözőm a bejárat mellett volt, így pont hallottam, hogy mit beszélnek a gyerekek, akik kijönnek a teremből. Az egyik baseball-sapkás gyerek mondta a másiknak: „Te! Azért az a harmadik, az a Bach nagyon király volt, nem?” Erre a másik: „Te marha! Az nem is Bach volt, hanem Händel!” És tudod mit? Igaza volt. Odafigyelt, kijavította a haverját, megérintette. Neki mostantól nagyobb a tortája. Én a koncertjeimen is mindig azt szeretném közvetíteni a hallgató felé, hogy nem kell felvenni a ballagási öltönyt és kardot nyelve feszengeni benne, hanem jöjjön el és érezze jól magát.
Szeptember 18-án lesz a premierje az Egy Koncert Kékben című látványkoncertednek. Ez az azonos című, nemrég elkészült album anyagát mutatja be, a vizuális részért pedig Papp Norbert festőművész felelt. Hogyan találtatok egymásra?
Papp Norbert gyerekkorom óta része az életemnek. Annyiban különbözik a többi gyerekkori barátomtól, hogy ő ott is maradt az életemben. Nagyon kevés olyan ember van, akivel 10-20 év után is igazi mondanivalónk van egymásnak. Egyébként ő készítette az összes plakáttervemet, a cd-im borítóját, így teljesen természetes volt, hogy ebbe szeretném őt is belevonni. Korábban már volt diavetítés a koncertjeimen, de most színészeket szerződtettem, táncosokat, a Papp Norbert által készített grafikák pedig átvezetnek az egyik színész játékából a másik színész játékába. Hátulról filmeztük a pauszpapírt, így látod, ahogy kibontakozik a rajz. Nagyon izgalmas. Ő álmodta meg ennek az egész hangversenynek a miliőjét.
2004-ben a Templomos Lovagrend lovaggá ütött. Ez aztán minden, csak nem szokványos életrajzi adalék.
A mai Templomos Lovagrendet ne úgy képzeljük el, mint valami titokban összeülő szektát. A lovagrendnek rengeteg jótékonysági programja van itthon és külföldön. Olyan emberek kerülnek a soraik közé, akiknek az életműve odapasszol ebbe a közegbe. Amikor egyszer beszélgettem a Templomos Lovagrend magyarországi nagymesterével, nem tudtam, hogy kivel beszélgetek. Szó esett arról, hogy komoly nehézségeim vannak, ha barátot kell találni, mert a barátaim Seattle-től Londonon keresztül Budapesten át Nyíregyházáig élnek, és sokszor olyan pontján vagyok a világnak, hogy nagyon nehéz találni olyan embert, akivel elvközösségem van. Erre mondta a nagymester, hogy ő szívesen bemutat néhány ilyen embernek. Egy év próbaidő volt, amikor figyelték, hogy hogyan dolgozom, mit teszek, a munkám, az értékrendem passzol-e az övékhez, aztán egy év után azt mondták, hogy akkor lovaggá ütnek. Ezzel két dolog járt együtt: egy picit több munka, illetve rengeteg olyan jó élmény, amikor egy kapcsolatrendszeren keresztül az ember jót tud tenni.
Ha jól tudom, nem az a lexikonokat böngésző, magába forduló típus vagy, máshogy készülsz a megmérettetésekre.
Úgy gondolom, hogy az olvasmányélmények mellett, amelyek nagyon fontosak, attól is jobb muzsikus leszek, hogy kimegyek sétálni az erdőbe, kendo-edzésen ismerkedek a tökéletességre törekvés japán formájával, vagy felállok egy wakeboard-deszkára és megpróbálok ugrani egyet. De az is lehet, hogy elmegyek egy bringatúrára, vagy leeresztem az autó tetejét, száguldozom, aztán meg kapom a csekkeket a rendőrségtől. Ettől van élet a muzsikámban. Ezt előadóművészként sokkal fontosabbnak tartom, mint lexikont írni a zenéről. Aztán lehet, hogy tévedek.
Fotó: Katona Boglárka
