Ő lenne a nyestkutya, a kutyafélék családjába tartozó kistermetű állat, amelyet elsősorban gyönyörű prémje miatt kedvelték meg a múlt század első harmadában Európában is. Ekkor telepítették be Szibériából, arra számítva, hogy a nagyobb populáció bőven ad megélhetést a prémvadászoknak. A vadászoknak minden okuk megvolt, hogy ezt hihessék, hiszen egy-egy pár nyestkutya egész hadseregnyi utódnak ad életet. Csakhogy a prémgyűjtőknek mégis csalatkozniuk kellett, ugyanis a melegebb időjárás miatt meglehetősen megfogyatkozott az állat szőre - így bundája értéktelenné vált. Talán ennek is köszönheti, hogy manapság nem a kihalófélben levő állatok listáján találkozunk nevével. Persze nem kizárólag ennek, hiszen a nyestkutya rendkívüli alkalmazkodó képességének, igénytelenségének, és szaporaságának és folyamatos vándorlásának köszönhető a faj ökológiai sikere.
Kimért, megfontolt és lassú vágtázó
Ez a furcsa, rövidlábú zömök vademlős leginkább a házikutyához hasonlít, de emlékeztet a borzra, sőt gyakorta összekeverik a mosómedvével is. Pofáját maszk veszi körül, ami megejtően kedves ábrázatot kölcsönöz neki - nem véletlen, hogy Japánban egyike lett a legkedveltebb mesehősöknek, rajzfilmfigurának. Tanuki, a szent kutya, hiszen - a legenda szerint - bármilyen más állat képében képes megjelenni, kedves és bátor állat. 
Ez a mi kis hősünk kifejlett állapotában egyébként 12-15 kilót nyom, alapszíne a sárgásszürke és a barna különféle árnyalatainak keveréke. Mozgása kimért, óvatos, vágtája sokkal lassabb a rókáénál, gyakran áll meg szimatolni, kaparászni. Érdekes, hogy a nyestkutya nem él családi falkában, ami a farkasok és a kutyafélék közt is ritka. A fiatal utódok korán, már tíz-tizenegy hónapos korukban érettnek számítanak utódok nemzéséhez. Szaporaságuknak és állandó vándor életmódjuknak köszönhető, hogy lassan az egész bolygót elfoglalják. Már a jégkorszakban is éltek elődeik a Földön, ám a korszak végével visszaszorultak az állandó tél birodalmába. Innen indulva újból világhódító útjára.
A nagy túlélő
A nyestkutya túlélőnek számít abból a szempontból is, hogy bár erdei ragadozó állat, de remekül elél a városi hulladékon is. Ugyanakkor nem kell attól tartani, hogy a borzokhoz vagy mosómedvékhez hasonlóan letelepednének a városi környezetben, mert elsősorban a tó-, és folyópartokat, valamint az egyéb vizes élőhelyeket kedvelik. Látszólagos ártalmatlanságuk miatt megítélésük mégsem egységes, hiszen a gazdálkodók nem rajonganak értük. A nyestkutya a természetben jól megél, kígyót-békát fog, elhullott állatok tetemeit falja föl, olykor bogarakat és halakat is, sőt partra vetett kagylóval is képes jóllakni. Az ember lakta területeken azonban a hívatlan látogató beoson a tyúkólba egy csinosabb darabért is, máskor pedig a földeken garázdálkodik, tejes kukoricát, szőlőt, dinnyét nassol.
Télen alszik, egyébként képes halált tettetni
Ennek a kutyafélének az egyik legnagyobb ellensége az ember társául szegődött vadászkutya, főleg a kistermetű kotorék ebek. De a fiatalabb példányait szívesen fogyasztják farkasok, rókák, esetleg a vadászó madarak is. A kutyafélék közül egyedül a nyestkutya képes tettetni a halált, így sokszor csak látszólag kerül ki vesztesen ezekből a viaskodásokból. 
Ennyi ellenséggel akár veszélyeztetett faj is lehetne, ám a nyestkutya-szaporulat akkora, hogy a nagyszámú veszély ellenére is növekvő populációban él Európában is. Ennek a gyarmatosító útnak egy mérhető állomása Finnország, ahol már 45 ezer példánya él. Az északi területek elhullott vadjait szívesen fogyasztó nyestkutyáknak a másik ellensége a tél. A gyakran mínusz húsz fok alatti hőmérséklethez épp ezért úgy alkalmazkodtak, a kutyafélék közül egyedüliként téli álmot alszanak. A nyestkutya élete első éveit vándorlással tölti, így újabb területeket fedez fel. Észak-Európából az utóbbi évtizedekben délebbre merészkedett, így került el Szlovákiába, Csehországba, Ausztriába és Magyarországra is. Hazánkban 1961-ben regisztrálták az első példányokat, s azóta nincs olyan megye, ahonnan legalább egy alkalommal ne jelezték volna jelenlétét. Az utóbbi években Hajóson, a Hortobágyon, a Fertő-tónál látták egy-egy példányát.
