Azt mondják, az ember hétévente változik igazán nagyot. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy ha letelt a hét esztendő, reggel egyszeriben megközelíthetetlen Hókirálynő helyett naivan pillogó Hófehérke néz majd vissza a tükörből. Szerencsére. Inkább arról van szó, hogy az állandó, megállíthatatlan változások sorozata nagyjából hét év után jut el arra a pontra, hogy visszanézve azon kapjuk magunkat hét évvel ezelőtti énünk „elolvadt”, mint a tavalyi hó. Ki voltam hét évvel ezelőtt, karácsonykor... és ki vagyok ma?
A hét évvel ezelőtti volt az első közös karácsonyunk a férjemmel. Alig találtam magamra a sok-sok karácsonyi dekoráció, ajándék és ünnepi fogás között. Annyira lefoglaltak a külsőségek, a tökéletes karácsonyi élmény megteremtése, hogy észre sem vettem: legbelül magányosan fagyoskodom. Friss volt még édesanyám halálának élménye, és a szakítás is – egy (talán ez sem véletlen) hétéves kapcsolatból léptem ki mikor beleszerettem Matanba. Az izraeli orvostanhallgató fiúba, akinek – származásából adódóan – ez volt az első igazi karácsonya. Kicsit úgy éreztem magam, mintha a Mama szelleme belém költözött volna, és mindenáron hibátlan ünnepet akar teremteni, mert „így szoktuk”.
A következő karácsony még nosztalgikusabb volt: kibéreltünk egy kis házat Csillaghegyen. Ezen a környéken nőttem fel és gyakorlatilag gyerekkorom panoptikumát rendeztem be. Ezt akkoriban mindenki nagyon édesnek tartotta, engem azonban ma már riaszt, milyen görcsösen ragaszkodtam a múlthoz. A változás viszont megállíthatatlan volt: hiába csavartam selyempapírba édesanyám ütött-kopott karácsonyfadíszeit évről-évre, hiába óvtam a szemem fényénél is figyelmesebben a kristály tálcát, amin a zserbót szolgálta fel, a féltve, szinte görcsösen őrzött emlékek több szomorúságot okoztak, mint boldogságot. Ahogy az akkori munkám is: egy ország bohócaként parádézni a tévében, miközben a sminket lemosva inkább hasonlítottam egy zombira. Nem voltam jól.
Aztán karácsony közeledtével a párom a szemembe nézett is azt mondta: „mi lenne, ha idén nem itthon, hanem otthon ünnepelnénk?” Ekkor már – ismét csak a mágikus szám – hetedik éve élt Magyarországon, honvágya volt, az egyetemet elvégezte, így rövid gondolkodás után rávágtam: „Menjünk.” Az első három év rólam szólt, körülöttem forgott, mégsem voltam felhőtlenül boldog – így a csillogó karácsonyi bálokra, adventi partikra invitáló meghívók mind visszatértek a feladóhoz. Éreztem, hogy egyik túlzásból a másikba estem. Meg akartam menteni a karácsonyt, ám mire észbe kaptam, már el is múlt december 24-e. Még műfenyőhöz is nehezen jutottam, és nem is igazán voltak új barátaim, akiket meglephettem volna. Szomorú, de ebben az évben mondhatni „elmaradt” a karácsony.
A négyes a kedvenc számom, világéletemben szerencsés jelnek tartottam, ha megpillantottam valahol. Visszatekintve tudom, hogy a negyedik karácsony fordulópont volt az életemben. Londonba költöztünk, és mivel én egyetemre jártam, Matan pedig az orvosi pályát egy évre felfüggesztve bébiszitterkedett, életünkben először mondhatni szűkölködtünk, de nem bántuk. Beköltöztünk egy régi, viktoriánus ház sarokszobájába, és hét (!) lakótárssal osztottuk meg a konyhát, ahol felállítottam a csillogó gömbök helyett szárított naranccsal és dióval ékesített karácsonyfát. Nap mint nap szitáló hóban és esőben battyogtam a kreatív írás óráimra, és éreztem: végre kezd kikristályosodni előttem, merre tartok. Matan pedig a bébicsőszködés közben ráeszmélt: valójában gyermekorvos akar lenni. Mire beköszöntött a karácsony, a világ minden pontjáról érkezett lakótársainkkal olyan szoros baráti társasággá formálódtunk, hogy legnagyobb meglepetésemre egyszeriben otthon éreztem magam. Sabina, a bangladesi lány csodás indiai ételeket főzött, Garry, a skót srác fergeteges kenyereket gyúrt, mi pedig mesés muffinokat és tortákat sütöttünk az egész ünnepi szezon alatt, ám még a karácsonyfát sem szedtük le, a szemeszter véget ért. Könnyes szemmel búcsúztunk el – de tudtuk, hogy nem ez volt az utolsó közös karácsonyunk.
Az évek során nem csak az emberek változnak, hanem a világ is. Mire visszatértünk Tel Avivba, legnagyobb örömömre „divatba jött” a karácsony. Ezúttal a város déli részére költöztünk, amely a különféle vallások mesés olvasztótégelye: az orosz zsidók rajonganak a karácsonyért, és rengeteg keresztény arab is lakik errefelé. Ugyanakkor jelen van az a szabad, zabolátlan, hippi életérzés is, amiért annyira szerettem Londont. Ez elmúlt három karácsonyunk során hagyománnyá vált, hogy a londoni lakótársaktól a magyarországi barátokon és családtagokon át egészen az exemig rengetegen álljuk körül az ünnepi asztalt. Közülünk sokan hatalmas utat tettek meg: országokat, fájdalmas emlékeket hagytunk hátra, hogy megérkezhessünk mai önmagunkhoz. És talán nem lesz pont olyan a zserbó, mint amilyennek a mama sütötte anno, esélyes, hogy a hó sem fog esni, és felnőttkorunkra már senki sem lesi a kívánságlistánkat, egy tökéletes karácsonyi ajándékot biztosan mindannyian kapunk - hét évvel ezelőtti önmagunktól. A változást. Több színt, több fényt, több meglepetést, mint amennyi az elmúlt hét év összes karácsonyfái körül elférne.
És hogy ki leszek hét év múlva karácsonykor? Egyáltalán leszek-e még? Nem tudom. Ám abban azonban bizonyos vagyok, hogy minden egyes, szeretteim körében meggyújtott adventi (és hanuka) gyertyával, minden barátoknak sütött karácsonyi torta (és flódni) megsütésével egy lépéssel közelebb kerülök hozzá. Így nekem már az újévi fogadalmam is megvan: hét évvel későbbi önmagamnak legalább ilyen izgalmas, kalandos, csodálatos utazással tartozom, mire elérkezik 2021 karácsonya. Akárhol érjen is ebben a szépséges, hatalmas világban.
Békés, mesébe illő, elgondolkodtató, nyugodt, izgalmas, fénnyel teli ünnepet mindenkinek.
