Az egyebek között EMeRTon-díjjal és a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszttel jutalmazott színész-énekes három évtizeddel ezelőtt az Emberek zenekar frontembereként vált ismertté, majd a Madách Színház tásrulatának tagja lett. Most azonban már évtizedek óta szabadúszó művészként éli az életét, így a szakmai palettája sokkal színesebb. Miller Zoltán a Díványnak mesélt erről a sokoldalúságról, a családjáról és a jövőre vonatkozó terveiről is.
Műsort vezetsz, konferálsz, hétvégenként a Magyarország, szeretlek! című szórakoztató műveltségi vetélkedőben csapatvezetőként szerepelsz, színészként és énekesként lép színpadra. Ennyiféle tevékenységgel nem aprózódik el a művészeted?
De, igen, azonban ennek nemcsak hátránya, hanem előnye is van. Hátrány egyrészt az, hogy picit valóban elaprózódik a munkám és én is, emiatt pedig sokan nem is tudnak kategorizálni, nem tudják pontosan megmondani, mi is vagyok én. Musical- vagy prózai színész, pop- vagy operetténekes? Hiszen, ahogy te is felsoroltad, nagyon sokrétű, amit csinálok. Ami ennek a sokoldalúságnak a hátránya, az egyben az előnye is. Különösen az én szempontomból előnyös, hogy nagyon sokféle dolgot csinálhatok. Mindig is szerettem, ha a munkám és az életem is sokszínű. Nem véletlen, hogy az élő koncertsorozatomat, a Miller 50 című produkciót is úgy állítottuk össze, hogy a könnyed popzenétől a klasszikus operetten át a Fantom-áriáig számos dal elhangozzon benne.
Ez a sokszínűség a szabadúszásból adódó, sokszor kiszámíthatatlan jövedelmezőségen könnyít, vagy sokkal inkább a te személyes igényed?
Egyértelműen megkönnyítheti a megélhetést is, azonban az is tény, hogy mostanság arra a fajta szórakoztatásra van szükség, ami sokszínű és autentikus. Hozzám hasonlóan nagyon sokan énekelnek operettet, popdalokat és retró dalokat is. Ki ebben, ki abban nagyon jó.
Azok azonban már jóval kevesebben vannak, akik hozzám hasonlóan mindegyik műfajt autentikusan tudják előadni.
Például, ha én eléneklem a Csókkirályt, akkor azt úgy teszem meg, ahogyan az a rock and rollban elvárható, míg egy operettben olyan hangszínt kapok elő, ami ahhoz a műfajhoz passzol.
Ha már a sokoldalúságnál tartunk, a menedzselés is az erősségeid közé tartozik? A legtöbb szabadúszó művésznek van menedzsere, neked miért nincs?
Volt egy-két próbálkozásom, de nem hozott össze olyan emberrel a sors, akivel kapcsolatban azt éreztem volna, hogy valóban hozzá tudna tenni valami pluszt a karrieremhez, a sztárrá válásomhoz. A legtöbb esetben a menedzserek csak annyit tudtak tenni, hogy felvették helyettem a telefont, de döntenem mindenről nekem kellett, amit valójában nem is szeretek kiengedni a kezemből.
Művészcsaládból származol. Mennyire befolyásolta a pályafutásodat a szüleid karrierje?
Miután a szüleim mindketten operaénekesek, viszonylag hamar eldöntöttem, hogy azt a pályát én nem választom. Mindössze ennyiben volt hatással a művészi tevékenységemre a szintén művész szüleim munkája. Egy rockzenekarban kezdtem el énekelni, mert sokkal inkább a könnyűzenei pálya vonzott. De azt is tudtam, hogy színész sem szeretnék lenni, mert az is volt a családban, az édesanyám testvére, Dobránszky Zoltán, akinek jellegzetes hangját számos szinkronszerep őrzi mind a mai napig. A döntésem ellenére mégis az történt, hogy a színház igen erőteljesen része lett az életemnek. Tizenévesen sem terveztem el, hogy mi szeretnék lenni, így sokkal inkább mindig sodort az élet. Talán ezért is maradtam szabadúszó.
Az élet mindig hozott elém olyan feladatokat, lehetőségeket, melyekről úgy éreztem, azokban szeretném magamat megmutatni vagy kipróbálni.
A menedzselés a magánéletben is ugyanolyan jól megy, mint a munkában? Három feleségtől született három gyermeked, egy ilyen mozaikcsaládot nem könnyű összelogisztikázni még akkor sem, ha már nagyok a gyerekek. Nehéz feladat így apaként helytállni?
Igen, ez a fajta apaság nehéz feladat elé állított hosszú éveken keresztül, de azt szoktam mondani, hogy ha az embernek fontosak a gyerekei, márpedig nekem mindig is azok voltak, akkor ez nem teher. A feleségemmel, Vágó Bernadettel már kilenc éve vagyunk együtt, ebből hét és felet Bellával, a közös gyermekünkkel töltöttünk.
Ez nekem teljesen új szituáció, mert az előző két házasságomban nem sokkal a gyerekek születése után már nem éltem együtt a gyermekeim édesanyjával. Bár külön neveltük őket, arra mindig ügyeltem, hogy elegendő időt töltsek a gyermekeimmel. Bellával egy kicsit könnyebb a helyzet, mert őt ketten neveljük. Dávid, a legidősebb gyermekem már felnőtt, megy és csinálja a dolgait szuper módon. Emmát azonban még gardírozni kell, de szerencsére a feleségem ehhez egy nagyon jó partner. Nagyon szereti a lányomat, megérti a kialakult helyzetet, és relatíve sokat van nálunk Emma.
Tavaly voltál 50 éves. Ez alatt az idő alatt férfiként, apaként, művészként mi az a tapasztalás, ami mindenféleképpen tanulsággal szolgált számodra?
Nem vetettem számot, de azért vannak tanulságai ennek az 50 évnek. Az egyik, és talán a legfontosabb, amit megtanultam, hogy mindennek ára van.
A másik, hogy nagyon-nagyon kevés olyan dolog van az életemben, amit másképp csinálnék, mert én mindig szívből cselekedtem.
Ha valamit megtanultam, akkor az az, hogy ezért nagyobb árat fizettem, mint kellett volna, de soha nem tudtam nem az érzelmeim alapján cselekedni, még akkor sem, ha emiatt voltak konfliktusaim. Ma már okosabb vagyok, és jobban odafigyelek arra, hogy kordában tudjam tartani az érzelmi amplitúdót.
Azt mondtad, hogy mindennek ára van. Te miért fizetted meg a legnagyobb árat?
Nem tudni, mit tartogat még nekem az élet, de az biztos, hogy ha én a Madáchban maradok, ahol a pályám indult, és sokszor befogom a számat, akkor lehet, hogy most „csak” egy musicalszínésznek elkönyvelt művész vagyok. Ha én akkor továbbmegyek a madáchos utamon, és bizonyos dolgokkal megbékélek, melyekkel nagyon helyesen tettem, hogy nem békéltem meg, akkor végigjátszhattam volna még tucatnyi musical főszerepét, de nem lennék ilyen sokszínű, sokoldalú, gyakorlatilag majdnem mindenbe belekóstoló művész, aki nagyon sok mindenben igen magas szinten teljesít.
Mi az, ami még örömet okozna neked az elkövetkezendő 50 évben?
Én most nagyon jól érzem magamat a bőrömben, nagyon szeretek fellépésekre járni. Tény és való, hogy azt tervezem, abból a sok mindenből, amit most csinálok, egy valamire teszem majd a hangsúlyt. Nem kizárólagosan, de szeretnék majd egy valamire jobban fókuszálni.
Hogy mi lesz ez, amiben még inkább kiteljesedem, azt még nem tudom.
Része lehet ennek a kiteljesedésnek egy Emberek koncert is, hiszen idén 30 éve, hogy megalakult a zenekar?
Nem hiszem, mert az sokkal inkább nosztalgiázás, visszakacsintás lenne a múltba, ami nem lehet kiteljesedés.
Dolgozni akkor kell, amikor munka van - vallja Györgyi Anna színésznő, akit az utóbbi időben számos feladat megtalált. A vele készült interjúból az is kiderül, miért nem vállal annyi szinkronmunkát, mint korábban.
