Vorkuta 160 kilométerre fekszik az Északi-sarkkörön is túl: három téli hónapja nemcsak sötétségben, hanem rettentő hidegben is telik, a hőmérséklet nem ritkán süllyed –60 Celsius-fok alá.
Az 1930-as évek első felében itt nyitották meg a Szovjetunió legnagyobb szénbányáit, amely a jobb élet reményével még az ország legmesszebb pontjairól is odacsábította a munkásokat. Ám a nehéz fizikai munkát nagyrészt a kegyetlen gulágrendszer kényszermunkásaival végeztették, akik a szénkitermelés mellett ipari létesítményeket és lakóépületeket is felhúztak.
A rendkívül zord időjárás és az embertelen körülmények miatt, 1944 előtt évente a foglyok 15,5 százaléka, vagyis a kényszermunkatáborokban dolgozó 70 ezer ember közül több mint tízezren vesztették itt életüket.
Ilyen depressziós város ma Vorkuta
Ami egykor Vorkuta éltetőereje volt, az mára teljesen eltűnt a városból. A Szovjetunió összeomlása után ugyanis privatizálták a bányákat, majd néhány éven belül szinte az összeset be is zárták. Az elhagyatott létesítményekkel körülvett, lakóházakkal teli település 1980-as évek végi 217 ezres lélekszáma mára alig 50 ezer. Munka nélkül és belátható időn belüli lehetőségek híján a lakosság fokozatosan fogyatkozni kezdett, a mai napig vannak olyan lakások, amelyekben még most is ott állnak a korhadó bútorok.
Ha kíváncsi vagy Szibéria egyik legtitokzatosabb képződményére, olvasd el az erről szóló cikkünket is!
Ajánló ID:
A cikk a hirdetés után folytatódik: nem
