A tiszta árja Új Németország ma már csak egy poros kis falu Paraguayban

A dél-amerikai időjárás, a betegségek, a telepesek közötti feszültségek és a kolónia vezetőinek diktatórikus, képmutató viselkedése alig két év alatt semmivé foszlatták Nueva Germania, vagyis Új Németország álmát, de a kolónia helyén azonban máig létezik egy falu, ami ezt a nevet viseli.

Elszegényedett parasztokat hitegettek az új élet reményével

Bernhard Förster és barátnője, Elisabeth Nietzsche, a nagy német filozófus húga közeli barátaik, Richard Wagner zeneszerző és felesége, Cosima Wagner (Liszt Ferenc lánya) révén ismerkedett meg a fehér, árja felsőbbrendűséget és a német faj tisztaságát hirdető gondolatokkal. A pár annyira a hatása alá került a szélsőséges, antiszemita ideológiának, hogy Förstert agitáció vádjával még tanári állásából is kirúgták. A férfi hamarosan elhatározta: otthagyja Európát, és Dél-Amerika távoli vidékén, a zsidó befolyástól távol létrehozza a tökéletes árja német utópiát. 1883-ban útra is kelt, hogy megtalálja a vágyott árjamennyország helyszínét.

Förster Paraguayban kötött ki, ahol a fővárostól, Asuncióntól 300 kilométerre, az Aguaray-Guazú folyó partján bukkant rá egy 600 négyzetkilométeren elterülő vidékre, mely minden tekintetben ideálisnak tűnt a kolónia létrehozására. Két évvel később visszatért Németországba, feleségül vette Elisabethet (a szertartást Wagner születésnapján tartották, de a nő elhidegült bátyja, Friedrich Nietzsche tiltakozásból távol maradt), majd közösen elkezdtek telepeseket toborozni a nagyszabású projekthez. Korábbi tapasztalataikból okulva Berlintől és a nagyvárosoktól minél távolabb, Szászország vidéki részén agitálták az elszegényedett parasztokat, azt ígérve nekik, hogy Dél-Amerika forró napja alatt paradicsomi körülmények között, gondtalanul és gazdagságban élhetnek, óhajaikat naphosszat bennszülött szolgák lesik majd.

Éhínség és betegségek vártak a telepesekre

Tizennégy parasztcsaládot sikerült bepalizniuk, akikkel együtt útra keltek, hogy birtokba vegyék a kiszemelt földterületet. Az Atlanti-óceánon át vezető, egy hónapos hajóút azonban jóval viszontagságosabbnak bizonyult, mint gondolták: a magukkal vitt étel hamar megromlott, a fedélközben csótányok borzolták az utasok kedélyeit. A telepesek ezután Montevideóból egy hétig hajóztak felfelé a Paraná folyón, hogy elérjék Nueva Germania leendő helyszínét, de az őserdei hajóút során maláriát hordozó szúnyog csípett meg többeket is, egy gyerek belehalt a kórba.

A telepesek végül birtokba vették a kiválasztott vidéket, és elkezdték felépíteni a kolóniát: 1887 augusztusában hivatalosan is megalapították az Új Németországot. A valóság azonban gyorsan felülírta a naiv német parasztok számításait: a dél-amerikai őserdő forró klímája alkalmatlannak bizonyult a krumplitermesztésre, az elültetett növények kiszáradtak és elrothadtak, a magukkal hozott élelmiszerkészletek pedig nem voltak elegendők arra, hogy hosszú távon ellássák a telepesek igényeit. A malária mellett egy másik betegség, a homoki bolha által terjesztett leishmaniasis is felütötte a fejét a kolóniában, és ugyan megfelelő kezelési módszerekkel elkerülhető lett volna a tömeges halálozás, a telepesek mereven elutasították a betegséget jól ismerő bennszülöttek segítségét.

Elisabeth királynőként uralkodott a kolónia felett

A borzalmas körülmények dacára hamarosan negyven másik család is csatlakozott a telephez, Försterék ugyanis hazaküldött leveleikben elkendőzték a valóságot, Nueva Germaniát továbbra is földi paradicsomnak állították be, mely tárt kapukkal várja az új életre áhítozó szegény német parasztokat. A többség persze érkezés után azonnal ráeszmélt, hogy becsapták, és minél hamarabb igyekezett szedni a sátorfáját, de ez heves konfliktusokhoz vezetett a kolónia vezetői és a telepesek között.

A Förster házaspár nyílt képmutatása is sokakat feldühített: míg a többség éhezett, viskókban élt és rongyokban járt, Bernhard és Elisabeth a saját maguk számára építtetett, drága bútorokkal és zongorával felszerelt villában lakott, elkülönülve „alattvalóiktól”, elegáns borokat ittak és bőszen dézsmálták a készleteket, amelyekből másoknak alig jutott. A kolóniát meglátogató belga–német utazó, Julius Klingbeil beszámolója szerint a pár vasmarokkal, diktátorként uralkodott a telepesek felett, a kormányzás gyakorlati részét főként Elisabeth tartotta kézben, aki királynőként tekintett magára, és élvezte a kegyetlenkedést.

A telepesek az Új Németországnak helyet adó földterület körüli spekulációkról sem tudtak: Bernardino Caballero paraguayi tábornok igencsak jutányos áron adta el a területet Försternek, aki cserébe azt ígérte, egy éven belül száztíz német család veszi birtokba a vidéket, az általuk megtermelt javakból pedig a tábornok csinos részesedéshez jut majd. Természetesen hamar bebizonyosodott, hogy az ígéret tarthatatlan: a családok rohamtempóban menekültek a kolóniáról, Németországban pedig – többek között Klingbeil könyv formájában megjelent úti beszámolója nyomán – híre ment az árjautópia mögötti tragikus valóságnak, így újabb telepesek sem érkeztek.

Új Németország két év alatt a csőd szélére jutott, a végletekig eladósodott, olyannyira, hogy az alkoholistává lett Förster 1889 júniusában otthagyta a telepet, San Bernardino városba utazott és hotelszobájában öngyilkosságot követett el: morfiummal és sztrichninnel mérgezte meg magát. Özvegye még négy évig maradt Paraguayban, végül hazatelepült Németországba, és átvette szellemileg összeomlott bátyja gondozását. Minden erejével azon volt, hogy meghamisítsa Friedrich filozófiai téziseit, és ennek meg is lett az eredménye: az ő áldásos tevékenysége folytán terjedt el a téveszme, miszerint Nietzsche a fasiszta ideológiák előfutára, antiszemita és rasszista filozófus volt. Elisabeth egész további életében kitartott a szélsőjobboldali nézetek mellett, idős korában a náci párt tagja és Hitler lelkes rajongója lett: nem véletlen, hogy a Führer a kölcsönös tisztelet jeleként személyesen jelent meg az 1935-ban, nyolcvankilenc éves korában elhunyt asszony temetésén.

A helyiek ma is tisztelik az alapítók emlékét

A kudarc dacára néhány család a telepen maradt, átállt a kukoricatermesztésre, és nagy küzdelmek árán sikerült fenntartania magát. A tiszta árja vérvonal megőrzése továbbra is fontos maradt számukra: kerülték a helyiekkel való keveredést, és kizárólag egymás között házasodtak – a vérfertőzésből eredő genetikai rendellenességek máig megfigyelhetők a környéken, csakúgy, mint a szőke, kék szemű emberek átlagosnál nagyobb aránya. Napjainkban a San Pedro kerülethez tartozó Nueva Germania falu 4300 lakosnak ad otthont, akiknek a többsége bennszülött guarani nyelven beszél, egy kisebb részük német–spanyol keveréknyelvet használ. Némelyek továbbra is fontosnak tartják a német kultúra továbbörökítését, sok család őrzi például a hagyományos német recepteket. Egyes történetek szerint a falu a II. világháború után Dél-Amerikába menekült náci bűnösöket is vonzotta, állítólag a hírhedt auschwitzi orvos, Josef Mengele is ellátogatott Új Németországba, erre azonban nincsenek konkrét bizonyítékok.

A falu bejáratánál ma is áll az alapítók által emelt két bástyaszerű oszlop, melyek felett a „Bienvenidos a Nueva Germania” (Üdvözöljük Új Németországban) felirat olvasható. A szerény körülmények között élő, növénytermesztéssel, állattartással foglalkozó helyiek körében tisztelet övezi a gente perdida, vagyis „elveszett emberek” néven emlegetett egykori telepeseket. Bernhard Förster és Elisabeth Nietzsche emlékét utcanevek őrzik a poros, Isten háta mögötti falucskában, melyből sohasem vált az alapítók által vágyott árja édenkert.