Férfinak nézek ki, jól ki is gyúrom magam, pedig tudom, hogy nő vagyok: ez volt az életem

Gabival évek óta nem találkoztunk, de tizenéves korunk, azaz évtizedek óta ismerjük egymást. És bár én mindig Gábornak hívtam, amikor most kiderült, hogy ő igaziból nő, és most már ezt mindenki tudhatja, sőt ő szeretné is, ha tudnák, akkor az volt az első gondolatom, hogy milyen mázlija van a nevével, nem kell nagyot változtatni rajta.

És Gabi meg is erősíti a sejtésemet: ez nemcsak az ismerősök miatt mázli, de ha mostantól szeretne hivatalosan is Gabi lenni, abba sem köthet bele senki. – Bár ez most nem prioritás – teszi hozzá. – Különben is csak a nevet írják át, a nemet nem. Nekem az útlevelembe Gabiként is az lesz odaírva, hogy fiú vagyok. Ami azért gáz. Gondolj bele, hogy a műtéteket megcsináltathatja az ember, megváltoztathatja a nemi szerveit, nagy melle lehet, nőies arca, és az irataiban férfinéven szerepel. Azért ez az egész egy vicc. Nem mindegy az a hatóságoknak, hogy mi van az útlevelemben, férfi vagy nő? Kit zavar?

Neked mindegy?

Most már igen. Régen nem lett volna az. De most már igen.

Egyed Gabi 51 éves, és másfél hónapja comingoutolt a Facebookon. Kirakott magáról egy képet sminkben, a Gábort átírta Gabira, és szívecskékkel fogadta a rengeteg – bőven 100 fölötti – pozitív és biztató hozzászólást. Amikor az első beszélgetésünk alkalmával ajtót nyitott, még a szájfeltöltése és az arcán végzett esztétikai beavatkozás előtt voltunk, de már nem az a Gábor volt, akit ismertem. Farmerben volt és fekete garbóban, smink nélkül, de jól láthatóan dudorodott a melle, és a haját is megnövesztette. Saját maga által készített forralt bort mert ki két bögrébe, és amikor leült, pont azzal a nőies mozdulattal tette keresztbe a lábát, amivel én.

Smink: Vass Zsuzsi
Smink: Vass ZsuzsiFotó: Ruzsovics Dorina

Mitől látlak most nőnek? Nem hiszem, hogy csak attól, hogy tudom, hogy annak kell látnom.

Nyilván van egy része, egy nagyon pozitív kisugárzás, ami abból jön, hogy felszabadultam, nem kell színlelnem, és azt mutathatom, ami vagyok valójában. Másrészt persze elkezdtem az átalakulást orvosi értelemben is.

Ezek műtétek vagy hormonkezelések?

Mindkettő. A hormonkezelés az alap: ösztrogént szedek, pontosabban kenek minden nap a lábamra, mert az a bőrön át szívódik fel. Ennek nagyon látványos hatásai vannak, szerintem te is ezt látod. Vannak az egyértelmű dolgok: meggyengül a szőrzet – látod, milyen sima az arcom, miközben azelőtt nekem már egy nap után erős borostám volt –, elkezd nőni a mell, de egészen fura dolgokban is megnyilvánul, amire egyébként az orvos figyelmeztetett, de nem vettem annyira komolyan, például hogy sokkal könnyebben sírom el magam. A minap a hetes buszon felszállt egy nagyon aranyos idős néni, és senki nem adta át neki a helyét. Én fölálltam, elrendezgettem a nénit az ülésen, aztán már szálltam is le, hogy ne ott zokogjak a buszon, közönség előtt... Vagy például sokkal fázósabb lettem, meg nem oda rakódik le a zsír, ahova azelőtt. A csípőmnél soha nem voltam így kikerekedve.

Nem ijesztőek ezek a változások?

Nem, sőt. Az nagyon jó érzés volt, amikor elkezdett nőni a mellem. Mondjuk nem tudok hason aludni, mert most még nagyon érzékeny, de majd gondolom, elmúlik. De egyértelműen egyre jobban érzem magam, amióta belevágtam, sokkal jobban. Persze nyilván egy csomó minden más is közrejátszik, például hogy most már senki előtt nem kell titkolózni.

Mi váltotta ki a comingoutodat pont most?

Elegem volt abból, hogy egy csomó ember kérdezősködik. Mert azért látták a változást. Egy éve volt a műtétem, ami leállította a tesztoszterontermelést, ezzel párhuzamosan kezdtem szedni ugye a női hormont, és azért látszott rajtam, hogy változom. Valószínűleg úgy voltak vele, mint te: nem tudták, mi változott meg rajtam, de valami más volt. Ősszel volt apu temetése, és a saját unokatestvérem nem ismert meg. Fogalma nem volt, hogy ki vagyok. Én nyilván nem látom annyira feltűnőnek, hiszen ez egy folyamat, de ha megnézem a két évvel ezelőtti képemet a jogosítványomban, akkor én is megdöbbenek.

Lesz még más műtéted is?

Hát majd a cicim, hogy szebb formája legyen, meg az arcomon kisebb dolgok, amiktől még nőiesebb lesz, nekem most ezek fontosak, nagyon mást nem akarok. A nemi átalakító műtétbe már nem mennék bele.

Miért? Nem az a lényeg?

Ahhoz én már idős vagyok, abba nem mernék belevágni. Mi van, ha utána nem érzek majd semmit?

Az is lehet?

Hát azért az egy lutri. Ezek nagyon komoly műtétek, lehetnek különböző szövődményei, úgyhogy inkább úgy vagyok vele, hogy ezt most már be kell nyelnem, ez így marad. Rátaláltam egy fantasztikus doktornőre, dr. Bordás Noémire, aki nagyrészt nemátalakító műtéteket végez, illetve olyanokat, amik a tranzícióhoz kapcsolódnak, de ő végezte például a beavatkozást az arcomon is. Neki ez fontos, teljes mellszélességgel, minden orvosi tudásával és lelkileg is támogatja a pácienseit, a transz emberek ügyét. De egyébként döbbenet, hogy mire képes ma már az orvostudomány. Én láttam ilyen átalakító műtét eredményét, és meg nem mondod, hogy az a nemi szerv eredetileg nem az volt. Ez tulajdonképpen csak az utolsó simítás az átalakulásban, a lényeg a fejben, az agyadban van. Ha tudod magadról, hogy lány vagy, és minden nap mást látsz, az rohadt szar érzés, azt nem lehet sokáig bírni.

Mondjuk te évtizedekig bírtad.

Hát az túlzás, hogy olyan nagyon jól bírtam volna... Két komoly öngyilkossági kísérletem volt, az egyikből majdnem ott is maradtam. Meg jöttek a szenvedélybetegségek, hat és fél év drogfüggőség, szerencsejáték-függőség.

Szerinted ez mind erre vezethető vissza?

Hát hogyne, persze. Nem akarsz úgy létezni, ahogy vagy. Csak gyűlik, gyűlik a rossz érzés, a frusztráció, és mindig kivált valamit: a piálást, a drogozást, az öngyilkosságot...

Gabi hatéves kora óta tudta, hogy rossz testbe született
Gabi hatéves kora óta tudta, hogy rossz testbe születettFotó: Ruzsovics Dorina

Hogy kezdődött? Azt írtad a posztodban, hogy hatéves korod óta tudod magadról, hogy lány vagy. Mit lehet erről tudni hatévesen?

Annyit tudtam, hogy rohadtul nem érzem jól magam, de nem tudtam, mi ez. Azt tudtam, hogy nem akarok fiú lenni, nem akarok fiúruhát hordani. Nem értettem, miért van az, hogy valaki fölvehet magassarkú cipőt, én meg nem. Rendszeresen jártunk ki a Margitszigetre, és az a kép is teljesen megvan, hogy szállunk le a 26-os buszról, és vadidegenek mondják anyámnak, hogy milyen szép kislány. És én úgy örültem, hogy azt neked el nem tudom mondani. Imádtam, amikor lekislányoztak. Aztán levágták a hajam.

Mikor mondtad el először bárkinek is az ismerőseid közül?

Hét éve. De várj, ez nem igaz. Hét éve tudja szinte minden közeli barátom, de a barátnőm már tudta 2002 óta.

Barátnőd, mármint csajod?

Az is volt. 18 évesen jártunk egy pár évig...

Te mint fiú, és ő mint lány.

Igen.

Akkor te ebben jól érezted magad?

Erre nehéz válaszolni, mert egyrészt jól éreztem magam, nagyon szerelmes voltam, de az is nyilvánvaló volt számomra, hogy valami akkor sincs rendben. Huszonévesen már tudtam, hogy mi van, sőt már nevet is tudtam neki adni. Onnan tudtam – mert az internetnek persze még híre-hamva sem volt –, hogy amikor a ’80-as évek végén megnyílt az Astoriánál az első szexbolt, én oda 17 évesen bementem, ott láttam először olyan magazint, amiben volt transzszexuális nő. És le is volt írva, hogy mi ez. Én meg csak néztem, hogy akkor ilyen van?! Akkor nem velem van a baj? Magamra ismertem, láttam, hogy nem vagyok egyedül, ez azért elég nagy segítség volt.

Téged továbbra is a lányok vonzanak?

Igen, de ha meglátok egy lányt, nem az az első, hogy de jól néz ki, tetszik nekem, hanem hogy de jó lenne így kinézni. És ez nem a külsőségekről szól, hanem arról, hogy úgy létezhess, mint egy lány.

Utáltad a testedet?

Nagyon. Nagyon. És akkor jön az, hogy be akarsz illeszkedni, eljársz konditerembe... én úgy ki voltam gyúrva, mint az állat. Vállam volt meg kockás hasam, meg minden, ami kell egy férfinak. Ez amolyan beilleszkedési kísérlet, az jár a fejedben, hogy ezt a dolgot le kell győzni. Főleg gyerek- és kamaszkorban: végig úgy érzed, hogy te vagy a szar, nem a környezet, hanem te, amiért nem tudsz beilleszkedni. Én azt éreztem, hogy ha úgy öltöznék vagy úgy néznék ki, ahogy azt valójában szeretném, akkor megszólnának, és ettől állandóan frusztrált voltam. Óriási hibát vét a társadalom, hogy ezekkel a másságokkal nem foglalkozik, és nem csak a transzszexualitásról beszélek, millió más dolog miatt is rengeteg ember boldogtalan. Ha valaki ezt gyerekkorában észleli magán, és nem hall róla, nem beszélnek róla, mondjuk egy kis faluban, akkor mit csinál? Erről nem tehet, ez nem olyan, hogy szed rá valami gyógyszert és elmúlik. Nem véletlen, hogy a transzszexuálisok között a legnagyobb az öngyilkosságok aránya. Nekem az volt a szerencsém, hogy mindig jó humorom volt, tulajdonképpen végigröhögtem az életet, és úgy voltam vele, hogy ezt is megpróbálom humorral felfogni... de azért ez nem olyan egyszerű, amikor egy folyamatos küzdelem az életed.

Mi segített abban, hogy ennyi idős korodban belevágj ebbe az egészbe?

Úgy voltam vele, hogy most már mindegy. Most vagy soha, egy életem van, meg kell tennem. Ha én ezt elkezdem volna tinédzserként, akkor ma már senki nem mondja meg, hogy én valaha fiúnak születtem. Most is azt mondom, hogy ha valaki így érzi gyerekként, akkor el kell vele beszélgetni nagyon komolyan, mert ma már meg lehet állapítani, hogy tényleg transzszexualitásról van-e szó. Megvannak a megfelelő kérdések, tesztek, vizsgálatok. Rengeteg kutatási eredmény van, és nagyon érdekes dolgok derülnek ki, ezeket én követem. Mostanában sajnos kevésbé van rá időm, de sokat fordítottam a Transvanilla Egyesületnek – ahol minden segítséget megadnak a transz embereknek pszichés szempontból is és a gyakorlati kérdésekben is –, úgyhogy elég naprakész vagyok abban, hogy mi a helyzet orvosi, jogi és más szempontból is.

A sminkeléshez még segítségre van szüksége, Vass Zsuzsi sminkestől tanulja a fortélyokat
A sminkeléshez még segítségre van szüksége, Vass Zsuzsi sminkestől tanulja a fortélyokatFotó: Ruzsovics Dorina

Évekig éltél külföldön, Izraelben, Angliában, Kanadában. Négy éve jöttél véglegesen haza, ami szerintem elég érdekes, lévén az az általános vélemény, hogy az ilyen típusú kisebbségeknek, mint amilyen te is vagy, itthon jóval nehezebb. Hogyhogy mégis itthon vagy?

Hát nem azért, mert itt segítik az embert... hanem mert káosz van, és emiatt könnyebben végig tudok menni az átalakulási folyamaton. Igazából nincs rólunk érdemi törvény azon kívül, amit most elfogadtak a pandémia elején, hogy nem változtathatunk nemet. Az tény, hogy Kanada meg Anglia nagy lökést adott, ott a kutyát nem érdekli a szexuális életed meg az orientációd. Ott találkoztam először igazi transzszexuálisokkal, ott láttam bele, hogy mi ez, meg hogy működik, mit lehet kezdeni vele, van-e erre valami megoldás. Kezdtek helyrebillenni a dolgok, és fel is merült, hogy esetleg belekezdek az átalakulásba, de akkor megijedtem, mert arra gondoltam, hogy ha én ezt ott végigviszem és hazajövök lányként, akkor ki mit fog szólni. Pedig lehet, hogy az lett volna logikus: ott végigcsinálni, és akkor itthon csak azt látta volna mindenki, hogy elment Gábor, megérkezett Gabi, kezdjetek vele, amit akartok. De mindenesetre kint határoztam el, hogy belevágok. Akkor már 47-48 éves voltam, és azt éreztem, hogy eddig bírtam, most vagy bevállalom, vagy belepusztulok. Ott már nem volt választásom.

A te eseted talán pont azért különleges, mert egy fél életet végigcsináltál férfitestben... most meg süt rólad az elégedettség és a boldogság.

Az az igazság, hogy én most annyira fel vagyok dobva a változásoktól, amiket látok magamon, hogy valószínűleg azért nem foglalkozom ezzel a sok szarral, a jogaink szűkülésével és hasonlókkal, mert kezdem végre jól érezni magam a bőrömben. Természetesen engem is érintenek ezek a dolgok, hiszen a papírjaimat nekem sem fogják átírni, akármekkora mellem lesz és akármilyen hosszú hajam, de a koromnál és a helyzetemnél fogva talán kevésbé vagyok erre érzékeny, mint az, aki most kezdi az életét, most kezdene bele a műtétekbe, aki családot tervez. Én most itthon olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik között maximálisan saját magam lehetek, elfogadnak úgy, ahogy vagyok, van egy barátnőm, akit ez az egész téma egyáltalán nem érdekel és nem zavar, szeretjük egymást, vele kimegyek az utcára is nőként. Minek menjek máshova, ha itt most jó helyen vagyok? De nekem egyébként sem volt itthon rossz tapasztalatom, soha senki nem szólt be.

Mi a végső célod? Hogy ne lehessen megmondani, hogy valaha fiú voltál?

Az lenne az ideális, igen, de a valódi cél az, hogy én jól érezzem magam a bőrömben, és hogy amikor belenézek a tükörbe, akkor az nézzen vissza rám, akit szeretnék látni. Én abszolút nőként élek most már, de tudom a határaimat. Tisztában vagyok vele, hogy ha kimegyek az utcára, akkor mindig lesz, aki pontosan levágja, hogy mi újság van... Bár az is lehet, hogy csak én képzelem így. Ma a kapuban találkoztam egy pasassal, mondjuk háttal voltam, de úgy köszönt rám, hogy kézcsók.

Az is igaz, hogy most teljesen uniszex az öltözéked. Majd nyáron lesz érdekesebb.

Rengeteg női cuccom van, de sok mindent még nem mernék fölvenni az utcára. Nincs valami nagy önbizalmam, pont azért, mert nagyon későn kezdtem bele. Régebben nem is mertem sminkelni, mert az a rohadt borosta átütött mindenen. De most már ez nincs, hál’ istennek.

A műtéttel és a comingouttal új élet kezdődött Gabi számára
A műtéttel és a comingouttal új élet kezdődött Gabi számáraFotó: Ruzsovics Dorina

A szüleid hogy fogadták, hogy nem egy fiuk és egy lányuk, hanem valójában két lányuk van?

Apu végig jó fej volt. Anyám kimondottan nem is akart hallani az egészről.

Azért nehéz lehet neki.

Nem értem, hogy miért nehéz. Ha látja, hogy végre jól érzem magam... nem ez a fontos? Egyébként az is közrejátszott abban, hogy a Facebookon comingoutoltam, mert tudom, hogy fönt van egy csomó olyan ember az én ismerőseim között, aki anyu barátja, akivel összejárnak meg beszélgetnek. Nekem ez így most már egyszerűbb, ez most már az ő harca saját magával, nem az enyém.

Csak megértő és cuki reakciókat kaptál. Erre számítottál?

Nem, ennyire nem. De azért a Facebook egy elég hamis valóság. Nincsenek illúzióim. Szerintem sokan trendiségből írták oda, amit odaírtak. Simán lehet, hogy valaki odaír egy cukit, aztán a hátam mögött durván lebuziz.

De végül is a te történeted amolyan minden jó, ha a vége jó sztori, nem?

Most úgy tűnik, igen. Legalábbis kezdek megbarátkozni magammal.

Mustra