„Rólam már kölyökkoromban azt mondták a szomszédok, hogy elveszett ember leszek… Ezt a feltevésüket arra alapították, hogy sárból, agyagból szobrokat gyúrtam, téglákat faragtam” – vallotta magáról a tehetséges szobrász fiatalember, aki nem tudhatta, hogy önvallomása egyben jóslat is.
Örkényi Strasser István sokgyermekes szentesi szegény sorsú zsidó családban született 1911-ben a hét gyermek közül ötödikként. Édesanyja korán meghalt, édesapja, Strasser Sándor ettől kezdve egyedül nevelte. A fiú tehetsége korán megmutatkozott, azonban apja nehéz anyagi helyzete miatt nem tudta finanszírozni fia tanulmányát, ezért szülővárosától kapott ösztöndíjjal és a Goldberger család támogatásával tudta csak elvégezni 1933-ban a budapesti Képzőművészeti Főiskolát, ahol a nemzetközi hírű szobrászművész, Sidló Ferenc növendéke volt.
Mint minden képzőművész, Örkényi Strasser is mestere stílusában alkotott főiskolai évei alatt, de szembetűnő, hogy már 20 esztendősen milyen szikár, kifejezetten saját stílusában mintázta meg a Wesselényi utcai, a Goldmark-termet magában foglaló bérház reliefjét.
Szerzőnkről
Tulok Péter történész kutató, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza. Kutatási területe a magyar történeti historiográfia, a 19–20. századi diplomácia- és művelődéstörténet, a svéd–magyar diplomáciai kapcsolatok, Budapest ostroma és a magyarországi embermentés története.
Kitörni a keretekből
A tehetséges ifjú szobrászművész 1935-től rendszeresen részt vett előbb csoportos, majd egyéni kiállításokon. Az 1920-as években a kiemelkedő tehetségek pártfogására létrehozott Szinyei Merse Pál Társaság Tavaszi Szalonján két alkalommal, 1935-ben és 1937-ben is kitüntették. A következő évben elnyerte a 20. századi magyar műgyűjtés egyik kiemelkedő alakja, Wolfner Gyula által létrehozott díjat is. Szintén elnyert egy hosszabb római ösztöndíjat is, amelyre azonban a zsidótörvények megkötései miatt már nem utazhatott ki.
Részt vett az 1924-ben alapított Képzőművészek Új Társaságának tárlatán, 1940-ben még kiállíthatott a Műcsarnokban, de a fokozódó állami antiszemitizmusnak köszönhetően a továbbiakban már csak az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) képzőművészeti kiállításain jelenhetett meg műveivel. Mivel 1939-től a zsidó származású művészek nagy része nem lehetett színház tagja, és a többi művészeti ág képviselőit is kirekesztették a Zeneakadémiától a Műcsarnokon át minden művészeti helyszínről, ezért megélhetésük is veszélybe került. A fojtogató közéletben a magyar zsidó művészeknek számtalan esetben az életben maradást jelentették ezek az egyesület által szervezett előadások, kiállítások.
Hogy szűkös megélhetését biztosítsa, Örkényi Strasser számos szoborportrét is készített megrendelésre. Így megkeresett honoráriumából 1939-ben a budapesti Alkotmány utcában két barátjával, Bernáth Auréllal és Márffy Ödönnel képzőművészeti szabadiskolát alapított, amely 1943-ig működött. Örkényi Strasser a formázást tanította az iskolában, amelyet főként olyan fiatalok látogattak, akik a zsidótörvények megkötései miatt nem kerülhettek be a Képzőművészeti Főiskolára.
Az 1940-es évek elején készült egyik legjelentősebb alkotása, az Ülő anya gyermekkel. Korán elvesztett édesanyja miatt egész életében foglalkoztatta az anya és a gyermek kapcsolata, az anyaság ősi misztériuma. Talán legjelentősebb műve az 1940-ben elkészült Mózes szobra. A szobor modellje Beregi Oszkár, a Nemzeti Színház színpadáról származása miatt leparancsolt színész volt. A Goldmark-teremben Madách Imre Mózeseként látta őt Örkényi Strasser, az elkészült, kétszeres életnagyságú szobor is a Goldmark-terem előcsarnokában volt látható.
Végzetes munkaszolgálat
1941-től több alkalommal behívták munkaszolgálatra, itt töltötte szolgálatát 1944. október 11-én, életének utolsó napján is. A kiskunhalasi vasútállomáson történtek feltárásával kevesen foglalkoztak, a közelmúltban a kiskunhalasi történész, Végső István kutatásai segítettek abban, hogy tisztábban láthassunk a zavaros történéseket illetően.
Aznap délelőtt, nem sokkal a Délvidékről evakuált munkaszolgálatosokat szállító vonatszerelvény érkezése előtt az alföldi városban, Kiskunhalason légiriadó volt, közvetlenül dél előtt pedig az állomás közelében robbanás hallatszott. Az állomáson német SS- és magyar katonák, vasutasok és polgári személyek is tartózkodtak. A robbanás után pánik tört ki, sokan azt hitték, hogy partizánok támadták meg az állomást.
Ezt követően az SS-katonák tűz alá vették a munkaszolgálatosokkal teli vagonokat. A munkaszolgálatosok a sortűzre feltépték az ajtókat, és menekülni igyekeztek a pályaudvarról. A fegyveresek ezután szabályszerű embervadászatba kezdtek, és a megközelítőleg 200-220 fős 101/322. számú munkaszázad nagy részét legyilkolták. Itt fontos megjegyezni, hogy Kiskunhalas és környéke tele volt SS-alakulatokkal, akik a Délvidékről vonultak vissza a főváros irányába. Egy részük tudhatott magyarul, mert az itteni lakosság soraiból is soroztak katonákat az SS-be. Reális feltételezés, ha azt mondjuk, hogy a szerb partizánok beszivárgásától és szabotázstól való félelmet kihasználva szervezhették meg a támadást.
Ketten egy koporsóban
A vérengzés 3-4 órán keresztül tartott, és csupán 10-15 ember élte túl. Voltak, akiket a keretlegények mentettek meg. Ha a zsúfolt állomáson a rengeteg vagon között munkaszolgálatosnak tűnő, gyanús személyt találtak, rögtön kivégezték. A vérengzés után a sebesült és sokszor mozgásra képtelen munkaszolgálatosokat az állomás hulladékgyűjtő telepén egy nagy gödör ásására kényszerítették. Az ide hordott áldozatokat ruhátlanul beledobták, majd a túlélőket is a tömegsírba lőtték, és a sírt betemették.
A városban hajtóvadászat folyt az állomás területéről kiszabadult munkaszolgálatosok után. Az embervadászat során Soltvadkertnél is gyilkoltak meg embereket, több helyen fordult elő, hogy feladták a bujkáló túlélőket, de természetesen arra is volt több példa, hogy Kiskunhalas lakosai igyekeztek elbújtatni a menekülőket, nagy kockázatot vállalva ezzel.
Tanúvallomások szerint a vérengzés résztvevői a halottak fosztogatásától sem riadtak vissza: ruhákat, gyűrűket, karórákat, egyéb értéktárgyakat tulajdonítottak el, közben minden megtalált személyi levelezést, okmányt, iratot megsemmisítettek, lényegében lehetetlenné téve a későbbi azonosítást.
A tömegsír 187 papírjaitól, holmijaitól megfosztott ember tetemét rejtette. A városban és környékén még 9 munkaszolgálatost hantoltak el. A 196 áldozatot 1946 januárjában és októberében a hozzátartozók kérésére végül a budapesti Kozma utcai izraelita temetőben közös sírban temették el. Megválaszolatlan kérdés azonban, hogy az összesen 194 áldozat holttestét végül miért 99 koporsóban temették el.
A háború után az új hatalom által lefolytatott eljárás során sok helyi lakost is belekevertek az eseményekbe. Több mint 70 éve fedi titok, hogy valójában mi történt azon az októberi napon, kik voltak a részvevői és kik a kirobbantói a tragédiának. Nyilvánvaló, hogy a tömeggyilkosságért döntően a későbbiekben a számonkérést elkerülő SS-katonák voltak felelősek, ettől függetlenül részt vehettek benne magyar katonák és akár vasutasok is. A túlélők és szemtanúk sokszor ellentmondó vallomásai és az igazságszolgáltatás hibái miatt ma sem jelenthetjük ki, hogy a csaknem kétszáz fiatalember, köztük Örkényi Strasser István, a 20. század egyik legnagyobb szobrász reménysége halálának okai és körülményei megnyugtatóan tisztázódtak volna.
