Miért hosszú az elefánt ormánya?

Ott van például az elefánt. Hatalmas test, óriási fülek és az állatvilágban egyedülálló, hosszú ormány. Miért pont úgy néz ki, ahogy? És legfőképpen hogy lett ilyen hatalmas az orra? Valamire biztosan jó kell, hogy legyen, de hogy mire, azon túlzás nélkül évezredeken át gondolkodtunk. A History Today cikkében annak járt utána, mit gondoltak az elefántot nagy ritkán látó európaiak erről az állatról az elmúlt néhány évezredben, és mivel magyarázták legszembeötlőbb jellegzetességét: hatalmas ormányát. 

„A Messzi-messzi ősidőkben, édes gyermekem, az elefántnak nem volt ormánya. Csak nagy, feketés orra volt, akkora, mint egy csizma, hogy jobbra-balra lóbálhatta; de ezt-azt felszedegetni nem tudott vele. De volt egy elefánt – egy új elefánt, egy elefántkölyök –, akit majd felvetett a telhetetlen kíváncsiság, azaz a kérdezősködést soha abba nem hagyta” – írja egyik állatmeséjében Rudyard Kipling. A történet tanúsága szerint hősünk meg szerette volna tudni, mit eszik a krokodil. Le is ment a folyóhoz, de szerencsétlenségére kezdetleges kis ormányát a krokodil elkapta, és addig-addig húzta, míg olyan hosszú nem lett, amilyennek ma ismerjük. A sztori persze csak mese (és ami engem illet, nagyon szeretem az ilyen és ehhez hasonló eredetmeséket). Az, hogy valójában miért hosszú az elefánt ormánya, ennél kicsit bonyolultabb, és rengeteg fejtörést okozott a kíváncsiaknak. 

Elefánt, te egzotikus csodalény!

Mikorra 1902-ben kijött Kipling állatmeséket tartalmazó gyűjteménye, az elefántormány kérdése már legalább egy évezrede foglalkoztatta az európaiakat. Hogy miért éppen őket? Bár az elefántok Afrikában és Ázsia egyes részein őshonosak (és a helyiek számára könnyen megfigyelhetők), Európában is ismertek voltak már a legelső időktől, viszont mindvégig izgalmas, egzotikus teremtmények maradtak, melyeknek a titkait sokan igyekeztek megfejteni. 

Az ismeretség eleinte kereskedelmi jellegű volt: már Hésziodosz írt róla, hogy az elefántcsont az időszámításunk előtti 8. században fontos fizetőeszköz és értékes valuta volt, és (mint annyi minden más is) a főníciaiak hajóival érkezett Görögországba. Később háborúkban jutottak szerephez ezek a hatalmas állatok: Hannibál kelt át az Alpokon 37 elefánttal, majd időszámításunk előtt 331-ben Nagy Sándor vetett be perzsa harci elefántokat a gaugamelai csatánál. Végül 81-ben Pompeius vonult be ünnepeltetni magát Rómába egy négy elefánt vontatta harci szekérrel. Minden esetben ritka és felséges pillantok voltak azok, amelyekben az európai ember találkozhatott ezekkel a jószágokkal. 

Fura, na de talán nem ennyire 

Mivel ezek az állatok olyan erősen különböznek az Európában ismert állatok nagy többségétől mind méretben, mind formában, a klasszikus korban és jóval azután is élénken mozgatták az emberek fantáziáját. Európában viszonylag ritkán lehetett őket látni, ezért a róluk szóló leírások sokkal inkább alapultak a képzeleten, mint valódi tapasztalaton. Sőt, az idő előrehaladtával egyre elrugaszkodottabb történetek kaptak szárnyra a ritkán látott elefánt külleméről és viselkedéséről. Annak, aki sose látott elefántot, bármit be lehet mesélni, nem igaz? 

A költő Oppianosz szerint például az elefántok végtelen méretűek, míg Plinius szerint hajlamosak a felfuvalkodásra, Cassiodorus szerint imádják az urat és nincsen térdük, Sevillai Szent Izidor szerint pedig a víz alatt, illetve távoli szigeteken adnak életet gyerekeiknek, hogy így védjék meg őket a sárkányok támadásától. Ugye, milyen izgalmas? De az ormánykérdést még ekkor sem sikerült tisztázni. Egyszerűen nem fért az emberek fejébe, hogy miért ilyen hosszú. 

Arisztotelész és az ormány funkciója

Az ormánnyal kapcsolatos vizsgálódás középpontjában mindig is a funkció kérdése állt, a kíváncsi természetű emberek az ormány feltételezett hasznából indultak ki, amikor a formája okán töprengtek. Arisztotelész Az állati részekről szóló írásában arról ír, hogy az állatok egyes testrészei azért néznek ki úgy, ahogy kinéznek, hogy a lehető legtökéletesebben láthassák azokat a funkciókat, amiket el kell látniuk. Ha egy állatnak van valamilyen feltűnő sajátossága (például a zsiráfnak, hogy hosszú a nyaka), amit egy speciális funkcióra használ (például a zsiráf, hogy elérje a magas leveleket), akkor feltételezhetjük, hogy a testi sajátosság a funkcióhoz kapcsolódva jött létre. A logikát megfordítva pedig talán az elefánt ormányának rejtélye felé is tehetünk egy lépést. Ha megtaláljuk, pontosan milyen célt szolgál, rá fogunk jönni arra is, hogy pontosan miért is olyan nagy – mondta a gondolkodó, és ezzel a megállapításával (sok más gondolatához hasonlóan) igencsak megelőzte kortársait. 

Jó, de mi is a funkciója az ormánynak? Ha az orr előtagból indulunk ki, magától értetődő válasznak az tűnik, hogy a funkciója a szaglás. Viszont ha csak erre volna jó, akkor semmi szükség nem lenne rá, hogy hosszabb legyen, mint mindenki másé. Ez arra utalt, hogy a valódi funkciója valami más (is) lehet. Arisztotelész úgy gondolta, hogy az elefánt ormánya egyfajta búvárpipa. Abban a hitben, hogy az elefántok a víz alatt úszva táplálkoznak és túl nehezek ahhoz, hogy sokszor a felszínre jöjjenek, az ormányuk arra való – gondolta –, hogy akkor is tudjanak lélegezni, amikor épp a víz alatt táplálkoznak.

Ezzel szemben Szent Ambrus úgy vélte, hogy az ormány funkciója az, hogy valahogyan kompenzálja az állat hatalmas súlyát és térdeinek feltételezett hiányát. Úgy vélte, hogy mivel az állat nem tud úgy lehajolni az ételhez, mint mások, az ormány funkciója az étel megragadása és az öblítéshez szükséges sok víz felszippantása lehet. 

Elefántok és középkor

A Közel-Keleten az elefántok a középkorban is a falusi élet természetes velejárói maradtak, annál is inkább, mert az iszlám és a muzulmán állam is terjeszkedni kezdett Észak-Afrikában és Mezopotámiában is. Az elefántok továbbra is napirenden voltak: időszámításunk szerint 570-ben Etiópia keresztény királya elefántokkal támadta meg Mekkát, a tizedik század közepén Al Tanuki írt egy történetet egy utazóról, aki arra esküdött, hogy soha nem fog elefánthúst enni, és 1401-ben, amikor egy Marzuq nevű elefánt Kairóban meghalt, elégiát is írtak róla. 

Európában persze még ekkoriban is jóval ritkábban lehetett elefántot látni. Azokban a ritka esetekben, amikor mégis feltűntek, olyasmiről volt szó, hogy valamilyen pénzes hatalmasság kedveskedett elefánt ajándékkal egy másiknak. Például Harun al-Rasíd küldött elefántot I. Károlynak 801-ben, vagy IX. Lajos 1255-ben III. Henriknek. 

Annak ellenére, hogy a való életben kevés elefántot lehetett látni, az elefántábrázolások nagyon is megszaporodtak ez idő tájt, különösen a 13. század közepétől. Ezek minősége viszont nagyon változatos volt, egyesek egészen máshogy festették le az állatot, mint ahogyan az a valóságban kinézett: volt, amikor hosszú szőrrel, máskor rugólábakkal, megint máskor óriási bogárszemekkel ábrázolták őket. Egy kéziratban, amin a fentebb említett III. Henriknek szánt elefántot ábrázolták, két ormányt is tettek rá. A legtöbb szerző egyszerűen régi leírásokat egészített ki a maga fantáziájával. Bede visszahozta a régi sztorit az elefántok és a sárkányok rivalizálásáról, míg a 13. századi bestiáriumok szerint elefántok eleve csak az édenkertben szaporodnak.

De a legtöbb baj még mindig az ormánnyal volt. A leírások nagyon keveset foglalkoztak azzal, hogy a hosszú orr valódi okát megtalálják. Albertus Magnus, bár nagy tudósként tartják számon, csak megfigyelte azt, hogy az ormánnyal ételt is lehet a szájba juttatni, ennél tovább nem ment. 

Hanno, a fehér elefánt

Hanno, a fehér indiai elefánt 1513-as Rómába érkezése fordulópont volt. Az elefántot Portugál Manuel küldte ajándékba X. Leó pápának. Hanno volt az első elefánt, akit az örök városban láttak az antikvitás óta, így nem csoda, hogy megjelenése óriási feltűnést keltett. Ahogy végigvezették őt az utcákon, a tömeg egészen transzba esett, és ez csak fokozódott, amikor a pápa színe elé vitték, ahol térdre rogyott, dicsőségesen trombitált, és vízzel fröcskölte le az ettől egyébként nagyon boldog egyházfit. 

A Szent Péter tér mellett egy épületet ácsoltak Hannónak szállásul, és az, hogy itt jobban és hosszan meg lehetett figyelni, előrevitte az elefántormány ügyét is. A elefántokat leíró klasszikus szövegeket elkezdték sokkal szkeptikusabban nézni. Bár ebben a korban az antikvitás mímelése és leírása foglalkozásszerű volt, muszáj volt szemléletet váltani, hiszen itt volt egy hús-vér elefánt, akin nyoma se volt hosszú szőrnek, és nagyon is volt térde. 

A képzőművészeteben az a klasszikus tendencia kezdett el élni, amiben a dolgokat valósághűen akarták ábrázolni, és ehhez Hanno megint csak óriási segítséget tudott nyújtani. Raffaello és Giulio Romano is készített vázlatot róla, Giovanni da Udine reliefet, és egyáltalán: egyre inkább a valóságnak megfelelően kezdték ábrázolni az elefántokat. 

De mit mond a tudomány?

Az Arisztotelész-féle technológiai megközelítés hosszú ideig megmaradt, de egyre több más lehetséges magyarázat is megjelent az ormányt illetően. Conrad Gessner például elfogadta a funkcionális megközelítést, de közben azt is kiemelte, hogy jóval több, mint egy funkcióegyüttes megjelenéséről lehet szó, ez viszont bonyolíthatja a dolgot. Ha az ormány egyszerre való sznorkelezésre, szaglásra és szürcsölésre, vajon melyikre jó épp ez a hossz? Vagy mindegyikhez épp ez a hossz az ideális? Az arisztotelészi megközelítés újjáéledésének volt egy nagyon fontos hozadéka. Ha az elefánt ormánya azért olyan, amilyen, azaz hogy egy funkciót tökéletesen ellásson, akkor kellett lennie valakinek, aki mindezt így teremtette, vagy hozta létre. De ki volt az, vagy mi volt az? 

A legalapvetőbb válasz az volt, hogy Isten. Bár az előző századokban kész tény volt, hogy az isteni nagyszerűség manifesztálódik a természetben, ez a megfigyelés egyre inkább arra utalt, hogy valamiféle egyetemes, intelligens törvényszerűségről lehet szó. Ahogy az angol teológus, William Paley fogalmazott, a természet olyan, mint egy óra. Ahogy Isten működésbe hozza, előzetesen betáplált szabályok alapján működik. Newton már azt is hozzátette, hogy a rendszert időről időre újra kell húzni vagy finomítani, de alapvetően úgy megy, ahogy neki mennie kell. Vagyis az elefánt ormánya azért hosszú, mert így volt programozva azáltal, aki/ami az egészet elindította. De még így is sok maradt a kérdés.  

Aztán a 18. század közepén Comte de Buffon azon kezdett el spekulálni, hogy a tervező talán maga a természet lehetett. Mivel megfigyelte, hogy az egyes fajok populációja folyamatosan növekszik, hacsak ragadozók vagy más miatt nem csökken, úgy okoskodott, hogy a természet egyenlő feltételekkel állt elő, vagyis mindegyik állatnak eszközt adott, hogy a folyamatos létharcot túlélhesse. Az elefánt ormánya is tökéletesen illeszkedik ebbe a gondolatmenetbe, és abban Buffon is egyetértett, hogy ez a csodálatos testrész arra való, hogy sokféle funkciót (szaglás, érintés, légcsere) lásson el. Ennek kialakításához intellektus is kellett, ez tette lehetővé, hogy az elefánt ne essen a ragadozók áldozatává. 

Buffon ugyanakkor nem gondolta, hogy a fajok képesek időről időre változni és alkalmazkodni, de leírta a kapcsolatot a folyamatos, a túlélésért folyó verseny és a fizikai megjelenés között, és ez már utalt arra, hogy az idők során a legjobb változó maradhat meg. De hogy ez vajon hogy van, az még mindig  rejtély maradt. 

Egy korai válasz volt Jean Baptiste Lamarcké. A zoológia filozófiájában úgy vélte, hogy az állatok karakterisztikája változhat, és hogy ezeket örökítik tovább az utódaiknak. Ha egy elefánt kicsit megpróbál valami messzebb levőt elérni és ettől az orra megnyúlik, akkor ezt már tovább is örökítheti. 

De a csúcsot természetesen Charles Darwin Fajok eredete című munkája jelentette. Ő ugye azt mondta, hogy minden populációban van némi természetes variabilitás, és ami jó, az jobb esélyekkel marad és tovább is öröklődik.

De pontos választ mégis csak nemrégiben kaptunk. Egy 2015-ben publikált tanulmány szerint az elefánt ormányának hossza összefügg azzal a lehetséges ételmennyiséggel, amit a szájába tud gyömöszölni, és megnyúlása összefügghet a levelek tápanyagtartalmának csökkenésével.