Sokként érte a vízilabdásokat a forradalom leverésének híre
Idehaza a vízilabda már a két világháború között rendkívül népszerű sportnak számított, a szovjet sportvezetés azonban csak az 1940-es évek második felében ismerte fel a sportágban rejlő potenciált, és kezdte el – többek között a magyarokat közelről megfigyelve, utánozva – fejleszteni saját csapatát. Az ’50-es években a szovjet válogatott már a világ élvonalába tartozott, ugyanakkor a magyarokat továbbra sem sikerült legyőzniük, az 1952-es helsinki olimpián is 5–3-ra győztek a mieink.
A következő olimpiát rendhagyó módon a távoli Ausztráliában rendezték, és mivel a déli féltekén akkor volt nyár, amikor Európában tél, 1956 november végétől december elejéig zajlottak a küzdelmek; a magyar vízilabda-válogatott eredetileg már október 24-én elindult volna a távoli kontinensre, hogy legyen idejük hozzászokni az éghajlati viszonyokhoz, a forradalom kirobbanása azonban meghiúsította a tervet. Október 29-én, a szovjet tankok kivonulása után a csapat végre elindulhatott az olimpiára: vonattal Prágába utaztak, majd november 4-én a csehszlovák fővárosból francia repülő vitte őket Melbourne-be.
A játékosok azt hitték, egy új, szabad Magyarországot fognak képviselni az ötkarikás játékokon, azonban – a többszöri átszállás és egyéb akadályok miatt – egy hétig tartó útjuk idején a szovjetek visszatértek, vérbe fojtották a forradalmat és megszilárdították uralmukat. A csapatot lesújtotta a forradalom bukásának híre, azonban muszáj volt az edzésekre, majd a meccsekre koncentrálniuk: a magyarok legyőzték Nagy-Britanniát, az Egyesült Államokat, így bejutottak a 6 legjobb csapat közé, akik körmérkőzéseket vívtak egymással.
A közönség eksztázisban éltette a magyarokat
A magyarok legyőzték az olaszokat, a közösen induló NSZK–NDK csapatot, és mivel az amerikaiak ellen már játszottak, a szovjetek és a jugoszlávok maradtak hátra. A magyar–szovjet mérkőzésre december 6-án 15 óra 25 perckor került sor: a meccset hihetetlen várakozás és felfokozott hangulat övezte, a 6000 fős nézőtérre 8000 ember zsúfolódott be, a kétfontos jegyekért egyesek 30-40 fontot fizettek. A közönség – köztük számos Ausztráliába kivándorolt magyar – egyöntetűen a magyarokat támogatta, nemzeti színű zászlókkal, „Ria, ria, Hungária!” felkiáltásokkal köszöntötték a csapatot, míg a szovjeteket kifütyülték.
A medencében egymásnak feszülő két csapat tagjai között is érezhető volt a feszültség: a közönség által feltüzelt magyarok eksztatikus hangulatban érezték magukat, hihetetlen bátorsággal támadtak és négy gólt lőttek a tehetetlen, védekezni is képtelen szovjetek ellen, akiket ellenfeleik új játékmódszere, a futballból ismert zónavédekezés teljesen megbénított. A meccs során folyamatosak voltak a fizikai összecsapások a felek között, Gyarmati Dezső például arcon vágta a 198 centis grúz óriást, Georgij Msvenieradzét, akinek eltört az orra. Ahogy potyogtak hálójukba a gólok, a szovjetek egyre agresszívebbé váltak, miközben az egész stadion a magyarok sikerét éljenezte; végül, másfél perccel a meccs vége előtt az alattomosságáról ismert szovjet center, Valentyin Prokopov nem bírta tovább türtőztetni magát.
Vörösre festette a vér a medence vizét
Prokopov a víz alatt könyökével hatalmas erejű ütést mért a magyar válogatott 22 éves tehetségére, Zádor Ervinre – eredetileg ellenfele száját kívánta eltalálni, Zádor azonban az utolsó pillanatban odébb hajolt, így az ütés a jobb szemét érte. A játékos szemöldökénél felszakadt a bőr, a kiömlő vér vörösre festette a medence vizét; a közönség tombolt, lincshangulat alakult ki a lelátón, a svéd bíró azonban nem merte lefújni a mérkőzést. A sérült Zádor kilépett a medencéből és elindult az öltöző felé, amihez végig kellett sétálnia a medence mellett, a nézők színe előtt – a magyar forradalom szimbolikus hősének kikiáltott vízilabdázóról ekkor készültek azok a híressé vált felvételek, köztük a melbourne-i Weekly Times fotóriporterének, Bruce Howardnak az alkotása, melyek bejárták a világsajtót.
Végül egy perccel a hivatalos játékidő vége előtt a zsűri egyik tagja bekiáltotta: „vége, a magyarok nyertek”, mire a bíró nem tétovázott tovább, és berekesztette az összecsapást. A játékosokat rendőrök kísérték vissza az öltözőkbe, attól tartottak ugyanis, hogy a két csapat a medencéből kilépve egymásnak esik, vagy a közönség meglincseli a szovjeteket. Az ausztrál sajtó minden idők legbrutálisabb mérkőzésének kiáltotta ki a meccset, az újságok „a magyarok kiontott véréről” és a forradalom leverésének szimbolikus megtorlásáról írtak.
Öt játékos inkább nem tért haza
Másnap este a sérült Zádor Ernő nélkül felálló magyar válogatott 2–1-re győzött a jugoszlávok ellen, így nemcsak a bronzérmes szovjet csapatnak vághattak vissza szimbolikusan, de olimpiai bajnokként az aranyérmet is nyakukba akaszthatták. A játékosok közül öten, Zádor Ervin, Gyarmati Dezső, Jeney László, Kárpáti György és a sérülése miatt a csapatba be nem került Martin Miklós is úgy döntöttek, nem térnek vissza Magyarországra, inkább Nyugaton kezdenek új életet.
Rövid amerikai tartózkodást követően Gyarmati, Jeney és Kárpáti már az ’50-es évek második felében hazatértek, Zádor és Martin azonban az Államokban maradt, előbbi Kaliforniában, San Francisco mellett telepedett le, és kisiskolás korú úszók oktatásával foglalkozott, ő tanította meg úszni a későbbi kilencszeres olimpiai bajnok Mark Spitzet is.
Három szakácskönyv ingyenes szállítással!
Mentes Anyu szakácskönyveit azoknak ajánljuk, akik egészségük érdekében vagy meggyőződésből különleges étrendet követnek, de azoknak is, akik csak inspirációt, új ízeket keresnek.
MOST INGYENES HÁZHOZSZÁLLÍTÁSSAL!
Tekintsd meg ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
