5 rejtélyes járvány a középkorból: van, amelyiknek ma sem tudjuk az okát

Vasárnaponként beizzítjuk képzeletbeli időgépünket és visszaruccanunk a középkorba, hogy többet megtudjunk arról, milyen volt az élet valójában annak idején Európában. A mai részben kiderül, milyen betegségekkel kellett megküzdeniük eleinknek egy olyan korban, amikor az orvostudomány még igencsak gyerekcipőben járt.

Nemcsak a pestis, de számos más betegség és járvány is megkeserítette és rövidítette a középkori emberek életét: a korabeli, fejletlen orvostudomány a legtöbb esetben értetlenül állt a hirtelen felbukkanó, rejtélyes nyavalyák előtt, melyeket – különösen az olyan furcsaságokat, mint a táncoló pestis vagy az angol izzadás – gyakran boszorkányok és más természetfeletti erők számlájára írt a köznép. Kis középkori betegséghatározónk következik.

#1 Szent Antal tüze

A pestis után az anyarozsmérgezés (ergotizmus), vagyis ahogy a korabeli emberek ismerték, Szent Antal tüze vagy bizserkór számított a legrettegettebb betegségnek a középkorban. A beteg ágyékán és végtagjain orbáncszerű kiütések jelentek meg, melyek égő fájdalmat okoztak, súlyos esetben a láb és a kéz megfeketedett és elhalt. 

Így néz ki az anyarozs a növényen
Így néz ki az anyarozs a növényenDominique Jacquin / Wikimedia Commons

A tömeges megbetegedést okozó, gyakran halálos kimenetelű nyavalyát – mely a Közel-Keleten és Kelet-Európában már Krisztus születése előtt is ismert volt – a középkorban Isten büntetésének gondolták, a megoldást pedig abban látták, hogy az érintettek elzarándokolnak Arles-ba Remete Szent Antal ereklyéihez, esetleg Egyiptomba a szent sírjához, imádkozni. Egy nemesember, aki betegségéből ily módon gyógyult fel, szerzetesrendet alapított a bizserkórban és más bőrbetegségekben szenvedők ápolására.

Ma már tudjuk, hogy a „szent tűznek” valójában semmi köze nem volt a földöntúli hatalmakhoz: a betegséget egy gabonákon élősködő gomba, az anyarozs (Claviceps purpurea) okozza, mely a rozs mellett az árpában, a búzában és a zabban is előfordul. Általában nagyobb, mint a gabonaszemek (kb. 2-5 cm hosszú), alakja viszont nagyon hasonló hozzájuk, ezért a gabonával együtt gyakran betakarították, majd beleőrölték a lisztbe, és az így készült kenyér és más ételek okozták a mérgezést, vagyis a bizserkórt. A kolostorokban lényegesen ritkábban bukkant fel Szent Antal tüze, ennek oka azonban nem a lakók istenfélő élete volt: a szerzetesek felismerték a gabonaszemek között megbúvó parazitát, eltávolították és nem sütötték bele a kenyérbe.

#2 Angol izzadás

A történelem egyik legrejtélyesebb járványa a 15. században felbukkant, majd nyomtalanul eltűnt „angol izzadás” (sudor anglicus), amely mintegy 3 millió emberrel végzett. A korabeli feljegyzések szerint a betegség rendkívül gyorsan terjedt, lappangási ideje rövid volt, a tünetek hirtelen és brutális intenzitással jelentkeztek, „aki délidőben még örvendezett, estére már nem volt az élők sorában”. A betegség hirtelen hidegrázással, magas lázzal és levertséggel kezdődött, majd szívtáji szorító érzés, szapora szívműködés, gyomor- és májfájdalom, hányás, fejfájás, aluszékonyság, delírium, nehézlégzés, esetenként orrvérzés jelentkezett. A bőrön gyakran foltos, hólyagos kiütések alakultak ki, a fertőzöttek folyamatosan és fokozottan izzadtak, rendkívül büdös, penetráns szagot árasztva magukból.

A különös járvány először 1485-ben bukkant fel a szigetországban, majd a következő évtizedekben még ötször ütötte fel a fejét, és az angol hajósok a kontinensre is áthurcolták, sőt Skandinávián keresztül eljutott egészen Oroszországig. Érdekes módon a kór nemre, életkorra és társadalmi státuszra tekintettel szelektált: áldozatai főként 15–42 év közötti, jó erőben lévő férfiak voltak, akik a legvagyonosabb és a legszegényebb rétegekből kerültek ki, a nőket, gyerekeket és időseket nagyrészt elkerülte a ragály. Szintén különösnek mutatkozott a járvány földrajzi terjedése: Írországot és Skóciát érintetlenül hagyta (holott fertőzött angolok tömegei menekültek át ezekre a területekre), miként Németalföldről sem terjedt át Itáliába és Franciaországba, hanem kizárólag kelet felé vette az irányt.

Az angol izzadás valódi okát máig csupán találgatja az orvostudomány: a legelterjedtebb elmélet szerint influenzajárványról lehetett szó, talán a madárinfluenza egyik válfajáról, de felvetődött már a lépfene, a kiütéses tífusz, illetve különböző állatról emberre terjedő betegségek, mint az arbovírus-fertőzés és a hantavírus okozta tüdőszindróma eshetősége is.

#3 Táncoló pestis

A középkor legbizarrabb tünetekkel járó betegségének díját egyértelműen a „táncoló pestis” nyeri: a feljegyzések szerint a fertőzötteknél rángatózás jelentkezett, majd delíriumos állapotban táncolni kezdtek, akár napokon, heteken keresztül is ropták a bizarr táncot, amely gyakran tömegekre is átterjedt. Egy 1374-es krónika szerint Aachen utcáin, templomaiban, házaiban „mindkét nembeli emberek az ördögtől ingerelve táncoltak szökdécselve és zajongva, amikor kimerültek, mellfájásról panaszkodtak, kendőikkel dörzsölték magukat, ordítva, hogy különben belehalnak”.

Id. Pieter Brueghel rajza az 1518-as „táncjárványról”.
Id. Pieter Brueghel rajza az 1518-as „táncjárványról”.

1518 nyarán hasonló jelenségre lettek figyelmesek Strassburg lakói: egy fiatalasszony minden ok nélkül táncolni kezdett az utcán, heteken át ropta a táncot, idővel mintegy négyszázan csatlakoztak hozzá. A táncolók borzalmas fájdalmakról panaszkodtak, hallucinációk gyötörték őket, melyeket a nyári hőség csak fokozott, sokan agyvérzésben, szívrohamban vagy végkimerültségben haltak meg: a bizarr tánc naponta átlagosan tizenöt áldozatot szedett. A hatóságok és az orvosok szerint természetes betegségről volt szó, amit a „forró vér” okozott, ezért nemcsak hagyták, de bátorították is a bizarr villámcsődületet, zenészeket fizettek, ösztönözték a város lakóit, hogy táncoljanak, mondván, meggyógyulnak, ha kitáncolták magukat.

A különös járvány oka máig rejtély: egyes kutatók szerint a már említett anyarozsmérgezés váltotta ki a hallucinációkat, görcsrohamokat és a remegést, mások úgy vélik, epilepsziás rohamok vagy nyavalyatörés, más néven vitustánc állhat a háttérben. Ez egy főként gyerekkorban megfigyelhető szervi idegbaj, melyet az arcon és a törzsben jelentkező gyors rángások jellemeznek, a név eredete, hogy a tünetegyüttes legkorábbi feljegyzett felbukkanása a Szent Vitus-kápolnában történt. Szintén népszerű teória, miszerint nem fizikai, hanem mentális betegségről, méghozzá tömegpszichózisról lehetett szó: a nagyfokú stressz elhitette az emberekkel, hogy testüket démonok szállták meg és képtelenek uralkodni önmaguk felett.

#4 Franciakór

Az 1400-as évek végén a napjainkban is ismert fertőző nemi betegség, a szifilisz (vérbaj) mutálódott, a mainál jóval halálosabb változata söpört végig Európán. A betegség több tünetmentes szakaszt követően idegrendszeri és szívproblémákat, a csontokon és bőrön pedig tumorszerű gyulladásokat, gennyes göböket okozott, az áldozatok néhány hónap alatt haltak bele a kórba. A járvány 1494-ben a franciák által ostromlott Nápolyból indult, majd rövid időn belül az egész európai kontinensre átterjedt. Korabeli elnevezése, a franciakór vagy francia betegség arra utal, hogy a szexuális úton, illetve anyáról gyermekre terjedő nyavalya először VIII. Károly francia király seregében ütötte fel a fejét.

A magyar köznyelvben használt „a franc essen beléd”, „menj a francba” szófordulatok szintén a szifiliszre utalnak, de a betegséget gyakran nevezték bujakórnak is idehaza. Nem mindenki okolta a franciákat, a törökök például keresztény kórnak, a hollandok pedig spanyol betegségnek hívták a rettegett járványt.

A szifilisz eredetéről kétféle teória látott napvilágot: az általánosan elfogadott nézet szerint a reneszánsz kor legfőbb gyilkosának is hívott kórt Kolumbusz Kristóf buja matrózai hurcolták magukkal az Újvilágból, mások viszont úgy vélik, a betegség már jóval régebb óta létezett Európában, csak nem ismerték fel. 18–19. századi tudósok kutatásai szerint már az ókori Pompeji városában is jelen volt a fertőzés, sőt Hippokratész is leírta a szifilisz tüneteit és lefolyását, egy 2008-ban megvizsgált szegedi lelet bizonysága szerint pedig a kór már az 1400-as évek közepén megjelent Magyarországon, bár a genetikai vizsgálatok azt mutatták, a baktériumnak ez a törzse Dél-Amerikában alakulhatott ki és onnan kerülhetett Európába.

Középkori kórház
Középkori kórházclu / Getty Images Hungary

#5 Királyi baj

A görvélykór, más néven skrofulózis neve a betegség leggyakoribb tünetére utal: a nyaki mirigycsomók tetemesen megduzzadnak, az egész nyak megvastagszik, és így a sertés (scrophulae = latinul disznócska) nyakára emlékeztet. A betegség a középkorban rendkívül gyakori volt, látványos lefolyású és olykor halálos kimenetelű – az angol és a francia király érintése azonban képes volt meggyógyítani a betegeket, legalábbis az elterjedt nézet szerint. A 11–12. századtól egészen a 19. századig tartotta magát a hiedelem, miszerint az egyházi személyek által olajjal felkent uralkodó a ráruházott isteni hatalomnak köszönhetően csodás gyógyulást tud előidézni a köznyelv által gyakran „királyi bajnak” hívott betegségben szenvedőkben.

A bonyolult rituálévá fejlesztett esemény során az uralkodó megérintette a beteget a duzzanat helyén, keresztet vetett és imákat mormolt, a szertartás után pedig kezet mosott (Franciaországban ennek a víznek is gyógyító erőt tulajdonítottak), majd alamizsnát osztott a nép között. A kora újkorban az eljárás kiegészült egy szakrális érmével, amelyet a király „gyógyítás” közben az ujjai között tartott, majd a beteg nyakába akasztotta, aki ezután büszkén viselte azt, sőt gyakran a családban is továbbhagyományozták. Az élelmes kereskedők természetesen hamar megszimatolták a királyi talizmánokban rejlő üzletet és komoly hasznot húztak az árusításukból.

Megjelent az új Dívány-könyv!

A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!

Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!

hirdetés

Oszd meg másokkal is!
Érdekességek