Miért válnak egyes állatok kannibálokká?

Köztudott, hogy a nőstény imádkozó sáskák párzás közben gyakran felfalják a hímet, mégpedig azért, hogy fontos aminosavakhoz jussanak, ezáltal ugyanis akár kétszer több petét is képesek lerakni. A szexuális kannibalizmus a rovarok távoli rokonainál, a pókoknál a leggyakoribb. A hím amerikai vidrapók például az aktus közepén meghal, mert az ivarszerve felrobban, mihelyt átjuttatta spermáját a nősténybe. Ezután a nőstény az utódai érdekében elfogyasztja párját: a hím kis méretei ellenére is hasznos fehérjetöbbletet jelent a 14-szer nagyobb tömegű, testes nősténynek – jól jön az az extra adag élelem, ha az anya épp több száz pókpetét készül lerakni. 

Hozzájuk képest a katicabogarak lárvái amatőröknek számítanak, ők pusztán azért válnak kannibálokká, mert nem tudják megkülönböztetni fajtársaikat a zsákmányállataiktól. De milyen okok állhatnak még a kannibalizmus hátterében?

Kannibáloknak azokat az élőlényeket nevezzük, amelyek bizonyos körülmények között saját fajtársaikat is felfalják. Több száz állatfaj képes erre a furcsa, ám a természettől nem idegen viselkedésre: leggyakrabban primitív gerinceseknél és gerincteleneknél fordul elő, egyszerűen azért, mert a vadászó állat zsákmánynak nézi fajtársát, de a madaraknál és az emlősöknél is megfigyelték a kannibalizmus jelenségét.

Miért válnak kannibálokká egyes állatok?

Szűkebb értelemben kannibalizmusnak a táplálkozási szokásoknak azt a formáját nevezzük, amikor egy ragadozó állatfaj saját fajtársaira is vadászik. Meglepő módon azonban a kannibalizmus többnyire nem sikeres vadászat eredménye, inkább ennek ellenkezőjéről van szó. A fejlett ragadozók közül csak kevés faj egyedei – például farkasok és tigrisek – falják fel fajtársaikat. Azok az állatok, amelyek ezt teszik, általában passzív kannibálok.

Egyszerű pusztításnak tűnhet, aminek következtében egy mohó kannibálfaj akár saját magát is hamar kipusztíthatná, a kannibalizmus azonban hasznos célt is szolgálhat.

• Ha a túl nagy populációsűrűség miatt alakul ki, úgy nőnek a faj túlélési esélyei, ha ugyanis túlságosan elszaporodik egy populáció, akkor felemészti saját táplálékforrásait.
• Zord tél vagy szárazság idején fellépő élelemhiány esetén előny, ha egy fajon belül az állatok egy része jóllakott, még ha ez fajtársaik rovására következett is be.
• Nagyon termékeny fajok esetében a saját testvérek felfalása hozzájárul ahhoz, hogy megfelelő számú utód nőjön fel a faj fennmaradása érdekében. Az ásóbékák ebihalainál például a kannibalizmus örökölt tulajdonság. (Az ebihalak többsége kannibál, így csak néhányukból válik kifejlett béka.)

Helyzettől függő kannibalizmus

Néhány madárfajnál időnként előfordul, hogy a fiókákat felfalják a szülők vagy a testvérek, ha a populáció túlságosan elszaporodik, vagy az állatok nem találnak elegendő táplálékot. Sok sirályfaj, amely nagy, zsúfolt telepeken költ, gyakran felfalja tojásai vagy kicsinyei egy részét. Míg azonban ez a szórványosan fellépő kannibalizmus részben a nagy egyedsűrűségből adódik, egyes példányoknál olyan méreteket ölthet, hogy a teljes költési időszakban kizárólag fajtársaik tojásaival és fiókáival táplálkoznak.

Kényszerítő körülmények

Vannak olyan állatok, amelyek normális körülmények között nem viselkednek kannibál módjára, de bizonyos környezeti hatások következtében azzá válnak. Az egerek és a patkányok is hajlamosak a kannibalizmusra akkor, amikor populációjuk ugrásszerűen megnövekszik. Általában magas szaporodási rátájuk ilyenkor magas halandóságot eredményez a kicsinyek körében, mert az elpusztult utódokat felfalják az éhes állatok. Hasonló viselkedés gyakran olyan állatoknál is megfigyelhető, amelyeket természetellenesen szűk körülmények között tartanak fogságban.