inka drog emberáldozat

Az Inka Birodalom érdekfeszítő, félig misztikus, félig egzotikus története könnyen megragadhatja a közép-európai képzeletet, csak úgy, mint az ókori rómaiaké és görögöké: egy kultúra és korszak, amikor az istenek még közelebb jártak a földhöz, és amikor a mitológia közelebb állt a hétköznapok világához (a modern kor emberének romantizált képzeletében legalábbis mindenképp). A kíváncsiság kielégítésének kifogyhatatlan forrásai ők, hiszen újabb és újabb felfedezések látnak napvilágot az inkák egykori életéről, a hétköznapjaikról és rituáléikról. Még a korábbi felfedezések is szolgálhatnak újdonsággal: idén az 1995-ben talált Ampato-múmiák friss vizsgálata segített jobban megérteni, mivel járhattak az emberáldozatok, hogy miért drogozták be valójában az inka gyerekeket előtte.

Az emberáldozatok helye az inka kultúrán belül

Az Inka Birodalom megszületését a spanyol gyarmatosítók feljegyzései alapján Pachacuti inka uralkodó területszerző hadjáratához lehet kötni, akiről egy évvel ezelőtt még azt tartotta a tudományos élet, hogy 1438-ban került hatalomra. Azonban, mivel az ő nevéhez köthető a Machu Picchu megépítése, úgy tűnik, körülbelül két évtizeddel korábbra tehető Pachacuti trónra kerülésének ideje egy radiokarbonos kormeghatározásra alapozva, amely a Machu Picchu temetkezési barlangjában talált leleteket vizsgálta meg. Tehát vélhetően 1420 és 1530 között volt Machu Picchu az inka elit időszakos tartózkodási helye, másoknak pedig állandó lakhelye.

Az inka állam a Kolumbusz előtti andoki civilizációk legnagyobb politikai entitása volt. Számos emberáldozatot mutattak be, hogy isteneik kegyeibe férkőzhessenek, hogy megelőzzék a természeti katasztrófákat, például az aszályokat, a földrengéseket és a vulkánkitöréseket. Ezenfelül a meghódított területeken politikai hatalmuk kinyilvánítására is alkalmasak voltak ezek a rituálék, amelyek segítettek a birodalom istenségeinek felsőbbrendűségét megalapozni.

Ezért drogozták be az Ampato-múmiákat feláldozásuk előtt

Az Ampato hegység vérfagyasztó hidege kiváló állapotban őrizte meg azt a három inka lányt, akiket 1995-ben találtak. Az első múmiát Juanitának nevezték el, aki 12-15 éves lehetett, amikor feláldozták a Capacocha szertartás keretei között. Egy röntgenkép alapján úgy tűnik, hogy halála napján erős ütést mértek a fejére. A másik két lány fiatalabb, 6-7 évesek lehettek, amikor feláldozták őket. Díszes ruhákban és értékes ajándékokkal övezve helyezték őket nyughelyükre. Haláluk után kortársaik valószínűleg az istenek és az emberek világa közötti közvetítőkként tisztelhették őket.

Korábban is elterjedt tény volt, hogy az inkák az emberáldozatok előtt gyakran bedrogozták az isteneknek felkínált embereket. Eddig az a feltevés élt, hogy mindezt azért tették, hogy az áldozatok spirituálisan közelebb kerülhessenek isteneikhez. Azonban megdöbbentő felfedezést tettek a tudósok, amikor toxikológiai vizsgálatnak vetették alá az Ampato-múmiák körmét és haját. A gyerekek a feláldozásuk előtti napokban kokaleveleket rágcsálhattak és ayahuascás italt kaphattak. Azonban szervezetükben nyoma sem volt az ayahuasca hallucinogén DMT összetevőjének, csak a harmin jelenlétét találták meg, amely gátolja a szerotonin és a dopamin lebomlását, tehát alkalmas a depresszió kezelésére (amire napjainkban is használják). 

Ez azt jelenti, hogy az ital, amelyet kaptak, az eksztázist elősegítő kokalevéllel kombinálva a halálukat megelőző napokban nem hallucinációkat és az istenek közelségének érzetét adta a gyerekeknek, hanem hangulatjavító hatással bírt. Ez egybevág a korabeli spanyol megfigyelésekkel, amelyekben azt jegyezték le, hogy a drog inkább eltompította, mintsem serkentette volna a feláldozandó emberek érzékeit. Vélhetően szükséges lehetett ez az eljárás, hogy az áldozatok könnyebben elfogadják sorsukat, kezelhetőbbek legyenek, és kevésbé szorongjanak közelgő haláluktól.

A rituálé pontos részletei továbbra is ismeretlenek, hiszen az inkák nyelvének nem létezett írott változata, így a fennmaradt kordokumentumok a spanyol megszállók tollából származnak, akik nem tudták a néprajztudósok objektivitásával szemlélni az ő szemükben „barbár” kultúrát. Azonban ez a friss felfedezés legalább egy részletnek biztosabb talajt adott, ami segít jobban megérteni, milyen lehetett az inkák élete hajdanán.