indiánok Carlisle Henry Pratt

Az amerikai indián őslakos gyerekek megpróbáltatásai 1860-ban kezdődtek, amikor az Indián Ügyek Irodája Washington államban létrehozta az első bentlakásos iskolát a Yakima indián rezervátumban. Ezek az intézmények eredetileg az akkoriban jó szándékúnak tartott jogvédő reformerek, Herbert Welsh és Henry Pancoast által kidolgozott terv részét képezték, akik olyan szervezetek létrehozásában is segédkeztek, mint az Indián Biztosok Testülete, a Bostoni Indián Állampolgári Szövetség és az Indián Nők Nemzeti Szövetsége. E két reformer célja a 19. század közepi protestáns ideológiának megfelelően az volt, hogy az oktatást eszközként használják fel az indián törzsek asszimilációjára, és így az amerikai életformához szoktatásukra.

Asszimiláció az iskolákon keresztül

Welsh és Pancoast a bentlakásos iskolákat tartotta a legideálisabb eszköznek ahhoz, hogy tanulás közben az ideológiákon keresztül átformálják a diákok gondolkodását, ezáltal pedig viszonylag rövid idő alatt asszimilálják az indián fiatalokat. Elképzelésük szerint az indián őslakos gyermekeket a magántulajdon szentségére és a monogám házasélet fontosságára tanították. A reformerek feltételezték, hogy azért szükséges az indián őslakosok „civilizálása”, hogy elfogadják a fehér emberek hitvilágát és értékrendjét. 

A tanintézmények hivatalos, elsődleges célja az elemi oktatás alapjainak biztosítása volt: az angol nyelv írása, olvasása és szóbeli használata. Másodlagos cél a matematika, a természettudományok, a történelem és a művészetek oktatása volt. Ahogy mondták: e tantárgyak ismerete szükséges ahhoz, hogy a diákok meglássák, hogy a gondolat erejével képes lehet az egyén az irányításra. Terveik szerint ezzel az ismeretanyaggal individualizálni lehetett az indián fiatalokat – hiszen jól látták, hogy a közösségi gondolkodás jelenti a legnagyobb veszélyt a beolvasztási törekvésekre.

Az őslakos diákok tanulmányaik során természetesen egyedüli lehetőségként a keresztény vallás dogmáival ismerkedhettek meg. Mai fogalmaink szerinti állampolgári ismereteket is tanultak: a társadalmi berendezkedés, az intézményi és politikai struktúra ismerete adná a diákoknak az újdonsült amerikai állampolgárságot – vallották a koncepció kidolgozói. A végcél azonban egyértelmű volt: az indián kultúra minden maradványának felszámolása.

Bentlakásos intézmények a rezervátumokban

Az 1880-as évekre az Egyesült Államok az indián rezervátumok területén mintegy 60 iskolát működtetett 6200 indián diák összlétszámmal, ezek között vegyesen találunk napközis és bentlakásos iskolákat. A napközi előnye volt viszonylag olcsó fenntarthatósága, egyben az őslakos szülők kevesebb ellenérzését váltotta ki. A bentlakásos iskolákban fél napot töltöttek az angol nyelv és az alaptantárgyak oktatásával, fél napot pedig kézműves-foglalkozásokkal. Mindezt lényegében katonai fegyelemben.

A szigorú napirend, az osztályokba vonulás, vigyázzban állás, étkezések mind azt a célt szolgálták, hogy az indián diákok minél inkább magukévá tegyék a fehér társadalom „alapértékeit”. A bentlakásos iskolák létrehozói azt sugallták: az individuum az, amely képes a sorsot jobbra fordítani. Ezzel a tökéletes, a törzseikben évezredeken át generációról generációra hagyományozott tanítás ellentétét sugallták a diákoknak, amelyben a közösségi lét és földtulajdon volt a fennmaradás egyetlen záloga. A fehér pedagógusok ezt a célt gyökértelen, identitásukat vesztett emberek kinevelésével képzelték elérni.

Oktatás vagy kulturális népirtás?

Az, hogy az eredeti asszimilációs elképzelés még rosszabb fordulatot vett, Richard Henry Pratt dandártábornoknak köszönhető. Az indián háborúk befejeződése után Ulysses S. Grant elnök főügyésze arra a következtetésre jutott, hogy nem állhat fenn folyamatos hadiállapot az amerikai fehérek és az őslakos indián törzsek között. A hatóságok által javíthatatlannak minősített, elfogott indián harcosokat a floridai Fort Marionba küldték, őrzésükre Pratt dandártábornokot jelölték ki, mert az indián háborúkban nagy tapasztalatra tett szert mind a harci cselekményekben, mind az indián tolmácsokkal való tárgyalásban és kapcsolattartásban.

Miután elfogadta a kinevezést, a főtiszt megkezdte az erődben a foglyoknak a kötelező oktatás megszervezését. A következő években Fort Marionban több tucat csejen és komancs rabnak vezetett be angol nyelvű művészeti és kézműves-foglalkozásokat, akiket az 1874–75-ös Red River-i háború végén magukat megadók közül választottak ki. Az oktatás „sikerén” felbuzdulva Pratt 1879. november 1-jén a pennsylvani Carlisle-ben megalapította a Carlisle Indián Ipari Iskolát.

A tábornok oktatási módszertanát nem korlátozta az indiánokra, hanem az Egyesült Államok más kisebbségeire is alkalmazni akarta, így aztán azt afroamerikaiak, Puerto Ricó-iak, mexikóiak, latinok és ázsiaiak asszimilációs kísérleteire is felhasználta. Az alapelv itt is az individuumra való építés volt, amely együtt járt a közösség összetartó erejének gyors és erőszakos leépülésével. Pratt az amerikai bennszülöttek kulturális asszimilációval történő amerikanizálási gyakorlatát, amelyet Fort Marionban és Carlisle-ben is végrehajtott, később sokan egyenesen a kulturális népirtás egyik formájának tekintették.

A túlbuzgó tábornok úgy vélte, hogy az őslakos indiánoknak amerikai állampolgárként való beilleszkedésükhöz le kell mondaniuk törzsi életmódjukról, át kell térniük a keresztény vallásra, el kell hagyniuk a fehérekkel szembeni fenntartásaikat, tanulniuk és dolgozniuk kell azért, hogy a fehérek uralta társadalom hasznos tagjai lehessenek. Több írásában egyenesen olyan kijelentés megtételéig merészkedett, amely már akkor is visszatetszést váltott ki sokakban. „Öld meg az indiánt, és mentsd meg az embert!” – ez volt hírhedtté vált mondása.

Az indián hagyományok elfeledtetése és a történelem átírása

Az igazi támadás a bennszülött kulturális identitás ellen akkor kezdődött igazán, amikor Carlisle mintájára szaporodni kezdtek az indián fiataloknak létrehozott bentlakásos iskolák. Az intézményekben először felszámolták a törzsi életforma minden külső jelét, amelyet a gyerekek otthonról magukkal hoztak. Az indián fiúk által viselt hosszú copfokat levágták, népviseletük helyett intézeti egyenruhát kellett viselniük. A gyerekek új, „fehér” neveket kaptak, beleértve a vezetékneveket is, és ebben az esetben az indoklás rendkívül cinikus volt: azt mondták, hogy ez segít a személyek megkülönböztetésében, amikor örökölnek.

A hagyományos őshonos ételeiket sem ehették a diákok, és arra kényszerítették őket, hogy sajátítsák el a fehér társadalom étkezési szokásait, beleértve a kés, villa, kanál használatát. Ezenkívül a diákoknak kifejezetten tilos volt az anyanyelvükön beszélniük. A Carlisle-iskola még jutalmat is adott azoknak az indián fiataloknak, akik tartózkodtak őseik nyelvének használatától. Volt azonban sok olyan iskola is, amely kifejezetten büntette az anyanyelvi beszédet.

Az iskolák fehér elfogultsággal tanították a történelmet is. Kolumbusz Amerikába érkezését az amerikai történelem szinte legfontosabb eseményeként tanították, és azt állították, hogy az indiánok csak 1492. október 12. után kerültek fel a történelem lapjaira. A hálaadás ünnepénél arról beszéltek, hogy a „jó” indiánokról kell megemlékezni, akik segítették a bátor alapító atyákat. Arra is volt példa, hogy ünnepeken indián diákoknak olyan fehér katonák sírjait kellett megkoszorúzniuk, akik az ő indián őseiket mészárolták le.

Kényszerű beiskolázás, katonás nevelés az 1970-es évek végéig

A bentlakásos iskolákban a fegyelem nagy volt, és a büntetés rendszerint elzárásból, kiváltságok megvonásából, testi fenyítés fenyegetéséből vagy az étrendkorlátozásából állt, de előfordultak súlyos atrocitások, bántalmazás, nemi erőszak is. Természetesen az indián szülők különféle módokon ellenálltak az iskolákba való beíratásnak, néha egész falvak tagadták meg gyerekeik fehér iskolákba adását. A különleges felhatalmazással rendelkező indiánügyi hivatalnokok általában a rendőrség kivezénylésével érték el, hogy az őslakosok beadják a derekukat, és egy 1893-as bírósági döntés tovább fokozta a nyomást.

Hihetetlenül hangzik, de az indián szülők csak 1978-ban, az indián gyermekjóléti törvény elfogadásával nyertek törvényes jogot arra, hogy megtagadják gyermekeik elhelyezését a bentlakásos iskolákban.

A napjainkban napvilágra kerülő jelöletlen sírok is azt mutatják, hogy rendkívül súlyos atrocitásokat követtek el egy évszázadon át az ilyen intézményekben, természetesen nemcsak Kanadában, hanem az Egyesült Államokban is. Mire valaki kikerült az intézmény falai közül, sok mindent elveszített: saját őseinek emlékét, identitását, sőt a legfontosabbat, a szülő-gyerek köteléket is. Ezen a traumán amerikai források szerint sok százezer gyerek mehetett át, az iskolákban elkövetett bántalmazásokba pedig több százan halhattak bele.