„Úgy ajándékozok el egy autót, mint más egy doboz cukorkát” – mondta egyszer hatalma csúcsán Marthe Hanau, akit akkoriban csak Elnök asszonynak hívtak. Noha szinte a nulláról kezdte, hatalmas birodalmat épített föl az 1920-as évek végére: egész Franciaországban dolgoztak ügynökei, 450 alkalmazottja volt Párizs egyik előkelő utcájában bérelt irodájában. Naponta kétszer megjelenő, pénzügyi hírekkel és befektetési tippekkel foglalkozó újságját tízezrek olvasták, és a 60 ezer főt is elérte befektetőinek száma.
Mindez azonban egy hatalmas lufi, egy kolosszális átverés volt: csak addig működött, amíg el nem apadtak a pénzcsapok.
Amikor ez megtörtént, hamar kiderült, hogy cégei ténylegesen nem léteznek, bankjainak csak titkárnői vannak, újságja csak azt a célt szolgálja, hogy felsrófolja részvényeinek árfolyamát, és azok a szerencsétlenek, akik hittek neki, összesen mintegy 155 millió frankot veszítettek.
Az első szélhámosság hamar becsődölt
Marthe Hanau szegény családból származott. Anyjának babaruhaboltja szegényes jövedelméből sikerült hosszú évek alatt annyit félretennie, hogy amikor lánya 24 évesen, 1908-ban férjhez ment, 300 ezer frankos hozományt adhatott az ifjú férjnek, Lazare Blochnak. Az ifjú házaspár Párizsba költözött, ahol parfümériát nyitott: itt árulták a Marthe Hanau által kikotyvasztott illatot, a Murcia kertjét. Amikor kitört az első világháború, túladtak boltjukon, és inkább rumos-kávés italt kezdtek árulni katonáknak. Az üzlet működött, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a Tube du Soldat se rumot, se kávét nem tartalmaz – ekkor betiltották az italt.
Mindenüket elvesztették, és el is váltak egymástól – üzlettársaknak azonban megmaradtak. „Bloch mint férj cserbenhagyott, de mint üzlettársnak a hűségében soha nem volt okom kételkedni” – nyilatkozott róla később. Marthe Hanau
rendkívül intelligens nő volt – a bíróság megállapítása szerint olyan okos, hogy csak akkor lehetnek tőle biztonságban a buták, ha börtönbe zárják.
A matematikához és a számokhoz egészen kis korától roppant nagy tehetsége volt, később pedig megérezte a pénzügyi világ változásait: rájött, hogy a készpénz helyett a hitel, a befektetés helyett a spekuláció fogja meghatározni az 1920-as éveket.
A tökéletes páros: hazafiasság és pénz
Újranyitotta parfümériáját, és várt a kedvező alkalomra. 1925-ben aztán a párizsi Opéra-Comique mögött apró brókercéget nyitott, és ezzel párhuzamosan elindította újságját, a Gazette du Franc-t. Noha az újság elsősorban befektetési és tőzsdei tippeket közölt, Hanau rendkívül ügyesen kombinálta ezt hazafias felhangokkal:
az olvasóban az az érzés alakulhatott ki, hogy Franciaország érdekeit szolgálja azzal, ha követi a lap javaslatait.
Volt férjével és egy Pierre Audibert nevű, első osztályú újságíróval (aki ráadásul Édouard Herriot francia politikus, oktatásügyi miniszter kegyeltje volt) egy sor befolyásos ember aláírt fényképét és levelét megszerezték, amelyeket megjelentettek a Gazette du Franc-ban. Az átlagos francia számára ez azt mutatta, hogy Aristide Briand, Louis Barthou, Paul-Boncour, Raymond Poincaré és Dubois bíboros – mind ismert és elismert francia előkelőségek, miniszterelnökök, államfők, diplomaták – támogatják a lapot és annak tartalmát. A Kellogg–Briand-paktum (a két világháború között kötött megállapodás 54 ország részvételével arról, hogy lemondanak a háborúról mint konfliktuskezelési eszközről) alkalmából még különszámot is kiadtak, amelyben Mussolini fotója is szerepelt, a következő felirattal: „Barátomnak, Blochnak” – a lapot Herriot miniszter közreműködésével minden francia iskolába eljuttattak.
Mindennek hatására óriási hitelességre tett szert a Gazette du Franc, és az átlagos francia kispolgár számára az ott közölt befektetési tanácsok egyet jelentettek Franciaország ügyével. Az Hanau-birodalom elképesztő méretűre duzzadt: több száz alkalmazottja volt, cégek, bankok tartoztak hozzá. Lapja egy nap kétszer jelent meg: először a tőzsde nyitása előtt jóslatokkal és előrejelzésekkel, egyszer pedig a zárás után magyarázatokkal. Hatalmas pénzforgalmat bonyolított le, ügyfelei leginkább lelkészek, özvegyek, nyugdíjas katonák, tanárok és kisvárosi boltosok közül kerültek ki. Mivel sokszor támadta a nagy cégeket és pénzügyi intézeteket, a kispolgárok bajnokának tartották. Vidéki befektetői imádták: házi pástétommal, virágcsokrokkal vagy kötött sálakkal kedveskedtek neki.
Hírhedt francia kórházba zárták
Sikerei és a pénzügyi világ nagyjai elleni támadásai azonban egyre több ellenséget szereztek neki. Egy darabig még ajándékokkal és nyomozók, politikusok megvesztegetésével sikerült megakadályozni, hogy komolyabb nyomozás induljon az Hanau-birodalom után. 1928 decemberében azonban végül rendőrök jelentek meg a Gazette szerkesztőségében és irodájában, lefoglaltak minden dokumentumot, és letartóztatták Hanau-t, Blochot és Audibert-t. Az iratok átvizsgálása után a bíróság arra jutott, hogy a befektetőket ért kár elérte a 155 millió frankot. A pénzcsapok elapadtak, a lufi kipukkadt. Franciaország-szerte rengetegen eszméltek rá, hogy csalókra bízták pénzüket – heten közülük saját kezükkel vetettek véget életüknek.
„Tartozom néhány százmillió frankkal. És akkor mi van? Vissza tudok és vissza is fogok fizetni minden sou-t”
– hangoztatta, ám erre már nem kínálkozott lehetősége. A párizsi Saint-Lazare börtönbe zárták, ahol éhségsztrájkba kezdett. Átszállították a hírhedt Cochin kórházba, ahol kényszeretették. Itt szörnyű körülményeket tapasztalt – az ápolók és orvosok hideg személytelenségéről, a kezelések embertelenségéről George Orwell is megemlékezett egyik esszéjében, amelyben a kórházban töltött pár napjáról ír.
„Mintha észre sem vették volna, hogy a betegek is emberi lények, olyannyira lekötötte őket a munkájuk iránti érdeklődés”
– fogalmazott Orwell Így halnak meg a szegények című művében. Hanau története egyébként az angol íróhoz is eljutott. Ugyanebben az esszében így írt: „egy vagy két évvel később, egy híres csaló, Madame Hanaud, aki büntetése letöltése alatt megbetegedett, bekerült a kórházba, és pár nap után sikerült kijátszania őreit, taxiba szállt, és visszament a börtönbe, majd elmagyarázta, hogy ott kényelmesebb neki”.
Noha a részletek nem teljesen stimmelnek Orwell elmesélésében, annyi bizonyos, hogy Hanau valóban megszökött a kórházból, miután kijátszotta őreit, és összekötözött lepedőkön leereszkedett az ablakból. A börtönbe visszafelé menet betért egy postára, és panaszlevelet adott föl az igazságügyminisztériumnak. Hanau és Bloch két-két év szabadságvesztést kapott – de Courville grófját, aki csak nevét és címét adta az ügyletekhez, valamint Pierre Audibert-t felmentették (előbbit pár órával az ítélet kihirdetése után szívroham vitte el). Marthe Hanau 1935 nyarán, a börtönben hunyt el, miután mérget vett be, amelyet valahogy becsempésztek hozzá. Talán a New Yorker jellemezte legjobban néhány évvel a halála után: „ő volt Franciaország leghíresebb, legokosabb és legmeggyőzőbb szélhámosnője.”
Hasonló karriert futott be Róth Ármin: ő is tőzsdei spekulációkkal foglalkozott, és az ő szerencséje sem tartott örökké.
