Boldogabb leszek-e, ha a közösség érdekét a sajátom elé helyezem?

A „mert megérdemlem” társadalmában élünk. De tényleg akkor leszünk boldogabbak, ha az elsődleges szempontunk mindig saját magunk vagyunk? Pszichológusaink talán meglepő egyetértésben adnak választ a kérdésre, és azt is megmondják, miért olyan egyértelmű a válasz.

Pszichológusaink, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely és az Önsegítő személyiségfejlesztő műhely alapítói ezen a héten arra kérdésre keresték a választ, hogy vajon fontosabb-e a közösség érdeke a saját, önző érdekeinknél – sőt, hogy mi magunk, az egyes ember boldogabb lesz-e, ha nem mindig saját magát helyezi előtérbe.

Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.

Kuna-Várhelyi Gábor: Igen

A „Boldogabb leszel-e, ha a közösség érdekét a sajátod elé helyezed?” végre egy olyan kérdés, amire egyértelmű és tiszta választ adhatunk. Nincs szükség a pszichológiai, önismereti témáknál szokásos „egyrészt-másrészt”-ezésre, és a „persze, ez mindenkinél más” stílusú puhítgatásokra. Igen, boldogabb.

Talán észre sem vesszük, hiszen természetes, és ebbe a kulturális és társadalmi közegbe születtünk, de mindannyiunk életét mélyen áthatja az individualizmus. És milyen sokat köszönhetünk ennek az elvnek! A legújabb kori történelmünkben végre fontossá, értékessé vált az egyén. És ezt ő is tudja. Ezért – legalábbis reménykedhetünk ebben – soha többet nem lesz már hajlandó hamis eszmék vagy értelmetlen nagyhatalmi érdekek nevében szépen, engedelmesen, dalolva a géppuskatűzbe masírozni. Mi magunk is megéljük a saját gondolkodási, döntési, vallás- és mindenféle más egyéni szabadságunk fontosságát, és ha el is akarják venni tőlünk, egyre inkább kiállunk értük. Mindez jó, de az individualizmus sem fenékig tejfel. Két dologban nagyon is terhes tud lenni: magánnyal és versengéssel jár.

A saját gondolataim, a saját életfelfogásom, a saját képem a nőkről, a férfiakról, a karrierről vagy az egész világról – mindezek bizonyára nagyon értékesek, de törvényszerűen megkülönböztetnek és eltávolítanak azoktól, akik más értékek mentén élik az életüket. Sokszor ezek a megkülönböztetések értékítéletek is egyben, hiszen meghaladtam már a szüleim korosztályának elavult gyereknevelési elveit, empatikusabb vagyok, mint sokan a környezetemben, érettebben gondolkodom a nemi szerepekről, mint a többség, és sorolhatnánk még… Talán jogos is mindez, de tény: az értékítéletet magába foglaló összehasonlítások még inkább eltávolítanak a többiektől. A hangsúly az énen, a sajáton, a különbségeken van, ez pedig óhatatlanul magányossá tesz. Számos oka van, de nem véletlen, hogy az elmagányosodás egyre erősödő probléma a nyugati kultúrában.

Ha folyton csak saját magunk körül pörgünk, annak a vége az elmagányosodás
Ha folyton csak saját magunk körül pörgünk, annak a vége az elmagányosodáspxel66 / Getty Images Hungary

Egy individualista környezetben a versengés is természetes. Az „én” értékéről vagy az általam elért eredmények fontosságáról hogyan is lehetne másképp meggyőződni, mint a másokkal való összemérésből. A cél a győzelem, az eszköz a versengés, a jutalom pedig… nos, az nincs. Folyamatosan futnunk kell, hozni kell az eredményeket, de soha nem lehetünk elégedettek. Mindig lesz, aki jobb cikket ír, többet keres, vagy menőbb helyen nyaral, mint én, aki épp ülök itthon és dolgozom. Elégedetlenség, a versengés feszültsége, a frusztráció és a fentebb említett magány – mindezek tükrében nem csoda, hogy a szorongásos zavarok és a depresszió pszichés népbetegséggé vált a világunkban.

Megpróbálhatjuk egyedül, megpróbálhatjuk egymás ellen, de már tudjuk, mindez milyen következményekkel jár. Az ember pedig továbbra is társas lény, ez nem változott, így a megoldás is a közösségben lesz. A Viktor Frankl által létrehozott logoterápia egyik központi gondolata, hogy az ember alapvetően értelemkereső lény. Tudatosan vagy tudattalanul keressük az életünk értelmét, azokat a valódi értékeket és azt a tevékenységet, amelyek megélése és megvalósítása valódi elégedettséggel tölt el minket. Ha ezt önmagunkban, magunkra vonatkozó célokban, csak a saját életünkben véljük megtalálni, a jutalmunk egy önmaga körül pörgő, nyugalmat és elégedettséget adni képtelen búgócsiga lesz. Frankl szerint – és ez általános emberi tapasztalat – a valódi boldogság az elköteleződésben és az önzetlen adásban van. Nem kell az eszméletlen áldozat, épp ellenkezőleg: jó, ha van saját életünk és saját céljaink. De amint ebben megjelennek a mások is – az érdekeik, a céljaik, a segítésük – tudhatjuk, hogy jó úton járunk. 

Milanovich Domi: Ha mások szabadsága sérül, előbb-utóbb a tiéd is sérülni fog

Az evolúciós pszichológia évtizedek óta kutatja az altruizmus jelenségét: miért van az, hogy néha annak árán is segítünk egymásnak, hogy az a hátrányunkat jelenti? Léteznek például olyan madárfajok, amelyek példányai rikoltozással jelzik a ragadozó közeledtét, ami a biztos halálukat, ám a társak megmenekülését jelenti. Saját maguk feláldozása nem mond ellent a túlélésért folytatott küzdelem belső parancsának? Erre kérdésre a válasz: csak akkor, ha egyénekben gondolkodunk. A gének azonban a hozzátartozókon keresztül is fennmaradhatnak, ez az ún. rokonszelekció mechanizmusa. Azt mondja, hogy a fennmaradáshoz elég összefogva, csoportként sikeresnek lennünk. Az erős érzelmi köteléken túl ezért is támogatjuk családtagjainkat, de kutatások azt is kimutatták, hogy hajlamosak vagyunk a velünk azonos lakóhelyen élő emberek érdekeit priorizálni a globális vagy nemzetközi ügyekkel szemben. 

Az embert ráadásul közel sem csak biológiai törvényszerűségek határozzák meg: hat ránk a gazdaság, a politika, a kultúra, az erkölcs. Sajnos, a közélet jelenlegi siralmas állapotát figyelembe véve, számos tényező gátolja, hogy megéljük a tágabb közösséghez való tartozásunkat. Egy kettészakadt, egymással állandóan hadakozó társadalomban elég nehéz konstruktívan ápolni a nemzeti identitást. Ha azt tapasztalod, hogy az ország vezetői állandóan hazudnak és lopnak, miért pont akkor hinnél nekik, amikor az együttműködésedet kérik? Ha a közintézményekben diszkrimináció és negatív tapasztalatok érnek, miért bíznál bennük, áldoznál rájuk a továbbiakban? Ha részt vettél 25 tüntetésen, 77-szer végigsétáltad a várost, de semminek nem lett következménye, miért mennél el a 26. alkalommal is? Ha nincsenek szankciók, ha bármit meg lehet tenni, ha úgyis mindent ellopnak vagy szétvernek, akkor komoly kihívás, hogy ne vonulj vissza a barlangodba, és ne mondd azt, hogy jó, innentől csak a saját és a közvetlen környezetem boldogulásával leszek elfoglalva. 

Attól, hogy két nő összeházasodhat, a heteró házasság nem ér kevesebbet
Attól, hogy két nő összeházasodhat, a heteró házasság nem ér kevesebbetHinterhaus Productions / Getty Images Hungary

Ez átmenetileg lehet megoldás. Tarthatunk szünetet, hogy magunkra fókuszáljunk, töltődni tudjunk. De az is fontos, hogy ne mondjunk le a közösségeinkről. Hogy képesek legyünk dolgozni rajtunk túlmutató célokért. Hogy elhiggyük, hogy ha elég sokan vagyunk, akik nem közönyösek, akkor lehet változást elérni. És hogy ez a változás a mi felelősségünk is. Akkor is, ha rövid távon áldozatokat kell hoznunk. Túl sokszor gondoljuk azt, hogy zéró összegű játszmáink vannak másokkal: azaz ha nekik jobb lesz, akkor nekünk automatikusan rosszabb, és fordítva. Pedig rengetegszer nem ez a helyzet, pláne az emberi jogokat illetően. Attól, hogy két leszbikus nő összeházasodhat, a te heteró házasságod nem ér kevesebbet. Attól, hogy transz emberek megváltoztathatják a nemüket a hivatalos irataikon, téged semmilyen hátrány nem ér. Attól, hogy valaki szabadon kinyilváníthatja a véleményét, még nem kell egyetértened vele. Persze vannak olyan helyzetek is, amikor privilégiumokról kell lemondanod, hogy másoknak is jobb legyen. Férfiként elfogadni, hogy egyenlően vedd ki a részedet a házimunkából és a gyereknevelésből. Fehérként figyelni arra, hogy faji, etnikai kisebbségekhez tartozó embereknek is teret adj. Nem fogyatékossággal élő emberként törekedni arra, hogy aktívan részt vegyél a fizikai és információs környezet akadálymentesítésében. 

Miért éri ez meg? Azért, mert bármikor kiderülhet egy szerettedről, hogy kisebbségi csoporthoz tartozik. Azért, mert te magad is kerülhetsz ilyen helyzetbe. Azért, mert ahol emberek szabadsága sérül, ott csak idő kérdése, hogy mikor fog rád kerülni a sor. Lehet, hogy ma még a döntéshozók oldalán állsz, de ott, ahol oké ártani társadalmi csoportoknak és ellenük gyűlöletet szítani a hatalom fenntartásának érdekében, senki sincs biztonságban. Az ember tanulmányok szerint legszigorúbban a szándékos károkozást ítéli el, aztán a hibázást, de legkevésbé a tétlenséget. Pedig a közöny, az apátia mindig a fennálló rendszernek kedvez. Éppen ezért jó lenne megőrizni magunkban a felháborodás, a kiállás, a szolidaritás képességét – akkor is, ha az rövid távon kényelmetlenségekkel, kockázatokkal jár.

Szalay Ágnes: Az igazságos társadalmakban boldogabbak az emberek

Nem leszel boldogabb, ha az egyéni érdekedet teszed mindig előtérbe. Ez nyilvánvaló. Vagy nem? Sok példát lehet arra látni, hogy emberek azt gondolják, hogy a sikerhez erre van szükség. Hány szülőtől hallottam már, hogy nem baj, ha erőszakos a gyerekem, így viszi majd valamire az életben! Érdekes azért ezzel a gondolattal is a viszonyunk, mert ugyanezek a szülők egy ismeretlen, önérdekeit követő felnőttől biztosan elhatárolódnának, vagy ha el is ismernék az érdemeit – hát igen, ő csinálja jól –, az elég valószínű, hogy nem szeretnék.

Van rengeteg tradicionálisan magunkkal hozott érték, melyek az egyéni érdek követése, az önzőség ellen mennek, és a közösségi létünkhöz szükségesek. Ilyen a keresztényi szeretet, a szolidaritás, a lojalitás, a hűség, a tisztelet is akár. Ezek egyikére sem mondjuk, hogy hülyeség lenne, mégis, mintha a mai világban mégis az boldogulna jobban, aki ezekkel nem törődve az egyéni hasznát maximalizálja, opportunista módon ragadná meg a lehetőségeket, és a hosszú távú építkezés helyett az azonnali jutalomra hajtana.

A jószívű gyerekek felnőttként boldogabbak lesznek
A jószívű gyerekek felnőttként boldogabbak lesznekJohner Images / Getty Images Hungary

De hogy mit mond erről a pszichológia? Rengeteget. Az ember társas lény, közösségben él, személyisége a családja, közössége tükrében alakul ki – az a természetes, hogy egy ember a közösség tagja. Írtam már például arról, hogy mennyivel sikeresebbek, boldogabbak és felnőttként eredményesek azok a gyerekek, akik inkább jószívűek, segítőkészek. Vagy hogy a mai ember depresszióját sok szempontból a nagyvárosi elidegenedett élet, a közösség hiánya okozza. Vagy hogy egy diszfunkcionális családba született gyereket nagyon is meg tud menteni a közösség, ahova tartozik.

Hogy állunk mi Magyarországon a társadalmi igazságossággal?

A 2019-es, legutóbbi összesítés alapján nem is rosszul, éppen az európai átlag mellett van a pontszámunk. Sajnos azonban ha elolvassuk az eredmények országszintű kifejtését, akkor kevésbé szép a helyzet. Ami igazán felhúzza az összátlagunkat, az az alacsony munkanélküliség, a magas foglalkoztatottság (ez még Covid előtti adat). De, ahogyan azt pontosan tudjuk mindannyian, ez nem azt jelenti, hogy a legtöbb magyar színvonalas, jó megélhetést biztosító munkához jut. Sokkal inkább okozza ezt a mutatót az ellentmondásos közmunkaprogram (ami igazából nem adja meg a társadalmi előrelépés lehetőségét és a valódi munkaerőpiacra való beilleszkedés esélyét) és az, hogy a kutatók becslése szerint vagy hatszázezer magyar külföldön dolgozik, távol a családjától és az otthonától. A legrosszabb pontszámunk pedig a befogadás, a diszkriminációmentesség dimenzióban van, Európában csak Bulgária, Lettország, Törökország és Románia van mögöttünk.

Most egy olyan kutatást idéznék ide, ami éppen az adott kérdésre kereste a választ az Európai Unió országaiban. A Bertelsmann Alapítvány rendszeresen közreadja az uniós országok makromutatói alapján összeállított Társadalmi Igazságosság Indexet. Ez egy mutatószám arról, hogy mennyire valósul meg az országban a javak igazságos eloszlása, a szolgáltatásokhoz való hozzáférés, az oktatásban vagy az egészségügyi ellátásban való részvétel lehetősége. Röviden: az index azt méri, hogy mennyire van valakinek a helyzete bebetonozva az adott társadalmi szintre, ahova születik. Van-e lehetősége egy szegény, sérült vagy más miatt nehezebb helyzetű gyereknek is előrejutni, sikeressé válni, egészségesnek maradni, vagy sorsa már a születésekor megpecsételődött. Illetve hogy az emberi méltóságot hogyan biztosítja a társadalom a benne élők számára, függetlenül a kortól, nemtől vagy az egészségi állapottól. Több dimenzióban nézik, hogy milyen állapotban van egy ország: szegénység megelőzése, egyenlő oktatási lehetőségek, munkaerőpiac, társadalmi bevonás és a diszkrimináció hiánya, generációk közötti igazságos bánásmód és az egészségügy helyzete. Az index kijelöli a sorrendet az országok között, megmutatja, hogy az EU 28 országa közül melyikben hogyan valósul meg a társadalmi igazságosság (illetve 2019-ben már kiterjesztett a lista az OECD-országokra).

2020-ban pedig Salvatore Di Martino és Isaac Prilleltensky már arra is kíváncsiak voltak, hogy mire megyünk ezzel a társadalmi igazságossággal, boldogabbak vagyunk-e tőle, ha igazságosabb, korrektebb társadalomban élünk. Bonyolult, minden elképzelhető torzító tényezőt kizáró elemzésük azt mutatta, amit intuitívan is gondolnánk, és szerencsére valóban így van: az országok lakosainak elégedettségét nagyon nagy mértékben bejósolja, hogy milyen a társadalmi igazságosság index. Minél korrektebb, igazságosabb egy társadalom, annál boldogabbak a benne élők. Márpedig a társadalmi igazságosság megvalósulásához az kell, hogy akinek könnyű, az gondoljon arra, segítsen annak, akinek nehéz; akinek megvan, az adjon belőle annak, akinek nincs meg; aki képes rá, az képzelje bele magát annak a helyzetébe, aki nem képes rá – és segítsen neki, ne csak önmagával törődjön.

Oszd meg másokkal is!
Mustra