A ’70-es évek második felének egyik legnépszerűbb amerikai bandája, a new wave stílus úttörője volt a manhattani illetőségű Blondie, melynek neve – nem meglepő módon – a korszak szexszimbólumának számító platinaszőke frontleány, Debbie Harry hajszínére utal. A teljes sztori azonban ennél bonyolultabb, még a nácizmussal is kapcsolatba hozták az egyszerű, de jól csengő bandanevet.
A zenekar eredete a ’70-es évek első felére nyúlik vissza, amikor a brooklyni születésű Chris Stein gitáros Manhattan pezsgő underground zenei életébe becsöppenve úgy döntött, csatlakozik egy hasonló formációhoz. 1973-ban tagja lett a Stilettoes nevű bandának, melyben a korábban pincérnőként és Playboy-modellként dolgozó Deborah, azaz Debbie Harry énekelt. Stein és Harry hamarosan egymásba szerettek, a következő nyáron pedig kiváltak a Stilettoesból, és Gary Valentine basszusgitáros, Jimmy Destri billentyűs, illetve Clem Burke dobos társaságában saját punkzenekart alapítottak.
A formáció első két koncertjét még Angel and the Snake (Angyal és a Kígyó) néven adta, ez az elnevezés azonban nem aratott különösebb sikert, ezért az őszi fellépésekhez már új nevet kerestek maguknak. A Blondie elnevezést Debbie Harry javasolta, akit – elmondása szerint – az utcán elhaladó autósok, kamionosok gyakran fütty kíséretében „Hey, blondie!” vagyis „Hé, szöszke!” kiáltással próbáltak leszólítani. Egy másik verzió szerint az énekest már gyerekkora óta Blondie becenéven emlegették – mindenesetre később a közönség és a sajtó gyakran azt hitte, nem a zenekar, hanem énekesnőjük neve a Blondie. Debbie egyszer még külön sajtótájékoztatót is összehívott, hogy tisztázza ezt a félreértést.
A másik gyakran hangoztatott tévedés, miszerint a zenekar neve Adolf Hitler kedvenc németjuhászára utal, aki egy nappal gazdája előtt, a náci diktátornak és bűntársainak szánt ciánkapszula tesztalanyaként pusztult el. A sztori már csak azért is téves, mert Hitler kutyája egy e betűvel „kevesebb volt”, mint Stein és Harry zenekara: Blondi és nem Blondie névre hallgatott. Az alapítóknak – saját elmondásuk szerint – fogalmuk sem volt róla, hogy így hívták a náci vezér házi kedvencét, de amikor valaki közölte velük a véletlen összefüggést, viccből azt felelték, máris átnevezik a zenekart, és ezentúl Adolf’s Dog néven működnek tovább.
A Blondie hamarosan törzsvendég lett New York több híres klubjában is, 1976-ban pedig megjelent azonos című bemutatkozó nagylemezük a Private Stock Records égisze alatt. Az album annyira kedvezőtlen fogadtatásban részesült – ehhez hozzájárult, hogy első kislemezüket, a Sex Offendert (Szexuális bűnelkövető) a címe miatt nem játszották a rádiók, ezért át kellett keresztelni X-Offenderre –, hogy a kiadó hamarosan megvált a zenekartól. A második, már új kiadó által jegyzett album – Plastic Letters – már sokkal jobb kritikákat kapott, az igazi sikert azonban az 1978-as harmadik nagylemez, a Parallel Lines hozta meg számukra.
Az első két album agresszív, punkos stílusvilágát elhagyva a zenekar – melyből időközben kivált Gary Valentine, ezért a stúdiófelvételeken a basszust is Stein játszotta, később Nigel Harrison lett az állandó bőgős, és egy második gitáros, Frank Infante csatlakozott hozzájuk – egy könnyedebb hangzás felé mozdult el, zenéjükbe diszkó-, pop-, funk- és reggae-elemeket vegyítettek. A váltás azonnal meghozta számukra a közönségsikert, underground bandából rövid időn belül az egyik legnépszerűbb amerikai együttes vált belőlük. Legnagyobb slágerük, a Heart of Glass – melynek érdekessége, hogy eredetileg hagyományos rockdalnak írták, de végül Mike Chapman producer tanácsára, a korszak divatját meglovagolva inkább diszkósítva vették fel – első helyet ért el az eladási listán, és hasonlóan népszerűvé vált a kicsit agresszív One Way or Another című szám is.
Szintén világsiker lett a Richard Gere főszereplésével készült Amerikai dzsigoló című film számára írt Call Me, illetve John Holt jamaicai énekes 1967-es slágere, a Tide is High reggae-sített feldolgozása. A Blondie népszerűségéhez természetesen Debbie Harry szexepilje is hozzájárult, minek köszönhetően a csapatból hamar „egyszemélyes banda” lett, hiszen az énekesnőt övező siker és rajongás teljesen háttérbe szorította a többieket, és ez a zenekaron belül feszültséghez vezetett. 1982-es The Hunter című (sorban a hatodik) albumuk borzalmas kritikákat kapott és kereskedelmileg is megbukott, Steint pedig egy autoimmun hólyagos betegség, a pemphigus támadta meg.
Mindezek hatására a zenekar lemondta a koncertjeit és bejelentette feloszlását. Harry és Stein együtt maradtak, egy időre visszavonultak a nyilvánosságtól, majd – miután a gitáros felgyógyult betegségéből – közösen dolgoztak Debbie szólóénekesi karrierjén. Burke keresett stúdiódobos lett, Destri pedig producerként maradt aktív a zenei életben. A ’90-es évek második felében, tizenöt év hallgatás után a Blondie újra összeállt és aktívan zenélni kezdett, 1999-ben megjelent No Exit című lemezük legsikeresebb szerzeménye, a Maria újra a slágerlisták és a rádiós lejátszási listák vezető helyére katapultálta a zenekart.
A Blondie az újraegyesülést követően máig aktív, legutóbbi nagylemezük 2017-ben jelent meg Pollinator címmel. A becslések szerint világszerte mintegy 40 millió lemezt adtak el, 2006-ban pedig beválasztották őket a Rock ’N’ Roll Hírességek Csarnokába. 1997-ben Debbie Harry szólóban megfordult a néhai Petőfi Csarnok színpadán, 2014-ben pedig az együttes aktuális európai turnéja állomásaként a Papp László Sportarénában adott koncertet.
Ha elmerengtél már más zenekarok nevének eredetén is, kövesd sorozatunkat! Legutóbb a Pink Floyd nevének eredete után nyomoztunk.
Három szakácskönyv ingyenes szállítással!
Mentes Anyu szakácskönyveit azoknak ajánljuk, akik egészségük érdekében vagy meggyőződésből különleges étrendet követnek, de azoknak is, akik csak inspirációt, új ízeket keresnek.
MOST INGYENES HÁZHOZSZÁLLÍTÁSSAL!
Tekintsd meg ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
