berlini fal

Mi az: az NDK területébe ékelődött, és fal vette körül? A választ mindenki tudja: Nyugat-Berlin. Magyarként úgy lehetett átjutni oda a város másik feléből, ha a kék útlevelünkbe (a szocialista relációra érvényes piros ehhez nem volt elegendő) a keletnémet határőrségtől átlépési engedélyt kértünk. Utána már „csak” a határ- és vámellenőrzésen kellett átesnünk a friedrichstrassei S-Bahn-állomáson (ez olyasmi, mint nálunk a HÉV), és irány a Nyugat. Szívbemarkoló volt, ahogy a vonat keresztülrobogott a két fal közötti – határtalannak tűnő, de valójában dupla határos – senkiföldjén. Amikor pedig megérkeztünk a „szabad világba”, rögtön szórólapokat nyomtak a kezünkbe, amelyeken ez állt: „Die deutsche Frage ist so lange offen, wie das Brandenburger Tor zu ist”, vagyis

a német kérdés mindaddig nyitva áll, amíg a Brandenburgi kapu csukva.

Így épült meg a berlini fal

A Brandenburgi kapu is akkor zárult be a a német főváros két része között, amikor 1961 nyarán a keletnémet katonák és határőrök munkásőrbrigádokkal közösen felhúzták a berlini falat. Az NDK pártvezetésének utasítására augusztus 12-ről 13-ra virradóra a néphadseregtől, a határőrségtől és a munkásőrségtől is öt-ötezer ember állt készenlétben – hogy mire, azt akkor még ők sem tudták. Hajnali kettőkor aztán kiderült:

Ebből alakult ki folyamatosan az a műszaki zár, amely fegyveresekkel és elfogó kutyákkal őrzött, elektromos árammal „bélelt” szögesdrótokkal és őrtornyokkal tarkítva parancsolt megálljt mindazoknak, akiket a szabadságvágy a szovjet zónából Nyugat felé hajtott.

Az éjszakai időzítés annyira precíz volt, hogy a szektorhatáron áthaladó valamennyi földalatti és földfelszíni vasútvonalon egyszerre állt le a forgalom. Az áram lekapcsolása és a vágányzár bevezetése olyan váratlanul és hirtelen történt, hogy a belvárost körülölelő Ringbahn vonalán sikerült egy éppen a remízbe tartó szerelvény előtt és mögött is egyszerre átvágni a pályát. A vonat napokig állt a határ közelében, mivel a kimentéséhez új váltókat kellett kiépíteni. 

A fal keleti oldalán nem álltak meg a szerelvények

A Kelet-Berlin alatt átmenő két nyugati U-Bahn forgalmát úgy tudták biztosítani, hogy az ottani állomásokon megállás nélkül robogtak át a metrók, amit a peronokon éjjel-nappal posztoló fegyveres határőrök felügyeltek. A vastraverzeken a magasban közlekedő S-Bahnnal kacifántosabb volt a helyzet: a Friedrichstrasse állomáson az eredeti gyorsvasúti vágányok a kelet-berlini forgalmat szolgálták ki, míg a „B” jelű peron lett a nyugat-berlini vonatok végállomása. Egyedül innen lehetett tömegközlekedéssel átkelni a két városrész között.

A két peront és csarnokrészt kezdetben üveg, később fémlapokkal választották el egymástól. 

A Nyugat-Berlinbe tartó tehervonatok számára a keleti oldal utolsó állomása, Drewitz csak mintegy 600 méterre volt a nyugati övezettől, azért az NDK hatóságok számos biztonsági berendezést szereltek fel, nehogy a mozdonyvezetők „tévedésből” továbbhaladjanak a nyugati terület felé. Ezek közül a legbrutálisabb az engedély nélküli menet esetén a szerelvényt kisiklató váltó volt. A nyugat felé tartó nemzetközi személyvonatokkal nem volt ilyen probléma, mert azok meg sem álltak a német főváros keleti felén.

Nyugat-berlini bojkott a Deutsche Reichsbahn ellen

Érdekesség, hogy a sínek egész Berlinben az NDK államvasútja, a nevével nem éppen az épülő szocializmust szimbolizáló Deutsche Reichsbahn (DR) kezelésében voltak. A „birodalmi ízű”  cégelnevezés magyarázata is a főváros négyhatalmi megszállására vezethető vissza. A szövetségesek közötti egyezmény ugyanis úgy fogalmazott, hogy a berlini vasúti forgalmat a DR látja el. Emiatt az NDK inkább megtartotta a nem éppen rendszer-kompatibilis elnevezést, hogy a kezében maradjon a nyugat-berlini vasúti közlekedés.

Az ottani szakszervezetek és civilek viszont bojkottra szólították fel a lakókat. Hangsúlyozták, hogy a DR üzemeltetésében álló S-Bahnnal lényegében a fal felépítését finanszíroztatják a nyugat-berliniekkel. A bojkott hatására az utasszám drasztikusan csökkent, olyannyira, hogy a nyugat-berlini közlekedési vállalatnak más nyugatnémet városoktól kellett kérnie buszokat és sofőröket, hogy a  hirtelen megnőtt buszos igényeknek eleget tudjanak tenni.

Szökés a berlini falon át vonattal

Nem véletlenül mesélek ennyit a közlekedésről. Mivel a két fal között gyalogszerrel átjutni szinte képtelenség volt, a legtöbb menekülő a vonatokkal próbálkozott. A katonák ugyanis állandó tűzparanccsal rendelkeztek, és a tiltott határátlépési kísérletek következtében a 28 év alatt 125-en vesztették életüket. Viszont még a fal őrizetére kirendelt határőrök közül is sokan átszöktek Nyugat-Berlinbe. Van még egy elrettentő számadat: 75 ezerre tehető azoknak a száma, akiket 1961 és 1989 között a keletnémet hatóságok határsértés tervének gyanúja miatt felelősségre vontak. A Maszol újságírója találkozott egy olyan disszidenssel, aki szintén a vasúttal próbálkozott, de igencsak nagy árat fizetett ezért. 

Karl Heinz Richter ma a berlini Hohenschönhausen börtön túravezetője, korábban viszont gyanúsítottként került ide. 1989-ig ugyanis ez volt a Stasi (az NDK Állambiztonsági Minisztériuma) legnagyobb vizsgálati fogdája. Leginkább a rendszer politikai ellenségeit hozták ide, köztük azokat, akiket határsértési kísérleten értek tetten.

A friedichstrassei állomáson akartak menet közben felkapaszkodni a Moszkvából Párizsba tartó expresszre, de ő lecsúszott a vagonról, és a pánik szülte stresszes állapotban hét méter magasról az állomás épülete mögötti sínpárokra ugrott. Ezzel sem volt szerencséje: mindkét lábát és a csuklóját is eltörte.

Súlyos sérülései ellenére hazavonszolta magát, de három nap múlva érte ment a Stasi.

A megfelelő kórházi ellátás hiánya és a sorozatos verések miatt a egészségi állapota rohamosan romlott, végül majdnem egy év elteltével szabadlábra helyezték.

Súlyos ára volt a szökésnek

Felépülése után teherautósofőrként helyezkedett el, és bár önmaga lemondott a disszidálásról, mert időközben  megnősült és gyereke született,  azt a célt tűzte ki, hogy másoknak segítsen a menekülésben. A teherautóján kezdett embereket átcsempészni a határon. Az egyik ilyen próbálkozásnál azonban lebukott, ezért mégiscsak muszáj volt neki is átszöknie, különben visszaesőként hosszú évtizedekre rácsok mögé kerülhetett volna. De még a berlini fal nyugati oldalán sem volt eléggé biztonságos számára, az ottani rendőrök arra figyelmeztették, hogy nem tudják garantálni a védelmét. Akkoriban ugyanis bevett módszernek számított az emberrablás, amikor

Nyugat-Berlinbe átszivárgó Stasi-ügynökök fogták el a disszidenst, majd valamelyik lezárt metróállomáson keresztül visszavitték a keleti oldalra.

Richter ezért Nigériába, majd Szaúd-Arábiába ment tovább, családja viszont maradt Kelet-Berlinben, ahol őket vették elő a hatóságok. A felesége a rá helyezett nyomás következtében előbb pszichiátriára került, majd évek múltán öngyilkos lett. A lányával is évtizedekre megszakadt a kapcsolata, mert elég jól működött az „agymosás”, amelynek során azt sulykolták bele a keletnémet szervek, hogy az apja közönséges bűnöző. 

Karl Heinz Richter csak 2004-ben tért haza Németországba, azóta jár a Stasi-börtönbe túrákat vezetni. 

Tudjátok, kikkel szoktam itt naponta találkozni? Volt verőlegényekkel, börtönőrökkel, akik kézen fogva sétáltatják unokáikat, miközben napra pontosan érkezik nekik a belügyminisztériumi nyugdíj

– mondta fanyar mosollyal.

Egyetlen vigasza az lehet, hogy közben megoldódott a német kérdés. Azaz lebontották a berlini falat, és újra szabadon átjárható a Brandenburgi kapu is. 

Ha kíváncsi vagy, melyik volt az az év, amikor kétszer is majdnem kitört a harmadik világháború, ezt a cikket neked ajánljuk.