Amelia Elizabeth Dyer 1837-ben született egy viszonylag jómódú Bristol környéki cipőkészítő ötödik, legkisebb gyermekeként: az intelligens, érzékeny lelkű lány jó nevelést kapott, szívesen olvasott klasszikus irodalmat és költészetet. Amikor édesanyja halálos tífusszal ágynak esett, a kis Amelia a legnagyobb odaadással ápolta őt, az élmény akkora nyomott hagyott benne, hogy elhatározta, felnőttként ápolónői pályára lép. Miután édesapja is meghalt, a családi vállalkozást pedig bátyja örökölte, Amelia fokozatosan eltávolodott a családi házból, és 24 évesen hozzáment egy nála 35 évvel idősebb férfihoz, George Thomashoz.
A párnak született egy fia, a kapcsolat azonban nem volt hosszú életű, Thomas ugyanis néhány évvel később elhunyt: özvegy anyaként Ameliának nem volt más választása, mint munkába állni, először eredeti szakmájában, mígnem – egy kolléganője javaslatára – sokkal jobb kereseti lehetőséget nem talált magának. Akkoriban a brit törvények semmilyen felelősségvállalásra nem kötelezték az apákat a házasságtörésből származó, törvénytelen gyerekekkel kapcsolatban, a szerencsétlen leányanyáknak így teljesen egyedül, anyagi segítség nélkül kellett vállalniuk a nyakukon maradt „koloncot” – ez a sanyarú helyzet hívta életre a csecsemőfarmerség intézményét.
A csecsemőfarmerek pénzért cserébe vállalták, hogy befogadják a kicsiket, és gondjukat viselik, mígnem ideális örökbe fogadó szülőket nem találnak számukra: Dyer sok más pályatársához hasonlóan a helyi újságban hirdette szolgáltatásait, és tömegestül is kopogtattak ajtaján a szerencsétlen sorsú kismamák. Hősünk azonban egyéni módon értelmezte a hivatásával járó kötelességeket: rájött, sokkal több pénzre tehet szert, ha a gyerekeket befogadja, de nem gondoskodik róluk, inkább csak elteszi a kapott összeget.
Fehér szalaggal fojtotta meg a rá bízott gyerekeket
Kezdetben egyszerűen hagyta, hogy a gondjaira bízott csecsemők éhen és szomjan haljanak, ez azonban túl körülményesnek és lassúnak bizonyult, ezért úgy döntött, felgyorsítja a folyamatokat: ópiumszármazékkal adagolta túl a babákat, később, amikor már ezt is túlságosan lassúnak találta, egyszerűen megfojtotta őket egy fehér szalaggal. Az első időkben a holttesteket elvitte a halottkémhez, azt állítva, a kicsik a sokktól, a lelki-fizikai megterheléstől vagy egyéb bajokban pusztultak el, idővel viszont rájött, sokkal kevésbé kelt gyanút, ha egyszerűen megszabadul a maradványoktól, melyek a legtöbb esetben a Temze fenekén kötöttek ki.
Több mint tíz éve ment már a „biznisz”, amikor 1879-ben Dyert gondatlanság vádjával letartóztatták, egy környékbeli orvosnak ugyanis feltűnt, mennyire nagy számban halnak meg a gondjaira bízott csecsemők – bár már ekkor nyomozás indult ellene, a bíróság nem talált gyilkosságra utaló bizonyítékokat, és végül hat hónapnyi börtönnel megúszta. Kiszabadulása után a gyilkos bébicsősz mindent ott folytatott, ahol abbahagyta, ettől kezdve azonban fokozottan ügyelt a hatóságok esetleges piszkálódására. Rendszeresen változtatta a lakcímét – olykor a várost is, ahol élt –, és különböző álneveket használt, de előfordult, ideg-összeroppanást tettetett, és beutaltatta magát egy klinikára, amikor úgy érezte, a rendőrség túlságosan forró nyomon van.
Történetünk főszereplője időközben másodszor is férjhez ment, és két újabb gyermeknek adott életet, miközben maga is ópiumfüggőséggel küzdött, és a folyamatos megőrülés jeleit mutatta: volt, hogy delíriumos állapotban a saját gyerekeit akarta megmérgezni, máskor azt mondogatta, titokzatos hangok késztetik gyilkolásra (egyes források szerint Ameliát már gyerekkorában pszichés tünetek gyötörték, és apja egy időben elmeorvos segítségét is kikérte).
Öt perc se kellett hozzá, hogy bűnösnek nyilvánítsák
Folyamatosan romló elmeállapota és függősége dacára Dyer harminc éven keresztül lebukás nélkül gyilkolta meg a kisgyerekeket, végül azonban mégis utolérte őt a sors keze: 1896 márciusában hajósok csomagolópapírba csavart kisbabaholttestet találtak a Temzében, melyet azonnal átadtak a rendőrségnek. A hatóságok egy megfakult, de jól olvasható nevet („Mrs. Thomas”) és címet találtak a papír egyik sarkába vésve, ennek alapján gyorsan eljutottak Amelia Dyerhez, akit csellel, egy magát fiatal leányanyának kiadó hölgy segítségével kerítettek kézre. Letartóztatása után a nyomozók átvizsgálták a csecsemőfarmer hullaszagtól bűzlő otthonát, ahol megtalálták a gyilkosságok kellékeit, illetve azokat a táviratokat, melyekben a gyanúsított kuncsaftjaival tartotta a kapcsolatot.
A Temzéből időközben újabb 6 kisbaba holttestét halászták ki, Dyer minden esetben beismerte a gyilkosságot, és azt is elmagyarázta a hatóságoknak, hogyan ismerhetik fel az áldozatokat a nyakuk köré tekert fehér szalagról. A tárgyaláson a vádlott elmebajra hivatkozott, amit gyakori szanatóriumi látogatásaival próbált bizonygatni, az esküdtszéket azonban nem hatották meg a szavai: az újságok szerint mindössze négy és fél percbe telt, mire döntést hoztak és bűnösnek nyilvánították a horrorbébicsőszt. A halálos ítélet végrehajtására 1896. június 10-én reggel 9 órakor került sor a londoni Newgate börtön udvarán: mielőtt bedugta volna fejét a hurokba, a hóhér megkérdezte az 59 éves Dyertől, akar-e utoljára mondani valamit, mire ő azt válaszolta, „nem, semmi közölnivalóm nincs”.
Máig nem tudni pontosan, hány gyerekkel végezhetett sok évtizedes „karrierje” során a gyilkos ápolónő, egyesek szerint akár 300-400 ártatlan kisbaba élete is száradhat Amelia Dyer lelkén. Az eset akkora port vert fel a korabeli Angliában, hogy a törvényhozókat arra késztette, vizsgálják felül az adoptálási jogszabályokat, véget vetve a csecsemőfarmerek virágzó, de gyakran alantas üzelmeinek, és létrehozva a modern nevelőszülői rendszert.
