Ki volt a világ első tudósa?

Az angol nyelvben a „scientist” szó csak a 19. század első felében terjedt el, a Cambridge Egyetem történészprofesszora, William Whewell nyomán, aki a természet jelenségeit rendszerezve, megfigyeléseken és kísérleteken keresztül vizsgáló személyekre használta – írja cikkében a How Stuff Works. A definíció kiválóan illik Whewell olyan kortársaira, mint Charles Darwin vagy Michael Faraday, a leírt módszereket azonban már évezredekkel korábban is alkalmazták bölcs emberek. Ki lehetett tehát az első a történelemben, akit a „tudós” jelzővel illethetünk?

A görögöké az érdem?

A nyomok – nem meglepő módon – a nyugati kultúra bölcsőjéig, az ókori Görögországig vezetnek, ahol csak úgy hemzsegtek a tudós férfiak. A legelső görög természettudós, akinek a neve fennmaradt, a milétoszi Thalész, a geometria legelső alaptételének, a róla elnevezett Thalész-tételnek a megalkotója volt. A Kr. e. 624 és 545 között élt filozófus–matematikus vezette be a szög kifejezést, ismerte fel a csúcsszögek egyenlőségét és azt, hogy a háromszög szögeinek összege 180 fok, továbbá megállapította, hogy két háromszög egybevágó, ha megegyezik az oldaluk és az azon fekvő két szög. Thalész munkásságából azonban semmilyen írásos forrás nem maradt fent, így – Homéroszhoz hasonlóan – az is lehetséges, hogy nem is létezett, alakját valójában az utókor alkotta meg.

A rejtélyes Thalész mellett az ókori Hellász más nagy gondolkodói is kiérdemelhetik az első tudós címét, például a Kr. e. 3. században élt Eukleidész, a geometria atyja, aki egységes, logikailag összefüggő rendszerbe foglalta a korábbi matematikusok által leírt eredményeket. Esetleg a görögül író, Egyiptomban élő, római polgár Klaudiosz Ptolemaiosz, aki a Kr. u. 2. században megalkotta a – téves, de a 17. századig meghatározó – geocentrikus világképet, mely szerint a Föld a világmindenség középpontja, körülötte kering a többi égitest. A görög tudósok többsége azonban főként logikai érvekkel, következtetésekkel, illetve saját előfeltevéseikre alapozott gondolatmenetekkel, és nem megfigyeléssel-kísérletezéssel próbálta bizonyítani állításainak igazát, ezért szigorú értelemben véve nem tekinthetjük őket mai szemmel tudósoknak.

A Közel-Kelet tudósainak is rengeteget köszönhetünk

Az antik görögök mellett a középkor arab tudósait is gyakran tekintik a modern természettudományok megalapozóinak, akik felfedezéseikkel megelőzték a reneszánsz Európa humanista bölcseit. Közéjük tartozik a perzsa al-Hvárizmi, aki a 9. században kidolgozta a számítástechnika alapjának tekintett matematikai algoritmusok fogalmát (maga az algoritmus elnevezés is nevének félrefordított latin változatából ered), Avicenna, akit Hippokratész mellett az orvostudomány atyjának tekintenek, és Al-Bírúni, aki matematikában, földtanban, fizikában és vallástudományban is jelentőset alkotott. A legjelesebb személy azonban kétségkívül a 965 és 1040 között élt Ibn al-Hajszam, aki a mai Irakhoz tartozó Baszra városában látta meg a napvilágot. Al-Hajszam találta fel a fényképező primitív ősét, a lyukkamerát (camera obscura), leírta a tükrözés törvényeit, foglalkozott olyan természeti jelenségekkel, mint a szivárvány és a napfogyatkozás.

Nem tudni azonban, hogy al-Hajszam és a Közel-Kelet más természettudósai vajon mennyire a kísérletezés, állításaik empirikus bizonyítása, vagy inkább – a görögökhöz hasonlóan – főként saját kútfőjükből származó logikai következtetések, spekulációk mentén alkották meg elméleteiket. Brian Clegg brit tudományos szakíró definíciója szerint a modern értelemben vett tudós fontos ismérve az objektivitás, az, hogy kizárólag a tapasztalásra és a kézzelfogható bizonyítékokra támaszkodva dolgozik, nem hagyja magát semmilyen előfeltevés által befolyásolni, legyen szó saját meglévő elképzeléseiről vagy vallásos dogmákról. A 17. század nagy elméi, mint Isaac Newton vagy Christiaan Huygens már ebben a szellemben dolgoztak, azonban az első tudós, akire illik Clegg módszertani meghatározása már korábban, a reneszánsz Európában élt és alkotott.

Angol kollégája húsz évvel megelőzte Galileit

A reneszánsz tudósok leghíresebbike kétségkívül az itáliai Galileo Galilei (1564–1642), aki az elsők között használt távcsövet csillagászati jelenségek megfigyelésére, és cáfolta az addig egyeduralkodónak számító ptolemaioszi világképet. Galilei tudományos munkáiban hangsúlyozta az objektív megfigyelés és kísérletezés szerepét, azonban nem ő volt az első, aki így tett: mintegy húsz évvel megelőzte őt egy nálánál jóval kevésbé ismert angol kollégája. Az 1544-ben született, Cambridge-ben végzett William Gilbert neve főként orvosként maradt fent a történelemben: annyira sikeres volt munkájában, hogy két uralkodó, I. Erzsébet királynő és I. Jakab király is személyes orvosának fogadta fel.

Gilbert természettudósként is jelentőset alkotott, különösen a mágnesességgel és az elektromossággal kapcsolatos kutatásai számítanak úttörőnek. Tőle származik például maga az elektricitás kifejezés, melyet a borostyánkő („elektron”) nevéből alkotott meg – ugyanis azt tapasztalta, hogy a borostyánköveket összedörzsölve elektromos hatás keletkezik, ami más anyagoknál is előidézhető. Ő volt az első, aki feltárta a pólusok közötti mágneses taszító- és vonzóerő jelenségét, az iránytű működését pedig azzal magyarázta, hogy a Föld maga is egy hatalmas mágnes (elsőként ismerve fel a bolygó mágneses mezejének létezését). Gilbert nem filozófiai spekuláció, hanem gondos és alapos kísérletezés mentén dolgozott, egyetlen nyomtatásban megjelent művében – A mágnesről, a mágneses testekről és a Föld mágnességéről – olyan részletesen leírta módszereit, hogy mások is képesek voltak elvégezni a kísérleteket, ugyanazzal az eredménnyel (nem mellesleg ez volt az első jelentős angol nyelvű természettudományos mű).

Az angol orvos–fizikus munkássága közvetlenül hatott Galileire, az itáliai tudós jól ismerte kollégája könyvét és számos abban leírt, mágnesességgel kapcsolatos kísérletet elvégzett ő maga is, ami önmagában bizonyítja Gilbert elsőségét. Érdemes még megemlíteni Sir Francis Bacon (1561–1626) nevét, akit szintén sokan tekintenek az első modern értelemben vett tudósnak. Nem véletlen, hiszen Bacon nyomán – aki szerint magából a természetből kell kiindulni és nem abból, amit addig a természetről mondtak – terjedt el széles körben az empirikus, materialista tudományos módszer. Bacon azonban filozófus volt, és nem aktív természettudós, mint Galilei és Gilbert. Utóbbiak nem hipotéziseket alkottak, hanem a gyakorlatban dolgoztak, és hosszú, áldozatos munka során ismerték fel a természet összefüggéseit, illetve az ehhez vezető aprólékos módszer mikéntjét.