Minden örökbefogadottban nagy kérdés, hogy lehet-e minket szeretni

„[...] A fénykép igazi, háromévesen ülök a torta felett,
régebbi időkről nincs kép, elveszett.
Ennél sokkal többre vagy képes,
nem lehetsz mindig fáradt,
ha a lustaság fájna, ordítanál,
amíg az én házamban laksz, szavalta anyám,
és én vakmerőn rákérdeztem.
Nem, tényleg nem én vagyok,
szakadt rám a valóság ócska égboltja,
mégis húsz év telt el,
mire igazából ültem a másik igazi konyhájában,
sajnálja, hogy így történt,
nézd, itt pici baba vagy, eltettem a képet,
és én végre kaptam levegőt.”

A fenti versrészlet szerzője Vágnerné Andrea, 39 éves. Édesanya, pedagógus, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó szakember. Annak a felnőtt örökbefogadottakból álló sorstársi közösségnek az egyik elindítója (ez lett a találkozásból), amelynek tagjai felkerestek, hogy szívesen megosztanák történeteiket és a közelmúltbeli törvénymódosítási javaslattal kapcsolatos véleményüket.

A Varga Judit által november elején benyújtott előterjesztés, amely szerint a jövőben – a rokonok és a szülő házastársa kivételével – kizárólag házastársak fogadhatnának örökbe, és ez alól csak a mindenkori családügyi miniszter adhatna felmentést, egy csapásra rengeteg ember álmát zúzza össze. Élettársi kapcsolatban élő heterókét, azonos nemű párokét vagy bármilyen szexuális irányultságú egyedülálló szülőkét, akik, ha egyéb szempontok mentén alkalmasnak találtatnak, minden kétséget kizáróan szeretetteljes otthont tudnának biztosítani egy gyerek számára. Már csak személyes érintettségem okán is mélyen osztom a kirekesztés miatti felháborodásukat, elkeseredésüket.

Mit szólnak a fejleményekhez azok, akik egy másik oldalról tapasztalták meg ezeket a folyamatokat? Háromrészes sorozatunkban felnőtt örökbefogadottakkal készült interjúkat olvashattok. Vágnerné Andreával arctalan elhagyókról, kurvákról és mártírokról, hasításról és katarzisról beszélgettünk, miközben azt is megértettem, hogy valamennyire meg kell tanulnod elengedni a gyerekedet ahhoz, hogy igazán megtarthasd. 

Hároméves korodban fogadott örökbe az anyukád. Tudsz valamit az azt megelőző időszakról? 

Másfél éves voltam, amikor napokra magamra hagytak egy tanyán. Ezt mesélte nekem anyu, meg azt, hogy a gondnok vagy a szomszéd szólt a rendőröknek, akik elvittek onnan. A vér szerinti anyám, Eszter, viszont máshogy emlékezett a történtekre. Szerinte nem is tanyán laktunk, hanem albérletben. 18 éves volt akkoriban, dolgoznia kellett, hogy el tudjon tartani, és addig a főbérlő nénire bízott. Nem tapasztalt semmi olyat, ami miatt engem ki kellett volna emelni, elvileg a gyámhivatal sem kereste meg. Azt ő is mondta, hogy a rendőrök valóban elvittek, de azt sem tudta, mit ír alá, nagyon meg volt ijedve. 

Később, amikor meg akart látogatni, szóltak neki, hogy már lemondott rólam, nincs kit látogatni, nyugodjon bele, hogy már nem vagyok az ő gyereke. Ennek picit ellentmond, hogy amikor 9 éves voltam, akkor ő elvileg felkeresett, és ekkor tudta meg, hogy már örökbe adtak – ezt is az ő elmondásából tudom. A vér szerintim borzalmasan benne volt a tanult tehetetlenségben. Egyáltalán nem tudott magáért kiállni, főleg, ha valami hivatalos dolog volt, akkor rögtön megijedt, bepánikolt és nem tudott semmit sem tenni.    

Mi történt veled később? Milyen volt az életed az örökbe fogadó családodban?

A nagyszülőkhöz költöztünk anyuval. Egy darabig jó volt, aztán meg kevésbé. Igazából elmondhatom, hogy bántalmazó családban nőttem fel, leginkább kívülálló voltam. Az örökbe fogadó anyám és a nagyszüleim nem gondolták úgy, hogy én is a családhoz tartozom. Volt mindenféle balhé, elég komoly identitászavarral küzdöttem hosszú évekig, nagyon kerestem a helyemet. A 30 évvel ezelőtt létező összes előítéletet átéltem: hogy kurva leszek majd, mint az anyám, ki fog jönni a vér szava, ölni tudnék a szememmel, meg nyilván meglopom majd őket. 

Nagyot ugrunk a történetben, az örökbe fogadó családomból azóta már senki sem él. Már nekem is volt egy kisfiam, amikor úgy döntöttem, megkeresem a vér szerintimet. 6 teljes évig tartottuk a kapcsolatot, napi szinten beszéltünk egymással. Nem találkoztunk gyakran, de beengedtem az életembe, és ő is beengedett minket. Most áprilisban lesz 2 éve, hogy ő is meghalt. A tesókkal tartom a kapcsolatot, viszonylag sokan vagyunk, én vagyok a legidősebb. Utánam jött egy fiú és egy lány, akiket haza sem vitt a kórházból, aztán született még egy húgom és három öcsém, akik vele maradtak. Nagyon széles a spektrum, hogy ki hogyan boldogul közülünk. Nem lehet ráhúzni, hogy az örökbe fogadott gyerekeknek jó lett az élete, a vele maradtaknak meg rossz. 

Van bármi, amiben szerinted neked könnyebb vagy nehezebb, mint a testvéreidnek? 

A két örökbe fogadott testvéremet akkor találtam meg, amikor a vér szerinti anyám már nem élt. Nem is akarta felvenni velük a kapcsolatot, akárhányszor szóba hoztam, mindig elutasított, nem akart tudni róluk. Engem kérdezgetnek néha, hogy meséljek róla. Amúgy mindaddig, amíg nem ismertem, nekem is csak egy nő volt, aki engem megszült, aztán eldobott, így szörnyen haragudtam rá. Ezt látom most a testvéreimen is, mert nem tudták archoz kötni, megölelni, pár mondatot váltani vele, és beleragadtak abba, hogy milyen borzalmas ember lehetett. Közben meg mégiscsak szeretnék azt érezni, hogy annyira mégse volt rossz, hiszen az ő testéből születtek. 

Nehezen tudok nekik ebben segíteni, mert én magam is egészen más Esztert ismertem, mint mondjuk a vele maradt gyerekei. Ők is gondolnak valamit erről a nőről, aki szerintem jó ember volt. Mindezek ellenére. Persze nagyon rosszul élte az életét, de a történethez hozzátartozik, hogy ’81-ben, amikor én megszülettem, akkor született Eszter legkisebb húga is, és az összes gyereket elvitték. Eszter már elmúlt 18, de az összes többi állami gondozásba került. Már a nagyszülők sem tudták rendesen élni az életet, ott is volt alkoholproblémáktól kezdve minden. 

Lehet, hogy én is ezért kerültem a gyámügy látóterébe. Nem tudom. Kikértem az akkori papírokat, több hónapon át tartó, megalázó procedúra volt. Mire megkaptam őket, addigra Eszter már nem élt. A papírok között pedig nem volt semmilyen rendőrségi irat, de még egy környezettanulmány sem, amiből kiderült volna, hogy engem miért vittek el annak idején. 

A saját életedből és a csoporttagok megosztásaiból kiindulva mit látsz, mi az, ami felnőttkorban is nehézséget jelent az örökbefogadottak számára? Mik azok a témák, amik gyakran előkerülnek? 

Szerintem az élet minden területén ott van: a párválasztásban, a munkában, gyakorlatilag bárhol. Egészen másképp látjuk mi a dolgokat, másképp hat ránk egy-egy momentum. Ha nekem például valaki azt mondja, hogy nem vagyok jó semmire, akkor abban a pillanatban én azzal mélyen egyetértek. Azt mondom magamnak, hogy tényleg, hát én nem kellettem senkinek, igaza van. Mindig kell egy kis idő, mire megrázom magam, és tudatosítom, hogy értékes vagyok, szerethető. Ez utóbbi mindannyiunkban egy hatalmas nagy kérdés. Lehet-e engem szeretni? Ha a korai életkorban van egy ekkora törés, akkor nagyon nehéz saját magadat szeretni, és nagyon nehéz elfogadni, ha esetleg valaki szeretni szeretne. Miért akar téged szeretni, amikor te nem vagy szerethető? Mit akar tőled? Biztos valami mást akar. Nem nagyon hiszed el, hogy őszintén akar, és téged akar. Te magad sem tudod, hogy ki vagy, akkor ő honnan tudná. Mit lát benned, amit te nem? Biztos olyat, ami nincs is ott.

Sokunknál hatalmas probléma a gyermekvállalás: vagy eleve nem vállalunk gyereket, ha viszont igen, ott szinte mindenkinél törvényszerű a gyermekágyi depresszió. Most banális dolgot mondok, de nem vagyok vele egyedül, többen megfogalmazták. Amikor megszületett a gyerekem, akkor jöttem rá, hogy én is megszülettem valamikor. Nem 3 évesen születtem meg egy családba, hanem engem is megszült egy anya ugyanolyan kínok és vér által, mint ahogy én a saját gyerekemet. Óriási katarzis volt erre ráeszmélni – egy darabig. Majd pár nap után alattomosan betámadt, hogy engem elhagytak, olyan vagyok, mint az anyám, mindenki azt mondja, hogy olyan vagyok, el fogom hagyni ezt a gyereket, nem fogom felnevelni, biztos el fogják venni.   

Nekem ez odáig ment, hogy féléves volt a gyerek, és nem léptem ki vele az utcára. Felöltöztettem, betettem a babakocsiba, elmentem az ajtóig, aztán visszajöttem, és azt mondtam, nem megyek ki, mert biztos jön valaki, aki kiveszi a kocsiból. Jönni fog a gyámügy, a rendőrség, és el fogják venni a gyerekemet, mert én meg sem érdemlem, nem vagyok képes arra, hogy ezt csináljam. Aztán ennek volt egy következő szintje, amikor azt hittem, hogy meg fog halni a gyerekem. Ott ültem éjjel-nappal, és nem engedtem ki a kezemből, senki sem foghatta meg. Teljesen biztos voltam benne, hogy meg fog halni, és folyamatosan búcsúztam tőle, hogy nagyon sajnálom, hogy csak ilyen anyád lehetett, mint amilyen én vagyok. Tudom, hogy nem fogok tudni segíteni, tudom, hogy el foglak veszíteni. Nagyon kemény időszak volt. 

Mi segített, hogy megküzdj ezzel a hihetetlenül nehéz helyzettel? 

Itt volt velem mindenki. Akkor még élt anyu, itt volt velem a férjem, három barátnőm, és minden nap járt hozzám a védőnő. Egy percre nem hagytak magamra. A második gyerekemnél ez az egész már egyáltalán nem okozott nehézséget. Ekkor már eljutottam az önismeret olyan fokára, hogy már nem gondoltam azt, hogy ne lennék jó anya. Sőt, mára már ki tudom mondani, hogy nagyszerű anya vagyok, és szerencsés az a két gyerek, akit én nevelek. Meg tudom állni a helyem. Ehhez kellett az Örökbe.hu, a Kozák Móni, a csoport, a vér szerinti anyám, hogy meghaljon anyu, és meghaljon a vér szerinti, tehát ezeken az állomásokon mind végig kellett mennem, hogy az életemnek ez a része rendben legyen.  

Mit szólsz az örökbefogadás körüli fejleményekhez: a felkészítő tanfolyam fakultatívvá tételéhez és a Varga Judit által benyújtott törvénymódosítási javaslathoz? 

Nem opcionálissá kellett volna tenni a tanfolyamot, hanem kibővíteni, mert nincs olyan egységes rendszer, ami mind a három résztvevőt segítené. A legtöbb segítséget talán még mindig az örökbefogadók kapják, aztán jövünk esetleg mi, de az örökbeadók, na, ők aztán semmit. Ők az a réteg, akiket abszolút nem tudnak megszólítani, pedig nagyon nagy szükségük lenne rá. Amikor néha interjú készül velük, az az örökbefogadók és az örökbefogadottak számára is nagy segítség. Mert alapvetően még mindig két szélsőséges felfogás között ingadozunk: van a büdös kurva, aki elhagyta a gyerekét, és a mártír, aki belátta, hogy ez neki nem fog menni, és üdvözült mosollyal átadta. Az igazság nyilván a kettő között van. 

A legkönnyebb talán az örökbefogadóknak, ők tulajdonképpen kapnak. Bár ne felejtsük el, miféle démonokkal küzdenek ők is. Nem vagyok nő, mert nem tudok szülni, vagy nem tudtam férjet szerezni. Rengeteg rétege van ennek is. A tanfolyamra szükség van, hogy az emberek megtanulják a saját maguk és a többiek elfogadását, hogy tudjanak a mi nyelvünkön beszélni, lássák a buktatókat. Ha ezt megspóroljuk, azzal nem lesz igazán gyorsabb a folyamat, viszont nagyon sok elhibázott örökbefogadás fog történni, ahol egyik fél sem azt kapja, amit szeretne. Amikor valaki elkeseredetten gyereket akar, nem biztos, hogy látja, mik a korlátai. Ezért vannak ott a szakemberek.  

Mivel a melegek nem házasodhatnak, örökbe sem fogadhatnának a jövőben. Ezáltal valószínűleg még több gyerek marad majd benn a rendszerben. Holott én is azt gondolom, hogy a család nem csak anya-apa, a család sokféle lehet. Lehet ideális az anya-apa felállás, de ha anya idegbeteg, apuci meg agyonveri őket, akkor már kevésbé. Élni és élni hagyni, szerintem ez lenne a lényeg. Ha az azonos nemű párok szeretnének gyereket vállalni, és megfelelő körülmények között, szeretetben tudják nevelni, akkor kapjanak gyereket. Én úgy látom, hogy nagyon előítéletes a magyar társadalom, és sokan üdvözlik most ezt a javaslatot. A családon belüli erőszak felett szemet hunynak, a meleg szülők esetén meg kiabálnak. Miért? Nem tudom a kettőt egy szintre hozni.

Felnőtt örökbefogadottakkal készült interjúsorozatunk első részében Kozák Mónikával, harmadik részében pedig Cs. Melissával beszélgettünk.