Kepes András: A világot nem tudjuk megváltoztatni, csak magunkat

Mennyire jót tenne a közgondolkodásnak – és a közhangulatnak –, ha Kepes András könyvein és műsorian nevelkednének az emberek! Ez volt az első konklúzióm, amikor kezembe vettem a Táncsics Mihály-díjas író, újságíró, televíziós műsorkészítő legújabb könyvét, A boldog hülye és az okos depresszióst. A szerzővel boldogságról, válságról, az emberi viselkedésről és a kultúrák jövőjéről beszélgettünk.

„A nyolcvanas évek elején Párizsban végre sikerült találkoznom egyik kedvenc írómmal. Az argentin Cortázar apja is diplomata volt, akárcsak az én szüleim, Brüsszelben született, Argentínában európainak, Európában latin-amerikainak érezte magát. A mindenhova és sehova se tartozás szabadságát, az ezzel járó kívülállást és magányt, életünk párhuzamait már a hatvanas években, Buenos Airesben töltött kamaszkorom idején is rokonnak éreztem.”

Kepes András életútja több mint kalandos: még kisgyerek volt, amikor szüleinek felajánlották, hogy Szíriába mehetnek dolgozni, amit a magyar hatóságok csak azzal a feltétellel engedtek nekik elfogadni, hogy a gyermekeiket itthon hagyják. Nővérével két évet töltöttek egy budapesti intézetben, az ötvenhatos forradalom kitörésekor pedig szüleik magukkal vitték őket Bejrútba, majd egy újabb kiküldetés miatt Argentínába vándorolt a család. Az első nyolc osztályt Kepes kilenc iskolában járta ki, ennyi idegen közegbe próbált beilleszkedni, megérteni és magáévá tenni a helyiek szokásait, életvitelét és logikáját.

Már kamaszként tudta, hogy kulturális újságíró szeretne lenni, ebből az elhatározásból pedig később tucatnyi színvonalas rádiós riport és tévéműsor született – köztük nagy kedvencem, a Világfalu című dokumentumfilm-sorozat, mely a lehető legközvetlenebb módon kalauzolja el a nézőt az afrikai falutól a dalai láma udvarán át az amazóniai esőerdő mélyére. 

De nemcsak a képernyőn, hanem íróként is remekül tudja szemléltetni Kepes az egyes kultúrákban szerzett tapasztalatait, és azt, hogy mennyire más – vagy éppen mennyire hasonló – értékek és gondolkodásmód mentén élnek az emberek a világ különböző pontjain. Most, hogy utazni legfeljebb képzeletben tanácsos, igazi felüdülés volt újraolvasni a Világképet, melynek utolsó oldalain felbukkannak Popper Péter szavai is, aki szerint az embernek két lehetősége van: vagy intelligens és depressziós lesz, vagy boldog és hülye. Ez a gondolat ihlette Kepes András legújabb, A boldog hülye és az okos depressziós című könyvét, melyben a szerző a tőle megszokott könnyed iróniával fűszerezve tágítja az olvasó látókörét, miközben azt próbálja kideríteni, hogy igaza van-e Poppernek. Kepes Andrással boldogságról, válságról, az emberi viselkedésről és a kultúrák jövőjéről beszélgettünk.   

A Világképben azt írja: „Még nem tudtam eldönteni, hogy nagyvonalúságomat – miszerint egyszerre igyekszem befogadni a gyakorlati tapasztalatokat, valamint a tudományos és a spirituális megközelítést –, vajon a minden irányba nyitott szellememnek tulajdonítsam-e, vagy inkább konfliktuskerülő személyiségemnek.” Azóta dűlőre jutott ebben a kérdésben?

Tudós barátaimat őrületbe tudom kergetni azzal, hogy nemcsak a természettudományos, hanem a spirituális válaszokra is nyitott vagyok. Úgy gondolom, vannak jelenségek, mint például a lélekvándorlás, a halálközeli élmények, az aura és sok más egyéb, amikre nincsenek tudományos magyarázatok, miközben sok ember évezredek óta valóságos élményként éli meg ezeket. Ismerem a tudományos cáfolatokat, de függetlenül attól, valóságosak-e a jelenségek, vagy sem, azok számára, akik ezt megtapasztalták, ez egy alternatív valóság része, amin legalábbis érdemes elgondolkodni. Nekem is voltak hasonló élményeim, de azt is elfogadom, ha valakitől ez idegen. Amikor az édesanyám kilencvenévesen már közel volt az elmúláshoz, úgy gondoltam, segítek neki azzal, ha beszélek a lélekvándorlásról, hátha így könnyebb lesz számára elfogadni a halált. Nehéz ugyanis tudomásul venni a végességet egy végtelen világban. Ez a pszichológiai magyarázat is ezekre a jelenségekre. A mamám bölcsen meghallgatott, aztán csak annyit mondott a nővéremnek: „Szegény András megbolondult!”.

Kepes András
Kepes AndrásFotó: Falus Kriszta

Könyveiben őszintén ír személyes történetekről, családról, a gyereknevelés szépségeiről és nehézségeiről is. Kapott valaha olyan visszajelzést, hogy „Papa, ezt azért nem kellett volna!”, vagy nyomdába kerülés előtt mindig összeül a családi cenzúrabizottság?

Az író a családban – a nemzetbiztonsági kockázat mintájára – családbiztonsági kockázatot jelent, mert holmi irodalomra hivatkozva képes kiszolgáltatni az intim családi titkokat. Ezen a sokkon a családom már korábbi könyveim kapcsán átesett. Szerencsére nagyon megértők és elfogadók. Érzik a szeretetet. Hálás vagyok nekik ezért.

Jól sejtem, hogy fiktív regényeiben, a Tövispusztában és az Istenek és emberekben is visszaköszön a saját életéből egy-egy olyan „szikrázó mondat” vagy meghatározó emlék, melyeknek jelentőségéről legújabb könyvében is ír?

A regényírók többnyire saját élményekből, érzésekből építik fel a fikciós helyzeteket és karaktereket. Én legalábbis sokáig úgy gondoltam, hogy tudatos vagy nem tudatos tapasztalatokból táplálkozom. Ez általában így is van. De meglepetésemre kiderült, hogy kellő fantáziával néha még a valóság is kitalálható. Előfordult, hogy helyszíneket, helyzeteket kitaláltam, majd olvasói levelekből derült ki, hogy a valóságban is léteztek. Például a Tövispusztában írok egy vidéki város bizonyos utcájáról, ahol sohasem jártam, nem is néztem utána, létezik-e egyáltalán olyan utca abban a városban. Majd meglepetésemre olvasói levelet kaptam, amiben megköszönték, hogy róluk írtam...

Mik azok az alapvető értékek, amelyek a gyerekkorától kezdve, a neveltetéséből fakadóan a mai napig erősen meghatározzák Kepes András világképét? Hogyan formálták az évek során az identitását a családi történetek, valamint azok a találkozások, beszélgetések és különleges élmények, amelyekben utazásai során része volt?

A szüleim megrögzötten tisztességes emberek voltak, az elesettek iránti szolidaritás, a másik ember, a munka és a tudás tisztelete olyan értékek, amelyek azóta is meghatározók számomra. A családomban évszázadok óta sok nagy utazó volt. Egyik ősöm, dr. Kepes Gyula orvostábornok az Osztrák–Magyar Monarchia északi-sarki expedíciójának orvosa és egyetlen magyar tagja volt, másik ősöm Benyovszky Móriccal utazott Madagaszkárra. Szüleim sokfelé éltek a világban, Mexikóban ismerkedtek meg, mindketten öt nyelven beszéltek. Testvéreim, gyerekeim, unokatestvéreim élnek Mexikóban, az USA-ban, Angliában, Németországban, Franciaországban. Én is vagy hatvan országban jártam, éltem Dél- és Észak-Amerikában és Libanonban. Korán megtanultam, hogy ha azt szeretném, elfogadjanak, akkor nekem is el kell fogadnom másokat. Mindig érdekeltek az idegen kultúrák. Az a meggyőződésem, hogy a válaszok arra a kérdésre: hogyan kellene élnünk, el vannak rejtve a különböző kultúrákban. Ez ma, a globalizáció idején, függetlenül attól, tetszik-e, vagy sem, különösen igaz. Aki erre nem nyitott, az sokkal szegényebb lesz, mert kevesebb válaszból csipegethet. 

Kepes András indián keresztlányával, Elianával
Kepes András indián keresztlányával, ElianávalFotó: Kepes András / Kepes András

A Boldog hülye és az okos depressziós olvasása közben eszembe jutottak Yuval Harari gondolatai, miszerint a boldogság talán nem más, mint az élet értelmével kapcsolatos személyes téveszméink összehangolása az uralkodó kollektív téveszmékkel. Mit gondol erről?

A boldogságnak eltérő megközelítései vannak a különböző vallásokban, kultúrákban és a mesékben. A vallások többnyire a hitben keresik a boldogságot, a buddhizmus a bölcsességben, az igaz út felfedezésben, mások a harmóniában, egy szerető és megértő közegben, a mesék a Kék madárban... Aztán vannak, akik pénzben, hatalomban, hírnévben. A boldogság nyilvánvalóan koronként változó emberi fikció. A természetben nem létezik boldogság. Hogy ez téveszme volna, ahogy Harari írja, azt nem gondolom. De kétségkívül egy optimista eszme, amire lelki szükségünk van a túléléshez. És a boldogság alapvetései már sok uralkodó kollektív téveszmét túléltek.

Mennyire tud azonosulni a buddhista filozófia boldogságfelfogásával?

A buddhizmus úgy tartja, hogy a boldogtalanságot a szellemi vakság, bizonyos „szennyeződések” okozzák, ilyen például a kapzsiság, a féktelen vágyak, a butaság, a gyűlölet, a féltékenység, a hízelgés, a csalás, a büszkeség vagy az önzés. Az erre való utalásokat a zsidóság-kereszténység, az iszlám, a hinduizmus és más vallások szent könyveiben megtalálhatjuk. Más kérdés, hogy az emberiségnek ezektől a bűnöktől még sosem sikerült megszabadulnia. Ezek alighanem örök emberi gyarlóságok. De az ellenük való morális küzdelem is örök és emberi. Ez utóbbit nevezhetjük a boldogságra való törekvés mindent túlélő alapvetésének.

Mindenféle válság van most a világban – ahogy a Világképben fogalmaz, „bizonytalan átmenetben tántorog az emberiség”. Ön hogy érzi magát ebben a bizonytalan átmenetben?

Nyomaszt, és közben hallatlanul izgalmas látni, ahogy a tudomány, a technika, a klímakatasztrófa-közeli állapot, az ezzel is összefüggő migráció átformálja a világot. A természeti népek, illetve gazdaságilag fejletlenebb országok jelenleg két kultúra közé rekedtek. Hagyományos értékeik már nem működnek, a fogyasztói társadalomba pedig még nem tudnak vagy nem akarnak beilleszkedni. Az előnyei után vágynak, de a hátrányait szenvedik. Számos hagyományos érték megkérdőjeleződik, újak keletkeznek helyettük, de nem tudjuk, melyik lesz közülük életképes. Embermillióknak kell alkalmazkodniuk az új helyzethez, ez kiszolgáltatottá, bizonytalanná tesz bennünket, mert az átmenet éppen azt jelenti, hogy bármi lehet belőle. Ez a szépsége is.

Kepes András legújabb könyvében arra tesz kísérletet, hogy kiderítse, igaza van-e Popper Péternek, aki szerint manapság az ember intelligens és depressziós, vagy boldog és hülye.
Kepes András legújabb könyvében arra tesz kísérletet, hogy kiderítse, igaza van-e Popper Péternek, aki szerint manapság az ember intelligens és depressziós, vagy boldog és hülye.Fotó: Libri Kiadó

Mit remél, milyen világ következik ez után az átmeneti állapot után? Milyen kilátásai vannak például az emberi morál és viselkedés fejlődését illetően?

Hogy milyen világ következik az átmeneti állapot után, az kizárólag rajtunk múlik. Meg a gyerekeinken, az unokáinkon, a dédunokáinkon. Mert ez a korszak alighanem sokáig elhúzódik. Mindenkinek hozzá kell tennie a magáét. A morál és a viselkedéskultúra az emberi együttélés alapja. Én ezért hiszek ebben. A hagyományos értékek: a tisztesség, az együttműködés, az empátia, a szolidaritás, az érzékenység, az értelem és az érzelem becsülete nélkül nem működik emberi kapcsolat és társadalom, demokrácia és gazdaság sem. Csak egy alternatíva van: az alkalmazkodás. Erre tanít az evolúció is. A másik, tudniillik, az lenne, hogy kipusztulunk és kezdhetjük elölről. Jöhetnek megint az egysejtűek. Hátha legközelebb okosabbak leszünk.

Ön szerint miként tudna az egyén szorongás helyett boldogságra lelni ebben a járványokkal, természeti katasztrófákkal, energiaválsággal, éhínséggel, háborúkkal, társadalmi egyenlőtlenségekkel, etnikai és vallási feszültségekkel teli világban?

Számomra az tűnik a legnagyobb gondnak, hogy biztonságra törekszünk egy bizonytalan világban. Ez amúgy teljesen normális, hiszen csecsemőkorunk óta biztonságra vágyunk. Tudni akarjuk, kiben bízhatunk, mire számíthatunk, mit hoz a jövő. De ki tudná ezt manapság megmondani? Ennek tulajdonítható a kiszolgáltatottságérzésünk, ami agressziót és kiábrándultságot szül. Meg kellene változtatni a gondolkodásunkat. Ok-okozati láncolatokban gondolkodunk. Úgy gondoljuk, mindennek megtaláljuk az okát, mindig találunk bűnösöket és egyetlen megoldást. Aztán, ha nem az történik, amire számítottunk, akkor csalódottak vagyunk. Pedig a valóságban az okok és a megoldások is sokrétűek. „A valóság alaptermészete a bizonytalanság”, mondta Niels Bohr Nobel-díjas fizikus, a kvantumfizika egyik úttörője. A kvantumfizikában csak a valószínűséggel lehet kalkulálni, például a fény lehet hullám és részecske is, valami egyszerre lehet ott is, meg nem is. Ezt hétköznapi gondolkodással nehezen tudjuk felfogni.

Mégis meg kellene tanulnunk a valószínűség modelljében gondolkodni, mert ez közelebb áll a jelenlegi világunkhoz.

Az előrejelzések szerint a globális felmelegedés miatt klímamigrációval is számolnunk kell néhány évtizeden belül, ami csak felerősíti, illetve megsokszorozza majd a különböző kultúrák közötti ellentéteket. A civilizációk közötti együttműködést illetően mennyire optimista a jövőképe?

A globális felmelegedés, a szárazság, az ezzel járó éhínség, a munkalehetőségek és a megfelelő egészségügyi körülmények hiányának következtében százmilliók élete kerülhet veszélybe Afrikában, különösen a Szaharától délre eső területeken. Ha a fejlett országok nem segítenek a helyszínen, megállíthatatlan lesz a tömeges migráció. Hosszú távon hiszek ugyan a kultúrák összecsiszolódásában, abban is, hogy kisszámú bevándorlók be tudnak illeszkedni egy másik társadalomba, számos példát látunk erre itthon és Nyugat-Európában, de a tömeges migrációt, a gyökeresen eltérő kultúrák konfliktusát komoly veszélynek látom. Gondoljunk arra, milyen sokáig tartott, míg Ázsiából érkező őseink beilleszkedtek Európába, míg elfogadták és magukénak érezték az európai keresztény kultúrát. A mai napig eltérő az értékrend Európa korábban polgárosodott nyugati és a fejlődésben visszamaradott keleti fele között.

Ha az eddigi élettapasztalatai alapján, valamint a világban jelen lévő – illetve valaha létezett – kulturális, vallási értékrendekből, társadalmi, gazdasági berendezkedésekből és ideológiák elemeiből válogatva felépíthetne egy békés, boldog világot, akkor mik lennének az alapelvei, és milyen törvények uralkodnának ebben a világban?

Nem szeretnék közhelyeket mondani, mint a szépségkirálynők, hogy világbéke, szeretet, meg ilyesmik. Viszont amikor a könyvet írtam, sok pszichológiai szakirodalmat olvastam és rájöttem, milyen sok téveszme kavarog a fejünkben. Sokan úgy vélik például, hogy a pénz boldogít. Ez igaz, de főként nem akkor, amikor kapjuk, hanem amikor másokra költjük. Ilyenkor az agy sokkal jobban szikrázik. Vagy sokan úgy hiszik, a siker: boldogság. Ez is épp fordítva áll. Nem a sikertől leszünk boldogok, hanem aki boldog, az sikeresebb. Egy kutatás szerint ha a munkatársak boldogok, akkor ugrásszerűen nő a termelékenység, pontosabb az elvégzett munka. Ezért én a munkaalapú társadalom helyett az örömalapú társadalomban hiszek, ami emberségesebb és gazdaságilag is sikeresebb. Azt hisszük, nagyobb a befolyásunk a világ dolgaira, mint valójában. Biztosak vagyunk az igazunkban és másokat is a magunk képére akarunk formálni, ami persze lehetetlen, ezért folytonosan csalódottak vagyunk. Én a magam részéről ezzel a gondolkodásmóddal már leszámoltam. A világot nem tudjuk megváltoztatni, csak magunkat. Meg kellene próbálni!

Címlapfotó: Falus Kriszta / Kepes András

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.