Az Országház titkos élete a Kádár-korszakban

Az Országház hazánk politikai életének központja. Nem volt ez másként a Kádár-korszakban sem, noha szerepe formális volt. Mégis itt ülésezett az országgyűlés, itt székelt az Elnöki Tanács, és itt volt a kormány székhelye is. Az épület ekkor is számos titkot őrzött, rejtett történetéről állambiztonsági dokumentumok vallanak.

A Kádár-kori állambiztonság legismertebb szervezeti egysége a kulturális és művészeti életben, az ifjúság körében, a felsőoktatási intézményekben és az egyházakban talált „ellenséggel” foglalkozó III/III. Csoportfőnökség volt. Kevésbé közismert, hogy a III/III. feladatát képezte a Kádár-rendszer legfőbb vezetőinek titkosszolgálati eszközökkel történő, ún. operatív védelme is. Ez legfőképpen a vezetők által használt objektumok, azaz a munka, a lakás és a szórakozás helyeinek ellenőrzését foglalta magában. (A személyi védelem alapvetően a kormányőrség feladata volt.) A „védendő” objektumok közé tartozott az Országház is.

Takács Tibor

Történész kutató, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára munkatársa, az Erőszaktörténeti Munkacsoport tagja.

Fő kutatási területe az 1945 utáni magyar történelem, a modern politikai erőszak, valamint az állambiztonság szervezete és működése. E témákban több könyve és több mint száz publikációja jelent meg.

A védett ház

Az állambiztonság mindenekelőtt a Parlament műszaki, karbantartó és takarító személyzetét, a konyha, a segédhivatal és az Országgyűlési Könyvtár dolgozóit tekintette potenciális veszélyforrásnak. Ezért a belügyi nyilvántartásokban szereplő, politikailag nem megbízható személyeket igyekeztek eltávolítani az épületből. (Az alkalmazottak között még az 1950-es évek végén is találtak volt nyilas párttagokat, de elbocsátották azokat is, akik az 1956-os forradalom idején részt vettek az országházi dolgozók forradalmi bizottságának munkájában vagy az épületen lévő vörös csillag eltávolításában.)

Az épületen belül elsősorban, az 1970-es évek közepétől pedig kizárólag az ügynökhálózaton kívüli, hivatalos és társadalmi kapcsolatokon keresztül tartották szemmel az alkalmazottakat. A III/III. munkáját persze az is megkönnyítette, hogy – mint megállapították – a Parlament dolgozóinak többségével „közvetlen elvtársi, emberi viszonyt” sikerült kialakítani.

Az Országházat hivatalos ügyben, a könyvtár használójaként és turistaként tízezrek keresték fel évente, ami nagy biztonsági kockázatot jelentett. Az állambiztonság ezért arra törekedett, hogy a látogatók által használt tereket elzárják az állami vezetők munkaszobáitól. A gyakorlatilag folyamatos felújítási és szerelési munkák miatt, valamint a parlamenti étterem és büfé ellátása céljából is sok külső személy járt az épületbe, akiket szintén ellenőrizni kellett. Természetesen a házban megrendezett protokolláris rendezvények, fogadások, díszebédek védelmét is megszervezték.

    

Az Országház a budai alsó rakpartról nézve
Az Országház a budai alsó rakpartról nézveFortepan/Budapest Főváros Levéltára

Az állambiztonság feladata volt a Parlament operatív technikai védelme is, magyarán időről időre, de főleg felújítási, szerelési munkákat követően átvizsgálták az épületet, nem helyeztek-e el valahol lehallgatókészülékeket. Így tettek például az ülésterem 1986-os felújítása után, vagy 1989 őszén, az új szavazatszámláló berendezés beszerelését követően, de átvizsgálták az 1980-as évek közepén egy nyugati cég által szállított tűzjelző berendezéseket is. Rendellenességet („gyanús kisugárzást”) egyik esetben sem észleltek.

Az operatív ellenőrzés kiterjedt az Országház környékén lakókra és az ott megjelenő fiatalokra, „galerikre” is. (Ebben az V. kerületi rendőrkapitányság is besegített az állambiztonságnak.) A hetvenes évek végétől ezt az is indokolta, hogy a Kossuth teret jelölték ki a magas rangú külföldi vendégek ünnepélyes fogadására.

Fegyverek, graffitik és más bosszúságok

Ellenőrző tevékenységük során az operatív tisztek számos „rendkívüli” eseménnyel találkoztak – ezek azok a mozzanatok, amelyekből kirajzolódik előttünk az Országház titkos élete.

Az épület méretei lehetővé tették, hogy bizonyos tárgyak, például fegyverek évekig, olykor évtizedekig megbújjanak valamely zugban. 1959 januárjában nagytakarítás közben géppisztoly- és géppuskaalkatrészek kerültek elő, amelyeket valószínűleg az 1956-os forradalom alatt vagy után rejtettek oda. 1960 októberében egy pincében második világháborús német géppuskához való dobtárat találtak – a kérdéses pinceszakaszban azóta nem járt senki. 1965 szeptemberében az egyik szoba tatarozásakor szovjet gyártmányú, ún. fatokos pisztolyhoz való lőszereket találtak, amelyek 1945 óta ott pihentek. A legrégibb leletre azonban kétségkívül 1960 őszén bukkantak: az 1800-as évekből származó iratok rendezése közben egy bizonyosan az első világháború előtt ott felejtett Colt típusú pisztoly került elő.

Az állambiztonság munkája során rendszeresen foglalkozott különböző politikai tartalmú falfirkákkal, graffitivel. Bármily meglepő, ilyenekkel az Országházban is találkoztak. 1962 januárjában észrevették, hogy Kádár János miniszterelnöki dolgozószobája előtt az egyik márványoszlopra két horogkeresztet karcoltak. Az objektumért felelős tiszt az ott szolgálatot teljesítő kormányőröket gyanúsította, ugyanis a művelet 10-15 percet vehetett igénybe, amit nekik látniuk kellett. Az csak a felettesének jutott az eszébe, hogy a karcolás esetleg korábbi is lehet. Az elkövetők felderítésére indított vizsgálat mindenesetre eredménytelen maradt. (A horogkereszteket csiszolással eltávolították az oszlopról.)

Fortepan/Album010
Fortepan/Album010

1963 márciusában az Országgyűlési Könyvtár férfimosdójában találtak antiszemita feliratokat. A tettes kiléte ezúttal is homályban maradt. A könyvtár vezetőjének javasolták, hogy a mosdó falát csempével burkolják be, így tüntesse el az írást, egy ott dolgozó társadalmi kapcsolatukat pedig a vécé rendszeres látogatására utasították – ellenőrzés céljából.

A firkálások mellett más típusú rongálások is előfordultak az Országházban. 1960 októberében az Apró Antal miniszterelnök-helyettes szobájából a tanácstermen át a tálalóban lévő villanycsengőhöz vezető drótot tépte le valaki; a politikai nyomozók a kormányőröket gyanúsították. 1962 augusztusában a KGB fedőszerveként működő Nemzetközi Újságíró Szövetség kongresszusa alatt a Gobelin-teremben átmenő vezetékeket vágták el ismeretlenek. Az állambiztonság szerint csakis az ott tanácskozó küldötteknek állhatott érdekében a rongálás (és nekik volt lehetőségük megvalósítani). Az „újságírók” nyilván attól tartottak, hogy az elhangzottak kikerülnek a teremből…

Fenyegetések és fáradt olaj

Az Országház abban a tekintetben is nyilvános intézménynek számított, hogy bárki felhívhatta telefonon, és ezt sokan nem hivatalos ügyben tették. 1966. március 15-én Kállai Gyula miniszterelnököt terrorcselekménnyel fenyegető hívás érkezett az Országházba. 1979 júliusában egy névtelen telefonáló bejelentette, hogy tüntetés lesz az Országház előtt. A következő évben egy röpcédula adta hírül, hogy november 7-én vörös zászlót fognak égetni a Kossuth téren. Az 1985-ben megválasztott Országgyűlés alakuló ülése közben egy ismeretlen férfi azt közölte a Parlament telefonközpontjának a kezelőjével, hogy az épületben több bomba van elhelyezve. Tűzszerészek átvizsgálták az üléstermet, a karzatot és a folyosókat, de nem találtak robbanószert. Az áremelések miatt 1987 áprilisában terrorcselekmények elkövetésével, júliusban pedig az Országház északi részének felrobbantásával fenyegettek a Parlamentbe telefonáló ismeretlenek, de szerencsére ezek is vaklármának bizonyultak.

A névtelen hívások mellett rendszeresen előfordult, hogy valaki személyesen próbált valamely vezető elvtárshoz bejutni, panaszát előadni, amiről szép szóval nem lehetett lebeszélni. Voltak, akik egészen más okból próbáltak bejutni az épületbe: az 1980-as évek elején az „Illegális Magyar Kommün Közösség” kérvényezte, hogy a Parlamentben tarthassa meg nyilvános (!) bemutatkozását.

A fennmaradt iratok szerint a pártállami vezetőket semmilyen közvetlen veszély nem fenyegette az Országházban. Legfeljebb az ételmérgezés veszélyének voltak kitéve: 1965 nyarán, a parlamenti konyha ellenőrzése során kiderült, hogy a főszakács rendszeresen összegyűjtötte és újból felhasználta a sütéshez használt zsiradékot. Az állambiztonság úgy ítélte meg, hogy (a közétkeztetésben amúgy is tilos) gyakorlat nem politikai szándékosságból, csupán „a takarékosság helytelen értelmezéséből” fakadt.

A köztársaság kikiáltása 1989. október 23-án
A köztársaság kikiáltása 1989. október 23-ánFortepan/Vészi Ágnes

Pár hónap múlva egy másik dolgozó okozott problémát, de ő sem a politikusoknak, hanem más alkalmazottaknak. 1965–1966-ban a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának irodáiból nyugati eredetű ruházati és használati tárgyak – orkánkabátok, nejlon alsóneműk, bélyegek, képeslapok, rágógumik stb. – tűntek el. A kormányőrségnek és az állambiztonságnak csak az V. kerületi bűnügyi kollégák segítségével sikerült elfogni a tettest. Ún. technikai csapdát állítottak fel, azaz infravörös fényre reagáló porral vontak be tárgyakat, ami nyomot hagyott a lopásokat elkövető takarítónő köpenyén. Az asszonyt nem jelentették fel, csupán fegyelmi eljárást indítottak ellene.

Vég, játék

1989. október 23-án az Országház és a Kossuth tér adott helyet a Kádár-korszakot szimbolikusan is lezáró aktusnak, a köztársaság kikiáltásának, amelynek alkalmával több tízezer ember gyűlt össze a téren. Sem ők, sem a tévénézők milliói, de még a Parlament védelméért felelős személyek sem sejtették, hogy az ünnepélyes pillanatok alatt valaki King Kongot játszik: egy budapesti férfi a Parlament Duna felőli oldalán felmászott a kupolához, és ott a magával vitt fűrészlappal bevéste a nevét a kupola felszínébe. Akciója több órát vett igénybe, de senki sem zavarta meg, csak akkor vették észre, amikor már leért. A rendőröknek elmondta, hogy tettével csupán magának akart bizonyítani. Vakmerőségéért (már csak) szabálysértési eljárást indítottak ellene.

Érdekel a korszak történelme? Olvasd el ezt a cikkünket is:

Oszd meg másokkal is!
Érdekességek