Mássz velünk a Himalájában! – Zsófi Everest-naplója, 2. nap

A mai úti cél a 3440 méter magasan fekvő Namche Bazaar, a serpák nem hivatalos fővárosa. Állítólag ott már lesz működőképes wifi, phakdingi szállásunkon ugyanis használhatatlan volt. Hiába, a természet erejével nehéz versenyre kelni.

Tök szívesen maradnék egyébként végig offline, de a család sík ideg lenne, ha 12 napig nem hallana felőlem semmit. Én meg az utazásaim így is felelősek vagyunk jó néhány ősz hajszálért... No de vissza a természetbe!

Fél óra gyaloglás után már meg kell szabadulnom két réteg felsőtől, pedig csak 6 °C van, és a túrazsákom is legfeljebb 10 kilót nyomhat, ám a felfelé cipekedés hamar átmelegíti a testet. Az ötezer méter feletti magasságokban és a kemény mínuszokban ez persze különösen jól fog jönni!

Tikcsá? Ez a kifejezés hagyja el legsűrűbben hegyi vezetőm, Bishow száját, ami a timiláj kaszto cao? rövidített verziója, és többek között azt is jelenti, hogy vagy?

Eddig szuperül, élvezem a nap melegét, az erdő illatát, a folyó csobogását és a Föld legmagasabb hegyeinek közelségét. Persze arról is mindig őszintén be fogok számolni Bishownak, ha valami nyomaszt, de egyelőre az a legnagyobb dilemmám, hogy zöldséges momót (töltött tésztabatyu csípős szósszal) vagy zöldséges curryt kérjek majd ebédre.

Miután elhagyjuk a második ellenőrzőpontot, hivatalosan is beléphetünk a Sagarmatha Nemzeti Parkba, ahol egyre sűrűbben látni az út mentén úgynevezett mani köveket és falakat, melyeken serpa nyelven, tibeti írással jegyzett üzenetek találhatók. Kísérőm elmeséli, hogy a serpák 400-500 évvel ezelőtt telepedtek le a Khumbu völgyében, ennek az új korszaknak a tiszteletére készültek ezek a szent építmények, és a hagyomány szerint csak akkor hoznak szerencsét, ha balról kerüljük meg őket.

Van olyan szakasz, ahol ötpercenként kényszerpihenőt kell tartanunk, hogy utat adjunk a teherhordó jak- vagy öszvérkaravánoknak, vagy hogy előreengedjük a hátukon sokszor 80-100 kilós pakkokkal, nálunknál jóval fürgébben haladó serpákat. Ennek a nem mindennapi teljesítménynek a látványa a legjobb húzóerő a hosszas hegymenetek során! Ilyenkor van, hogy fél órán át nem szólunk egymáshoz Bishowval, hiszen spórolni kell a levegővételekkel, de a kajaszünetben bepótoljuk az elmaradt eszmecseréket.

Ebéd alatt túravezetőm bevallja, nincs valami jó kondiban, az elmúlt két hónapja ugyanis leginkább a pihenésről szólt – ezért is marad le mögöttem, és ezért az a sok füttyentésbe ágyazott sóhaj az emelkedőkön. Ugyanakkor lefelé menet mindig megfordul a mezőny, ebben ő a gyorsabb és ügyesebb, míg én óvatosan lépkedek.

Ami azt illeti, én sem vittem túlzásba a fizikai felkészülést, sőt az otthoni edzésrutinomhoz képest kéthetes katmandui tartózkodásom alatt szinte alig mozogtam valamit. Előfordult, hogy korán reggel, még mielőtt beindult volna a hatalmas porfelhőket kavaró városi forgalom, tornáztam egyet a szállásom tetőteraszán, és egyszer futni is elmentem, de ennyiben kimerült a nagy rákészülés.

Szóval nem bánom, hogy nem hajt minket a tatár, így szépen, fokozatosan hozzászokik a szervezetem a terheléshez és az egyre extrémebb hegyi körülményekhez. Ám amint ezt kimondom, meg kell sürgetnem a továbbindulást a mögöttünk gyülekező gomolyfelhők láttán. És még csak most jön az igazán meredek része a mai terepnek!

„Ne nézz le, csak előre!” – biztatom magam szinte reszketve, amikor az első függőhíd közepén egy pillanatra megtorpanok, de a kb. ötödik, száz méter magasban épült és száz méter hosszú hídon – ami egyébként az Everest című film egyik jelenetéből is ismerős lehet – már egészen magabiztosan lépkedek. Bizonyára segítségemre vannak a körülöttem lengedező imazászlók is, melyekről a tibetiek úgy vélik, hogy a szél felszívja a rajtuk található imákat és mantrákat, és kisugározza a jóindulatot és az együttérzést a környezetre.

Délután három óra körül érünk Namche Bazaarba, ahol mindjárt bele is botlunk abba a cipészmesterbe, akit Bishow korábban emlegetett: ha nagyon ráférne a bakancsomra a reparálás, ide visszahozhatom, Namchéban ugyanis két éjszakát is eltöltünk az akklimatizálódás kedvéért.

Miután kiderül, hogy ötszáz rúpiát kellene a javításért fizetnem, egy köszönöm, még meggondolommal elbúcsúzunk a mestertől. Terveim szerint az Everest az utolsó közös utunk 3-4 éve vásárolt túrabakancsommal, utána valószínűleg itt hagyom majd, ezért sem szeretnék költeni rá, és egyébként is, 500 rúpia pontosan egy meleg zuhany ára! Ez a luxus vár rám a mostani szállásunkon, ahol egyúttal az összeizzadt holmimat is ki tudom mosni, másfél nap alatt csak megszárad.

De a tisztálkodás várhat, az első dolgom az, hogy jelezzem az otthoniaknak, élek, virulok, és ha minden igaz, holnap is elérhető leszek, ne aggódjanak. Namaste! – köszöntjük egymást a Footrest Lodge személyzetével, amikor egy ismerős hang üti meg a fülemet a terasz másik végéből: „Helló, Hungary! Megcsináltuk!” Noran az, egy ausztrál srác, akivel egy géppel utaztunk Luklába. Egy igazi energiabomba, ám neki is ez az első komolyabb hegyi túrája, úgyhogy biztosan fogunk még egymásnak nyavalyogni. 

Alighogy lecuccolunk, elkezd szállingózni, majd egyre hevesebben esni a hó. Úgy látszik, csapadékra általában délutántól lehet számítani, ezért is érdemes reggelente időben megindulni a következő állomásra. A mai nap tanulsága szerint egyébként nem sok értelme van kilométerekben gondolkodni, hiszen van, hogy néhány száz métert fél óra alatt teszünk meg. A túravezetők is mindig a terepviszonyok, az időjárás és a kliensek képességei alapján órákban saccolják meg a napi túraadagot. 

Vacsora alatt a családjáról kérdezem Bishowot. Van egy olyan érzésem, hogy történt valami otthon, az indulásunk előtti napon ugyanis egyáltalán nem tudtam elérni. Mint kiderül, elhunyt a család egy jó barátja – ez a tragédia kötötte őt le aznap, és lélekben félig még Katmanduban jár.

Egyúttal azt is megtudom, hogy március 10–11-én házasodik Bishow feleségének az öccse, én pedig mindjárt el is kezdek kombinálni, a mi túránk ugyanis 12-én ér véget. Nem szeretném, ha miattam maradna le egy ilyen fontos eseményről. „Itt hagyhatsz nyugodtan az utolsó két napra – mondom neki –, visszafelé már úgyis ismerni fogom a járást, és másokhoz is simán csatlakozhatok. Ott van Noran és kísérője, akikkel ugyanazon az útvonalon haladunk, csak a ritmust kell egyeztetni.” Egy gyermeki mosollyal és egy térjünk majd erre vissza később legyintéssel megköszöni, aztán már csak a nepáli konyháról beszélgetünk.

Nyolc óra körül ki-ki elvonul a szobájába, ugyanis holnap is korán kell kelnünk. Bár messzire nem megyünk, csak fel az egyik kilátópontba (ahonnan már az Everest egy része is feltűnik a távolban), jobb mielőbb útra kelni, mert az előrejelzések szerint 11 óra felé beborul az ég, és akkor hiába nézelődünk, nem sok mindent fogunk látni...