Igazi életművésznek köszönhetjük nemzetünk harmadik dalát

Louis Hector Berlioz nevét nem mindenki ismeri, de ha azt mondjuk, Rákóczi-induló, máris sokaknak kezd legalább derengeni valami. A kiváló zeneszerző persze nem csupán egy indulót hangszerelt zenekarra, s nem csupán egyféle stílusban: életének tragédiái és kalandjai, amikből volt bőven, egyaránt visszaköszönnek műveiben.

Berlioz életében nem igazán tett szert nagy népszerűségre. Az utókor már megállapította, hogy ő volt a szimfonikus költemény előkészítője, sőt Wagner előfutára – ettől azonban az élete nem lett könnyebb. Gyerekkorában az apja tanítgatta különböző hangszereken játszani, miután felismerte, hogy fia tehetséges. Konkrétan zenei pályára azonban nem szánta: az ifjú Berlioz előbb majdnem elvégezte a párizsi orvosi egyetemet, és csak utána döntött úgy, hogy a zene mellett teszi le a voksát. Kifejezetten érzelmes alkat volt, nagyon romantikus, mély érzésű, könnyen fellobbanó, ami egyrészt kalandos életet jelentett, másrészt nagyon gazdag zenei hagyatékot. 

Anyai átok fogott rajta?

Berlioz magánélete sem eseménytelennek, sem könnyűnek nem nevezhető. Fiatalkorában szüleivel harcolt, mert nem akarták zeneszerzői pályára engedni. Orvos apja mindenáron orvosnak taníttatta, hithű katolikus anyja pedig féltette, hogy zenészként elzüllik. Amikor Berlioz félbehagyta orvosi tanulmányait – egy anatómiaórán végleg elege lett és kiugrott az ablakon –, szülei megvonták tőle az anyagi támogatást, és a családi otthonba rendelték. Hetekig tartó vita után apja megtört, de az anyja nem: Berlioz úgy utazott vissza zenét tanulni Párizsba, hogy anyja szó szerint megátkozta, amiért ilyen erkölcstelen életre adja a fejét.

A kitartó ifjú azonban ment az álmai után, még ha ez azzal is járt, hogy gyakran éhezett, nyomorgott, alkalmi munkákra kényszerült az el-elakadó szülői hozzájárulás okán. Amíg ötödszöri próbálkozásra meg nem nyerte Római Nagydíjat, sem tekintélyre, sem jelentős saját keresetre nem számíthatott. 

A fiatal zeneszerző 1832-ben
A fiatal zeneszerző 1832-benFotó: Tony Evans/Timelapse Library Ltd / Getty Images Hungary

A francia, akit nem szerettek Párizsban, Magyarországon annál inkább

Berlioz élete egyik főművét, a Fantasztikus szimfóniát még mindenfajta komolyabb elismerés nélkül szerezte. 1830-ban, 27 évesen sikerült elnyernie a Római Nagydíjat, ami római tartózkodást írt elő: fedezték megélhetését, és a művészetnek szentelhette magát. A szíve azonban hazahúzta. Ám Párizsban sem találta meg, amit keresett: hiába volt kitűnő zenekritikus és zeneíró, igazán senki sem figyelt fel rá. Nem csoda, hogy egy idő után elcsüggedt, és inkább hangversenykörutakon vett részt Európában. Így jutott el Budapestre is. 

A Kossuth rádió műsorának elején felcsendülő Rákóczi-induló hazánk egyik zenei jelképe. Berlioz akkor találkozott a művel, amikor egyik koncertkörútján 1846-ban Budapestre látogatott, és valami magyarosat akart játszani a közönségnek. A megkapott kották között lapult az Esterházy gyalogezred katona-karmesterének, Scholl Miklósnak az indulója, a Festmarsch. Berlioz átdolgozta, kiegészítette, beépítette a Faust elkárhozása című művébe, és elküldte Erkel Ferencnek – a kotta tőle került az Országos Széchényi Könyvtár zeneműtárába. Berlioz 1846-ban be is mutatta a Nemzeti Színházban saját vezénylésével, óriási sikerrel. Bár az indulónak több verzióját ismerjük, Berliozé lett világhírű. A kiegyezés után a Himnusz és a Szózat mellett bekerült A nemzet három dala című kiadványba is. 

Szerelem és bosszú álruhában

A zeneszerző szerelmi élete meglehetősen szövevényesen alakult. 1827-ben szeretett bele a Párizsban turnézó angol Shakespeare Társulat egyik színésznőjébe, az ír származású Harriet Smithsonba. A viszonzatlan hév megihlette a zeneszerzőt, aki önéletrajzában később bevallotta, hogy a Miss Smithson iránt érzett szerelme és a visszautasítás miatt érzett bosszúvágya szerepet kapott a Fantasztikus szimfóniában, a híres B.-tételben. 

Ugyanakkor az is tény, hogy 1830-ban a zeneszerző már Marie-Félicité-Denise Moke-ért rajongott, sőt a Fantasztikus szimfónia decemberi bemutatója után el is jegyezte. Igen ám, de jegyese – miközben Berlioz Itáliában zenélt Mendelsohnnal – férjhez ment valaki máshoz, mégpedig Camille Pleyel zongoragyároshoz. Több se kellett az ifjú Berlioznak, rögtön bosszút forralt.

Harriet Constance Smithson, az egyik nagy szerelem
Harriet Constance Smithson, az egyik nagy szerelemFotó: UniversalImagesGroup / Getty Images Hungary

Mérgekkel és fegyverrel felszerelkezve

A zeneszerző filmbe illő tervet eszelt ki. Miközben egyik barátja segítségével útlevelet igényelt és postakocsit rendelt, szobalánynak öltözve, övében pisztollyal, zsebében sztrichninnel és ópiummal elindult Itáliából Franciaországba. A terve az volt, hogy álszobalányként bevisz az ifjú házas úrnőnek egy levelet, és amíg a hölgy olvas, ő agyonlövi. Amennyiben ez mégsem sikerülne, jönnek a mérgek. Hogy végül Marie életben maradt, a zeneszerző pedig nem börtönben végezte, talán a heves lelkületű zenész képzelőerejének köszönhetjük. A hosszú úton addig tervezte-csűrte-csavarta gonosz tervét, hogy végül beérte azzal, hogy csak elképzelte a megvalósítását. Az ezután írt Le retour à la vie (Visszatérés az élethez) című műve Lélio címen maradt fenn az utókornak. 

A régi-új feleség

1832-ben ismét másért dobogott főhősünk szíve: Párizsban újra összefutott Harriet Smithsonnal. A lány ekkor már viszonozta az egyre híresebbé váló zeneszerző érzelmeit (annak ellenére, hogy egyik sem beszélte a másik nyelvét), s 1833-ban hozzá is ment feleségül. Berlioz szülei minden erejükkel ágáltak ez ellen, hiszen a kisasszony koldusszegényen érkezett a házasságba. A zeneszerzőt azonban ekkor már nem kellett félteni: maga Paganini rendelt tőle egy brácsaversenyt, majd négy évre rá akkora sikert aratott Requiemjével, hogy a hallgatóságban helyet foglaló plébános zokogó-, az egyik kórista pedig idegrohamot kapott. Berlioz végre elismert zeneszerző lett, és nemcsak megrendeléseket kapott, de a Becsületrend nagykeresztjével is kitüntették. 

Nem mintha bármi pénz elegendő lett volna azoknak az adósságoknak a fedezésére, amiket Harriet halmozott fel – aki időközben életet adott egy gyereknek, Louis-nak. Berlioz élete végéig cikkíróként és könyvtárosként volt kénytelen dolgozni a zeneszerzés mellett.

Berlioz portréja
Berlioz portréjaFotó: ullstein bild Dtl / Getty Images Hungary

Két családot tartott el

A népszerűséggel azonban rosszindulat és rengeteg intrika is járt, aminél csak házassága csődje viselte meg jobban az őszinte és szókimondó, kompromisszumokra szinte képtelen, heves érzelmi életű zenészt. Harriet féltékenykedővé vált és egyre többet ivott, Berlioz pedig a francia–spanyol származású énekesnő, Marie Recio karjaiban keresett vigaszt.

Ettől kezdve azonban feleségét és nagy igényű szeretőjét (no meg annak anyját) is el kellett tartania, ami nem ment könnyen. Ezután külföldi utak következtek Marie-val közösen, akinek a hangját ugyan túl sokra nem becsülte, de hagyta, hogy a darabjait ő énekelje el. Berlioz hol felesége, hol szeretője elől szökdösött, de az is előfordult, hogy Marie egyfajta házi őrizet alatt tartotta. Berlioz mégis Harriettől vált el hivatalosan (bár anyagilag élete végéig támogatta). Az asszony 1854-ben, hosszas betegeskedés után elhunyt, ahogy Berlioz szeretett apja is. A zeneszerző úgy gyászolt, hogy felelevenítette a kapcsolatot élete első szerelmével, Estelle-lel, de közben feleségül vette Marie-t.  

Az utolsó évek búskomorsága

Berlioz nagyon magas hőfokon égett, és kizsigerelte a testét. Egyre többször esett ágynak különböző betegségekkel, ráadásul olyan sokan haltak meg szerettei közül, hogy egyre depressziósabb és labilisabb lett. Elvesztette a szüleit, két testvérét, Harriet után Marie is meghalt, fia katonaként szolgált, majd 33 évesen sárgalázban elhunyt. Berlioz a munkába menekült, de az opera világában A trójaiak című művével nem tudott kiteljesedni. Összeveszett és állandó jelleggel vitatkozott Wagnerrel, mindeközben koncerteken vezényelt, komponált, és szerelmével zaklatta Estelle-t. Nem csoda, hogy teljesen kimerült, megkeseredett, emberkerülő és végtelenül szomorú lett. Teste végül feladta a küzdelmet, kétszer is szélütést kapott, majd 1869-ben hunyt el. A montmartre-i temetőben temették el nagy pompával. 

Fordulatos életének különböző állomásait nyomon lehet követni a műveiben. Maradandót, sok esetben zseniálisat alkotott, kora egyik legkiválóbb karmestere volt, mégsem tartozik a legismertebb zeneszerzők közé. Túl romantikus, forradalmi és lángoló volt az utókornak.

Gombos László Szabolcsi Bence-díjas zenetörténész, az MTA BTK Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeumának tudományos munkatársa mesélt a zeneszerző munkásságáról:

„Ha művet kéne ajánlani Berlioztól, mindenképpen a Fantasztikus szimfóniát javasolnám, ami zenetörténetileg mérföldkő. Teljesen más, mint a korábbi szimfóniák. Közvetlen folytatása azoknak az előremutató tendenciáknak, amelyek Berlioznál teljesednek ki: az egyre nagyobb volumen, az egyre több hangszer, az egyre intenzívebb hangzás, az egyre felkavaróbb és személyesebb befejezés. A szimfonikus újítások legfontosabb alakjának Beethovent tartjuk, ő írt először öt tételes szimfóniát, ő látta el először szöveges megjegyzésekkel a szimfóniáit – mintha a komplex mondanivaló átadásához kevés lenne a hang, szükséges hozzá a szó is. Az ő közvetlen folytatásának tekintjük Berlioz néhány évtizeddel későbbi munkásságát. Ő már szándékosan programot ír, kinyomtatja és a közönségnek adja, hogy orientálja a nézőket. A zene azonban nem arról szól, ami a program vagy a szöveg, hiszen ilyenkor átlép egy más műfajba, ahol bizonyos szabályok megszűnnek. 

Berlioz egyenesen Lisztnek adta át a stafétabotot, akivel személyesen is ismerték egymást, sőt Liszt jelen volt a Fantasztikus szimfónia párizsi előadásán, és komoly inspirációt merített belőle. Egy anekdota is fennmaradt a két zeneszerzőről: Berlioz, aki sem zongorán, sem hegedűn nem tanult meg játszani, egy alkalommal kitette a kottáját Liszt elé, aki kis közönség előtt eljátszotta a megírt darabot. Mindenki tapsolt, éljenzett, egyedül Berlioz pityergett a sarokban. Liszt megkérdezte tőle, hogy talán nem volt jó a játéka? Mire Berlioz annyit válaszolt: dehogynem, csak nem tudtam, hogy ilyen szép a darabom. 

Berlioz egyébként kritikusként nemcsak mások műveiről írt, de a sajátjait is felmagasztalta. Nem volt visszafogott személyiség, sok mindenben ezért nem jutott előre a ranglétrákon. Kifejezetten heves, szenvedélyes ember volt – ezért is érzett együtt a magyarokkal a Rákóczi-induló kapcsán –, és nagyon értett a hangszereléshez. Annyira egyénien, annyira másképp szerzett zenét, hogy semmilyen szempontból nem volt utánzója senkinek.”

Mustra