Robert Capa: 106 éve Budapesten született, megcsinálta a világ leghíresebb fotóját

A világhírű fotós Friedman Endre néven született Budapesten, és 18 éves koráig itt is élt. Mégis alig ismerték a nevét addig, amíg Amerikába nem ment. Élete negyven éve alatt is jelentőset alkotott annak ellenére, hogy néhány képéről a mai napig vitatkoznak a szakemberek: beállította őket, vagy sem?

Robert Capa egyértelműen a 20. század egyik legjelentősebb fotósa volt. Bár barátairól és a mindennapi életről is készített fényképeket, igazán jelentőseket a harctereken alkotott: részt vett a spanyol polgárháborúban, az első kínai–japán háborúban, a második világháború európai területein, az első arab–izraeli háborúban és az indokínai háborúban is. Mindig a katonákkal együtt, bajtársként vett részt pokolibbnál pokolibb szituációkban, ezért készíthetett olyan mélyen megrázó felvételeket. Szenvedélyes fotós volt, akinek szinte védjegyévé vált a mondat: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Pont e határokat nem ismerő merészsége okozta sikerét és tragikusan korai halálát is. Addig azonban úgy élt, mint egy igazi kalandor. 

A sikerbe üldözték el

Robert Capa Friedman Endre néven született Budapesten 1913. október 22-én zsidó vallású családba. Érdekes, hogy Kornél nevű öccse később szintén sikeres fotós lett Cornell Capa néven. Ám egyelőre még Magyarországon vagyunk, amikor mindkét fivért Friedmannak hívják, és ebből sok bajuk származik. Endre elvégezte ugyan a budapesti Madách Gimnáziumot, ám 17 éves korában a Horthy-rendszer elleni szövetkezés vádjával letartóztatták, megverték. Szülei csak úgy tudták kiszabadítani, ha Endre az érettségi után elköltözik az országból, és ezt be is tartotta.

Berlinbe tette át a székhelyét, de két év után ott is olyan zsidóüldözés folyt, hogy jobbnak látta Párizsba költözni. Az élelmes fiatal férfi számára fontos időszak kezdődött: ekkor ismerkedett meg szerelmével, Gerda Pohoryllével, művésznevén Gerda Taróval. Olyan fotós barátokat szerzett, mint Henri Cartier-Bresson vagy André Kertész, aki folyamatosan segítette. Miután Friedman néven nem boldogult, a legtöbb forrás szerint szerelme ötletére egyszerűen felvette gyerekkori becenevét, a Cápát, csak ékezetek nélkül írta le. Új neve hasonlított a híres amerikai filmrendező, Frank Capra nevére, ráadásul elég egzotikusan hangzott ahhoz, hogy az újságok végre venni kezdjék a képeit.

Gerda Taro fényképe Capáról a spanyol polgárháborúban 1937-ben
Gerda Taro fényképe Capáról a spanyol polgárháborúban 1937-benFotó: Gerda Taro / Wikimedia Commons

A világ legnagyobb háborús fényképésze

A polgárháború hírére 1936 augusztusában Capa barátnőjével és még néhány barátjukkal Spanyolországba utazott a francia Regards hetilap, később a Ce Soir megbízásából. Leghíresebb fényképét, A milicista halálát nagyon hamar, még a spanyol háború alatt készítette, de aztán haditudósítóként végigfotózta a következő évek összes háborúját. Megmutatta, milyen közelről a halál, a szenvedés, milyen félelmetes a harcmező, de azt is, hogy a katonák képesek mosolyogni és nevetni is.

Miután milicista fényképét a Vu és a Life magazin is leközölte, Capát mintha nagy sebességgel kilőtték volna a világhírnév felé. 1938-ban a második kínai–japán háború színhelyére már ismert fotósként érkezett, de Észak-Afrikában, Szicíliában, a normandiai partraszálláskor is fotózott. Utóbbi képsorozata szintén világhírűvé vált annak ellenére, hogy a filmtekercsek előhívásakor a türelmetlen asszisztens elállította hőfokot, így a képek életlenek lettek, néhány meg is semmisült. A fotók így is olyan híresek lettek, hogy Steven Spielberg részben ezeknek megfelelően állította be a Ryan közlegény megmentése című film nyitójelenetét.

Capa eddigre már túl volt egy súlyos veszteségen: Gerdát a brunetei csatában egy tank halálra gázolta, és ezt a férfi soha nem heverte ki. Szakmai életében azonban sikeres volt, és 1947-ben megalakította a Magnum Photos fotóügynökséget Henri Cartier-Bresson, David Seymour, George Rodger és William Vandivert segítségével. Szinte nem volt olyan ajtó, ami ne nyílt volna meg előtte, ami pedig nem nyílt magától, oda beügyeskedte magát. Az ismert hollywoodi mondást, miszerint nem elég magyarnak lenni, tehetség is kell a sikerhez, a visszájára fordította, és így mondta: „Nem elég, ha tehetséges vagy, magyarnak is kell lenned”.

Gerda Taro és Robert Capa 1936-ban
Gerda Taro és Robert Capa 1936-banFotó: Fred Stein Archive / Getty Images Hungary

Capa, az amerikai sztár

Capa a maga sötét hajával, jóképű vonásaival, akcentusával, tehetségével nem is csoda, hogy hamar amerikai hírességgé vált. A nők – Ingrid Bergmannal az élen, akivel két évig alkottak egy párt – a lábai előtt hevertek, ám egyiket sem vette feleségül, és gyereke sem született. Haditudósítóként olyan barátokra tett szert, mint Ernest Hemingway, Pablo Picasso, Gene Kelly, John Steinbeck, John Huston rendező vagy Billy Wilder. Mindig volt kivel beszélgetni, partizni, kártyázni vagy épp lóversenyekre járni. 1946-ban még a színészettel is megpróbálkozott egy kis mellékszerep erejéig a Temptation című amerikai filmben. Érdekes párhuzamot vont saját munkája és a színészeké között: „A háború olyan, mint egy öregedő színésznő: egyre veszélyesebb és egyre kevésbé fotogén”. 

Utolsó percében is fényképezett

1954 tavaszán a Life Indokínába küldte Capát, hogy fényképezzen a francia gyarmati harcokban. Ezt meg is tette, és ahogy szokta, folyamatosan kereste a legjobb beállítási szögeket. A katonák figyelmeztetése ellenére merészen lépkedett a taposóaknákkal tűzdelt földön, amikor rálépett az egyik szerkezetre. Azonnal meghalt, mindössze negyvenévesen.

Robert Capa a kép bal szélén, középen egy ismeretlen katona, jobb szélen Ernest Hemingway
Robert Capa a kép bal szélén, középen egy ismeretlen katona, jobb szélen Ernest HemingwayFotó: Bettmann / Getty Images Hungary

Itthon nem is ismerték, amikor Amerikában már mindenki

Emlékét testvérei igyekeztek fenntartani: Kornél, azaz eddigre már Cornell Capa 1964-ben alapítványt hozott létre, amiből tíz évvel később a New York-i International Center of Photography nőtte ki magát. Magyarországon sokáig szinte senki sem ismerte a tehetséges fotóst, akit Amerikában vagy Franciaországban sztárként tartottak számon. Aki nem olvasta Karinthy Ferenc Vége a világnak című könyvét, vagy Jancsó Miklós esszéjét, vagy a fotózás történetével foglalkozó szakkönyveket, bizony nemigen találkozott Capa nevével, illetve valószínűleg nem tudta, hogy 18 évig hazánkban élt. Ezen a 2008-as, Kékesi Attila által készített Közel Capához című dokumentumfilm változtatott, amelyben a fotós közeli barátai és ismerősei meséltek. 

A világ legismertebb háborús fotója: beállított vagy sem?

Az 1936-os, világsikert hozó, sőt minden idők egyik leghíresebb háborús fényképének tartott A milicista halála című fotó a mai napig vitákat generál. Capa elméletileg Federico Borrell García halálát kapta lencsevégre a spanyol polgárháborúban Cerro Murianóban. Ám a képelemzést követően sokan kétségbe vonták, valóban ott készült-e a kép, és hogy a katona valóban épp meghal-e, vagy csupán eljátssza azt a fotó kedvéért. 

Ugyanígy kétségek övezik a Katona a hullámok közt című, a D-napról készített alkotását is. Az 1944. június 6-án készített fényképeken brit és amerikai katonák léptek Franciaország földjére, és megindult az a csata, ami végül Hitler uralmának megdöntéséhez vezetett. Capa a Life magazin szabadúszó fotóriportereként – sőt egyetlen fotóriporterként – fényképezett az Omaha beach fedőnevű partszakaszon, és saját bevallása szerint teljes pánikban lapult a fütyülő golyók záporában. Később azt írta, hogy négy filmtekercsnyi fényképet tudott készíteni, de azok nagy része tönkrement a már említett technikusi türelmetlenség okán. Csupán a „mesés tizenegyként” emlegetett 11 felvétel maradt meg az utókor számára, kissé homályosan.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

1944, Junio 6: Llegada de las tropas americanas a Normandía

Robert Capa (@robert_capa_photography) által megosztott bejegyzés,

A. D. Coleman fotótörténész azonban a Medium magazinban arról írt, hogy ez a sztori minden valószínűség szerint kitalált. Az elsődleges forrásokra alapozó nyomozás után Coleman azt állította, hogy a sötétkamrás filmelőhívás működése nem teszi lehetővé Capa sztoriját, és az sem igaz, hogy sűrű tűzben kellett menekülnie a D-napon: azt a partszakaszt a németek csak szórványosan lőtték. Valószínű, hogy tényleg csak 11 képet készített, mielőtt visszamenekült a csapatszállító hajóra. Ezt Capa egykori barátja és szerkesztője, a történet szemtanúja, John G. Morris is megerősítette egy CNN-nek adott interjújában 2014-ben.

Így lett ismert Magyarországon

Capa hitelességéről, és arról, hogy itthon miért csak viszonylag későn ismertük meg a nevét, Csizek Gabriellát, a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ állandó Robert Capa-kiállításának kurátorát kérdeztük, aki elmondta, hogy Párizsban Robert Capa tulajdonképpenn kitalált magának egy új identitást. Ennek része volt az új név is, amin világhírű lett, így sokan nem is sejthették származását. Bár képeit a magyarok is ismerik, hiszen a 20. század számos világtörténelmi eseményének fotóit ő készítette, de nem feltétlenül tudják hozzákötni a nevet. Könyveit is csak jóval amerikai megjelenésük után fordították le magyarra, mint például a 2006-ban kiadott Kissé elmosódva című életrajzi regényét.

Robert Capa mostani, magyarországi ismertségének fő oka, hogy a magyar állam 2008-ban megvásárolta az ún. Master’s Set III (Mestergyűjtemény) sorozat 937, a kilencvenes években készült nagyítását, ezek révén New York és Tokió mellett Budapest vált a Capa-hagyaték legfontosabb őrzőjévé. Ezeket a Robert Capa életútját bemutató fotográfiákat Cornell Capa és Richard Whelan fotótörténész válogatták ki 1990 és 1992 között a Capa által hátrahagyott közel 70 ezer negatív közül. Azóta Magyarországon életmű-kiállításokon mutatják be a gyűjtemény képeit: 2009-ben a Ludwig Múzeumban Robert Capa címmel és 2013-ban a Magyar Nemzeti Múzeumban a Robert Capa / A játékos című tárlaton. 

Hat évvel ezelőtt pedig létrejött a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ: itt folyamatosan megtekinthető Capa ötven fényképe, és készül a Mestergyűjtemény képeiből válogatott Robert Capa állandó kiállítás is.

Résztvevő és megfigyelő ugyanabban a pillanatban

Capa zsenialitását nem lehet megkérdőjelezni: volt a fotóriporterség Capa előtt és Capa után. A fotós életét ugyanakkor végigkísérte a legenda is. Pontosan tudta, hogy a korabeli sajtóban hogyan lehet érdekesebbé tenni a képeket, és a hozzájuk tartozó sztorival nagyobb érdeklődést kelteni irántuk. Ráadásul pont abban az időszakban kezdett dolgozni, amikor a fotótechnika fejlődése lehetővé tette, hogy kis méretű kamerával lehessen dolgozni, és a nyomdatechnika és az írott sajtó fejlődésében pedig a képes újságok kerültek vezető szerepbe. Szóval minden együtt állt.

Csizek Gabriella A milicista halála című képpel kapcsolatban azt vallja, hogy bár valóban fontos a megrendezettség kérdése, de ezen túllépve inkább magával a fotóval érdemes foglalkozni. Mert egy fotográfia elkezdi élni a saját életét abban a pillanatban, amikor elkészül: a képszerkesztők kiválasztják, aláírás kerül alá, megerősít egy írott tartalmat, vagy a maga erejével hat. Ha megrendezett az a fotó, ha nem, akkor is a spanyol polgárháború ikonikus képe. De nem csak az. Capa az élet és a halál közti pillanatot úgy ragadta meg, hogy az még a polgárháborún is túlmutat, és a mindenkori katona halála (is) lett. 

A D-day esetében ugyanezt gondolom – folytatja Gabriella –: nem tudjuk egész pontosan, hogy mi történt a filmtekercsekkel. Az viszont biztos, hogy Capa képei érkeztek a leggyorsabban az újságokhoz, azok jelentek meg mindenhol. A képsorozat elkezdett működni, és az elmosódottságtól, a hozzá tartozó történettől még inkább hitelesnek volt érezhető. Az életveszély nem kedvez a megfontolt kompozíciónak, a helyes beállításoknak, Ő viszont ott volt, és a kép elkészült hihetetlen körülmények között is. A D-day képei aztán pedig közös emlékezetté lettek, ott vannak a 20. század fotóalbumának valamelyik lapján, és mindannyiunk történelmének egyik fényképeként összekötnek bennünket. 

Nem csak fizikai valójában volt közel

Capának még két fotósorozatát emelném ki a második világháborút lezáró időszakból, amelyek szintén hitelesen és komplexen adják vissza a háború képtelenségét. 

1943-ban Nápolyban fényképezte azt a temetést, ahol édesanyák végtelen fájdalommal búcsúztak – fényképeiket a kezükben tartva – kamasz gyerekeiktől, akik a németekkel való harcban estek el a szövetséges csapatok megérkezése előtti napokban.

1944-ben Franciaországban az amerikai hadsereggel vonult, és Chartres-ban készítette el azt a képét, amelyet élete egyik legjobb felvételének tartott. A megszégyenített – leborotvált fejű – francia nő német katonától született csöppnyi gyermekével a karjában és édesanyjával megy előre a gyűlölködő tekintetek között a számára utat nyitó tömegben. Vajon ő az igazi bűnös, vagy csak ő van ott és lehet büntetni…?

Capa nemcsak fizikai értelemben ment közel a témához, de a lelkén is átengedte azt, sosem maradt közömbös. Nem véletlenül mondta: háborúban mindenkit vagy gyűlölsz, vagy szeretsz, muszáj állást foglalnod, különben képtelen leszel elviselni azt, ami körülvesz.

Mustra