Életem legdurvább útjára két sámán és az ayahuasca kísért el

„Hű, de gyönyörű és nyugis! Itt el tudnék üdülgetni három napnál tovább is” – áradoztam, amikor megérkeztünk Tarayba, az ayahuascaelvonulás helyszínére. „A ma esti ceremónia után ezt egy kicsit másként fogod gondolni” – mondta egy kanadai srác az éppen távozni készülő csoportból, akiket friss élményeikről faggattunk. „Kemény lesz, de megéri.” Dióhéjban ez volt az üzenete a beszámolójuknak, én pedig aztán jobb híján ezt mantráztam magamban egész nap: kemény lesz, de megéri.

Miután bemutatták nekünk az Amazonas-vidéki shipibo kultúrából származó papot – aki az ayahuascaceremónia alatt az icaro énekeket kántálja –, a q’ero sámánt – aki az andoki szertartásokat vezeti –, valamint a pszichológust és a háziorvost, akik bármikor a résztvevők rendelkezésére állnak, kísérőink ismertették velünk a pontos forgatókönyvet is.

A szervezet megtisztítása a vulkanikus víz segítségéveel: kipipálva.

Következett a kokalevélceremónia Pachamama védelméért és áldásáért, majd az esti ayahuascaszertartás előtt Danilo, a q'ero sámán különböző imákkal és egy csokor rozmaringgal űzte ki belőlünk a negatív energiákat, hogy helyet kapjanak a pozitívak, mint az elfogadás, a megbocsátás és a szeretet. 

„Az ayahuasca csak egy eszköz, ami segít előhívni és aktivizálni mindazt, ami már eleve megvan bennetek. Álljatok hozzá nyitottan, hagyjátok, hogy a koktél tegye a dolgát, de közben próbáljatok arra összpontosítani, ami miatt itt vagytok” – tanácsolta dr. Tinta, a pszichológusunk, akivel külön-külön is konzultálhattunk konkrét céljainkról.  

  • A q’ero az utolsó inka közösség, melynek körében még élnek az ősi tradíciók. Náluk nincs olyan, hogy orvos. Gyógyítójuk Pachamama, a Földanya, gyógyszereik pedig a különféle növények.
  • A shipibo kultúrában is generációról generációra szállnak a hagyományok, így az ayahuasca elkészítésének módja és az icaro énekek is. Ezek a dalok a gyógynövények, a természet és az univerzum erejéről szólnak, és azok kántálása a szertartás során felerősíti vagy enyhíti az ayahuascaélményt – attól függően, hogy a „beavatottak” éppen mit tapasztalnak (sírnak, nevetnek, csendben vannak, hánynak stb.).
  • Maga az ayahuascaszertartás egyébként az amazóniai bennszülöttek legfontosabb ceremóniájára, a Földanya (Pachamama) tiszteletére rendezett áldozatbemutatásra felkészítő rituálé. Célja, hogy a beavatott meglelje és átélje az összhangot önmaga, Wiracocha (a mitológia szerint a fő istenség) és Pachamama között. Vagyis hogy emlékeztessen arra – ebben az egyre inkább "természethiány-zavaros világban" –, mennyire fontos harmóniában élnünk a környezetünkkel.
  • Általában véve a sámánizmus azonban nem a hitre hagyatkozik, inkább arra ösztönöz minket, hogy személyes tapasztalat által igyekezzünk rácsatlakozni az életben rejlő intelligenciára, és tanuljunk meg egyensúlyban élni a természettel.

Elérkezett az idő. Este 7-kor bekuckóztunk a malocába, majd a felvezető rituálé után legurítottuk az adagunkat. Nagyjából egy deciliternyi sűrű, sötét masszát kellett húzóra meginnunk, aminek bukéja engem az angol konyhában népszerű, élesztőkivonatból készült szendvicskrém, a Marmite ízére emlékeztetett. 

Jó utat, srácok!

Sötétség és néma csend. Vártuk a hatást. Nagyjából negyven perc telhetett el, mire Maestro Francisco, a shipibo sámán rázendített. Ekkor jelentek meg előttem az első táncoló, neonszínű minták is. És még sok minden más: a szánhúzó elefánttól kezdve a süllyedő hajón és tátongó szakadékon át a soha fel nem idézett gyerekkori emlékekig egy rakás összefüggéstelen képkocka pörgött le elmém mozivásznán. A legfurcsább eleinte az volt, hogy a hallucinációk ellenére teljes mértékben tudatában voltam annak, mi történik velem és körülöttem. Aztán egy ponton sikerült annyira átadnom magam az élménynek, hogy totál megfeledkeztem a külvilágról. Néhány percig tarthatott az az állapot, amikor úgy éreztem, tökéletesen rezonálok sámánunk énekével, mely nagyszínpadi koncertként dübörgött a fejemben. Egy végtelen hosszú gitárhúrnak éreztem magam, ami együtt rezeg a világmindenséggel. Leírhatatlan az az erő és békesség, amit akkor, ott megtapasztaltam, belebizsergett az egész testem. Ám sajnos nem tartott sokáig az extázis.

Ahogy a társaim elkezdtek mocorogni és öklendezni, egyből kizökkentem a fókuszból. Aztán jött a vizelési inger, és miután visszatértem a helyemre, már nem tudtam annyira elmélyülni, mint az elején. Az is zavart – hiába tudtam, hogy mindenkire másként hat az ayahuasca –, hogy fizikailag én nem „tisztulok” úgy, mint a többiek. Meg az is, hogy még hátravan a keményebb része a tripnek: szembenézni a félelmeimmel. De amint megjelentek előttem a legfájdalmasabb emlékek, egyből megfutamodtam. Gyász, elengedés, megbocsátás, kételyek – egy csomó minden kavargott bennem, amivel nem volt hangulatom (vagy inkább bátorságom) mélyebben is foglalkozni, úgyhogy a 4,5 órás szertartás második felében inkább egy virágos réten szaladgáltam, miközben élveztem a sámánunkból áradó dallamokat és nyugalmat. 

A kísérőnk aztán megkínált még egy adag teával, de mivel lövésem sem volt, hogy hol tartunk, hogy mennyi van még hátra a ceremóniából (na jó, leginkább attól tartottam, hogy a jóból is megárt a sok), nemet mondtam. Megegyeztünk, hogy a másnap esti szertartáson valamivel nagyobb dózist kapok. Miután mindenki elcsendesedett, a nővérke egyenként a szobánkba kísért minket, hogy megmérje a vérnyomásunkat. Ezután tört rám még egy durván valóságosnak tűnő képzelgés: a szédítő sebességgel pislákoló lámpa ritmusára rajzottak körülöttem mindenféle rovarok. Amikor hadonászni kezdtem, egyből leesett, hogy mindez csak az elmém szüleménye. Kábának és gyengének éreztem magam, de képtelen voltam elaludni. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire felkelt a nap és csicseregni kezdtek a madarak. 

A mosoly, amit soha nem felejtek el 

Meglepetésként ért, amikor a menetrend ismertetésekor megkérdezték, van-e kedvünk az első ayahuascaceremónia utáni reggel önkénteskedni egy kicsit. Azt tudtam, hogy az Etnikas jó pár NGO munkáját segíti, de arra nem számítottam, hogy mi is közvetlen részesei lehetünk egy nemes ügynek. Naná, hogy van kedvem! Fizikailag és szellemileg is tök lestrapáltnak éreztem magam az ayahuasca fáziskéséssel (a hajnali órákban) érkező purgatív hatása és a kialvatlanság miatt, de egy harmadik síkon – amivel azelőtt nem igazán foglalkoztam – tele voltam pozitív energiával és tettvággyal. Reggeli után visszakocsikáztunk hát Cuzcóba, hogy a Teréz anyáról elnevezett otthon (Hogar Madre Teresa de Calcuta) lakóival, testi és szellemi fogyatékossággal élő gyerekekkel és felnőttekkel töltsünk néhány órát.

Eleinte feszengtem egy kicsit, hiszen nem kaptunk semmilyen instrukciót kísérőinktől, csak bedobtak minket a mély vízbe, így fogalmam sem volt, hogy kinek mik az igényei, vagy hogy ki hogyan reagál majd a közeledésemre. Ám hamar rájöttem, hogy ezek az emberek nem vágynak semmi másra, csak szeretetre és törődésre. Onnantól fogva a világ legtermészetesebb és leghálásabb dolgának éreztem, hogy egy tolókocsihoz kötött néma lánnyal sétálgatok az udvarban, miközben angolul, magyarul és spanyolul beszélek hozzá. Ruth imádta, amikor meséltem neki, amikor megetettem, amikor beköszöntünk az otthon többi lakójához, én pedig imádtam és soha nem felejtem el azt a gyönyörű mosolyt, amivel megajándékozott. 

Most vagy ki tudja, mikor... 

Bár nem terveztem az „elvonulás” alatt a neten lógni, muszáj volt néhány barátommal megosztani mindazt, amivel gazdagodtam. Én magam is meglepődtem azon az ömlengésen, amit produkáltam, de egy cseppet sem bántam. Irtó jólesett másokra is rázúdítani azt a szeretetcunamit, ami elárasztott. 

Délután összegyűltünk a szakemberekkel, a sámánokkal és a társaimmal, hogy beszélgessünk egy jót az élményeinkről és aktuális lelkiállapotunkról, majd ahogy közeledett a második forduló ideje, egyre inkább úrrá lett rajtam a félelem. Ez az utolsó esélyed. Ki tudja, mikor térhetsz vissza Dél-Amerikába. Ezúttal nincs menekvés – mondogattam magamban, ám ez a hozzáállás csak megnehezítette a dolgomat, úgyhogy inkább Földanyához fordultam: Helló, Pachamama! Készen állok az újabb tripre, és nyitott vagyok arra, hogy utat mutass. Közben a bennem zajló konfliktusra gondoltam. Arra a baromi nehéz döntéshelyzetre, ami hónapok óta a levegőben lógva – vagyis inkább a szőnyeg alá söpörve – várt arra, hogy kezdjek vele valamit. Az elengedésről szólt. 

Este hét óra. Ismerős jelenetek. Már nem szorongok, hiszen nagyjából tudom, mi vár rám. Egy ujjnyival nagyobb ayahuascaadagot kapok. Hamarabb üt és jóval durvábban, mint az előző esti koktél. Minden egyes bevillanó kép húzza az agyamat. Úgy érzem, menten elájulok. Küzdenem kell, hogy ébren maradjak. Egy hegy tetején állva Földanyával diskurálok. Jólesik a friss levegő, a lágy szellő és a természet közelsége. Aztán egyszer csak egy sötét, hideg, mocsaras helyen találom magam. Mintha a Stranger Things Upside Down világába kerültem volna. Süllyedek. Résnyire nyitom a szemem. Félhomály van a jurtában. Párducok, gorillák, krokodilok mászkálnak körülöttem, denevérek repkednek a fejem fölött. Összemosódik a képzeletem a valósággal. Az állati csámcsogást, morgást és éles cincogást a mellém telepedő sámán éneke váltja fel. Megkezdődik a „zuhanás”. Az emlékezés. A szembesülés. 

Legalább egy órán át bömböltem és pityeregtem a belső utazás alatt. Én így „tisztultam”. A többiek persze hánytak is, de már nem akadtam fenn azon, hogy ők miért így meg úgy, és én miért nem. Azt a kevés energiát, ami bennem maradt, csak magamra fordítottam. Az utolsó emlékem a megnyugvás, a melegség és a biztonságérzet megtapasztalása. Ismét együtt rezegtem Maestro Francisco varázslatos énekével, mely szelíd bölcsőként ringatott álomba. Békésen szendergő csecsemő voltam. 

Mi lesz ezután?

Igazuk volt a srácoknak. Kemény, baromi fájdalmas élmény volt, de megérte. A megkönnyebbülésért cserébe. És a szakembereknek is igazuk volt abban, hogy egy ilyen mély pszichedelikus trip segít a perspektívaváltásban. De ha most valaki azt gondolja, hogy csoda történt és egy csapásra megvilágosodtam, azt ki kell hogy ábrándítsam. Az indiánok nyelvén valóban eljutott hozzám Pachamama üzenete: kaptam tőle egy jó nagy löketet, így az a régóta nyomasztó döntéshelyzet sem jelentett már leküzdhetetlen akadályt. De rengeteg munka vár még rám, hiszen a tanulás, az önfejlesztés egy életen át tart.

Mindenesetre biztató jel, hogy a hatást most, másfél hónappal az esemény után is érzem, és a közvetlen környezetem is megjegyezte: kivirultál, felszabadultnak tűnsz. Én ezt inkább az egész dél-amerikai kalandozásnak tudom be, de tény, hogy az elvonulásnak jócskán benne van a keze a „kivirulásban”. Ugyanakkor maradt bennem egyfajta hiányérzet, hiszen nagyjából a ceremónia közepén üthetett ki végleg az ayahuasca. És mivel elaludtam, nem tudtam maradéktalanul befejezni, amibe belevágtam. De ez a kis „unfinished business” csak egy újabb jó ok arra, hogy mielőbb visszatérjek az inkák földjére... 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Being scared of anything takes us step by step down a road that will prove beautiful and authentic. I could not focus enough during the first ayahuasca ceremony, and did not dare to face my greatest fears. I ran away from the pain. But I still had some magical moments: once "I turned into a guitar string" I was perfectly resonating with the chanting of our Shipibo priest. I was floating in a warm, endless ocean of cosmic love, peace and connectedness. This powerful experience encouraged me to jump into that dark, deep ravine of my negative memories and emotions at the beginning of the second ceremony. I did it! I cried a lot like a just born baby, but at the end I was laying in a warm, comfortable, safe crib that was gently moved by the pure energy, wisdom and love of Mother Earth. I know I am vulnerable but I do not feel lost or incomplete anymore. I have the strength to move away from comfort and security. To step out into what is unknown, uncharted and shaky. This strength brings me liberation. #blessed #grateful #cleansed #body #mind #spirit #ayahuasca #journey #ceremony #peru #sacredvalley #pachamama #etnikas #retreat #motherearth #shipibo #shaman #connected #nature #inner #trip #lifechanger #thankyou #thosethatinspire #backpackerstory #nomad #journalistlife #healing #seekingdiscomfort

recycling_myself (@recycling_myself) által megosztott bejegyzés,

Mustra