A dél-koreai írónő, Han Kang 2007-es regényét 2015-ben adták ki angolul, a hatalmas szakmai siker után pedig – mely Kang bravúros írástechnikáját és fordítója ügyességét egyaránt méltatta – 2016-ban Man Booker díjat kapott. A Növényevő egy pszichésen instabil fiatal nő összeroppanását meséli el főként a környezetében élők szemszögéből, amibe a főhős álomjelenetei is beleszövődnek. Nagy reményekkel kezdtem hozzá, de végül az elragadtatott visszhangok ellenére sem éreztem olyan erősnek, mint Kafka Átváltozását: és ezért főleg a túlságosan nagy sikerrel alkalmazott elidegenítő elemek a felelősek.
A könyv hősnője, Jonghje először a húsevést hagyja abba, amit a környezetében élők nem értenek, hiszen a nő jól főz, és maga is szereti a tradicionális koreai ételeket. Azonban Jonghje nem vegetáriánus, magától a hústól undorodik meg egy őt kísértő álom miatt. Ahogy pedig a betegsége/megszállottsága/átalakulása egyre halad előre, a húst nemcsak étel, hanem életvitel formájában is kezdi elutasítani: Jonghje voltaképpen maga is növénnyé szeretne válni.
Egy forgatókönyvíró mondta nekem, hogy azért tökönszúrás (elnézést, de ha egyszer pont ezekkel a szavakkal fejezte ki magát) őrültet megtenni főhősnek, mert az emberek többsége nem az, vagy legalábbis azt hiszi magáról, hogy nem az, ezért nehezen tudnak azonosulni vele. Ha tehát valaki egy őrültről akar írni, javasolta nekem ez a forgatókönyvíró, akkor azt kell bemutatnia, hogy főhőse voltaképpen nem is őrült, hanem éppen ő a normális, és a világ beteg körülötte. Azt kell bemutatni, hogy ha a főhős elmebeteg, akkor a néző vagy olvasó épp olyan elmebeteg, mint ő. Azt kell megmutatni, hogy az ő világa nem is áll olyan távol a miénktől.
Szerintem ez remek recept, és ha nem is egy az egyben, de a legtöbb “őrültről” szóló történetre valóban alkalmazható: Kang műve is arról szól, vagy legalábbis érzékelhetően arról szeretne szólni, hogy miért érthető és logikus az, ahogy a lassan teljesen megbolonduló Jonghje kizárja magát a családjából, környezetéből, és lassacskán az egész társadalomból is. Ahhoz azonban, hogy igazán azonosulni tudjunk főhősnőnkkel, és legalább nyomokban megértsük az ő belső mozgatórugóit, többet kellene megtudnunk róla és a megbolondulásáig történt életéről. A külső nézőpontok izgalmasak, de azzal, hogy az írónő a jelenre koncentrál, és néhány utaláson kívül kizár minket Jonghje növényevés előtti életéből, pont annak a megértésnek a kulcsát veszi el tőlünk, amitől a regény igazán katartikussá válhatna. Úgy gondolom, nem teljesen tudatos döntés ez Kangtól, hiszen utal a múltra, mesél róla, de nem eleget ahhoz, hogy teljesen megértsük főhősét. Így a könyv egyre közeledik a katarzishoz, de az utolsó előtti pillanatban rémülten (és Jonghjéhoz hasonló visszafogottsággal) visszariad a nyers és véres dráma közelségétől.
Az első könyv a férj szemszögéből mutatja be Jonghje megőrülésének korai fázisát, ami azzal kezdődik, hogy kidobálja az összes húsneműt a hűtőből és a fagyasztóból, és drámaian lefogy. Itt például kapunk némi betekintést abba, milyen lehetett főhősünk boldogtalan, örömtelen házassága egy olyan férj mellett, aki gyakorlatilag házirabszolgának használta, és teljesen közömbös volt vele szemben: a rész végi, felkavaróan erőszakos jelenet pedig, ami családi ebédnek indul, és Jonghje öngyilkossági kísérletével végződik, arra is utal, hogy Jonghje szüleivel, különösen az apjával sem lehet minden rendben. Jonghje őrülete azonban túl explicit és közeli, elnyomja a múlt és a házasság démonait, pedig sokat segítene, ha még inkább látnám az engedelmes feleség-szerepnek, ennek a ráerőltetett életnek azt a poklát, amiből Jonghje ilyen passzív-erőszakos lázadással menekült el, tulajdonképpen kiprovokálva, hogy férje elhagyja őt.
A könyv második, Mongolfolt című része Jonghje videoművész sógora szempontjából meséli el a betegségnek azt a szakaszát, amikor úgy tűnik, Jonghje képes önálló életet élni. A férfi, akit az írónő nem nevez nevén, megszállottjává válik Jonghje testének (és megszállottságának), és egy videót tervez a nő meztelen testére festett virágok és a dereka fölötti mongolfolt köré komponálva. A férfi Jonghje felé fordulása azonban nem nélkülözi az erőszakot, és Jonghje átatlanul és naivan sodródik bele egy olyan áruló kapcsolatba, ami még mélyebbre taszítja, és még messszebb löki az emberektől. A férfi visszaemlékezésein keresztül érdekes részleteket tudunk meg Jonghje családjáról, és viszonyáról nővérével, Inhjével, aki a harmadik, a Lángoló erdő című rész főszereplője.
Inhje élete darabjaira hullik Jonghje betegsége miatt, teljesen magára marad betegeskedő gyermekével, és az intézetbe szállított Jonghje ápolásának költségeivel, aki ráadásul képzeletbeli átváltozásának utolsó fázisaként az emberi táplálékot is megtagadja. Inhje a beletörődő, megrendíthetetlen nyugalom és a tombolni vágyó, de visszafojtott düh között őrlődik, miközben életének minden másodpercét felőrli a felelősségérzet nyomasztó terhe: hogy bármennyire is szeretne, ő nem menekülhet el sem fizikailag, sem lelkileg egy betegségbe, vagy pszichés állapotba, mint ahogy Jonghje tette. Egészen szikár, balladai nyelvével, tömör, súlyos, koppanó szavaival és mondataival szerintem ez a rész a legszebb, irodalmilag legjobb: olyan, mint egy prózai formában írt ballada. Ehhez hozzájárul az is, hogy Inhje alakja a leginkább átélhető: de én innen is hiányolom Jonghje alakjának, múltjának erősebb bemutatását. Inhje például utal arra, hogy kettőjük közül az apja a húgát verte meg mindig, de aztán az írónő gyorsan továbbsiklik erről a problémáról, pedig ha csak kicsit is jobban kifejtené, már jobban átélhetnénk főhősnőnk traumáját.
Jonghje a világ és a körülötte levők szinte állatias, közömbös kegyetlensége miatt menekül a növényi, ártatlan létbe. Han Kang Növényevője hasonlóan tiszta, steril, finom és ártatlan próza, mint amilyenné főhőse szeretne válni, de talán nem ártott volna, ha az írója hajlandó egy kicsit nagyobbat harapni a traumákba, szétcincálni azokat, és hagyni, hogy kicsit bizony véres maradjon a szája széle....
