Dominik Moll francia rendező legújabb filmjének magyar címével jól elbánt a hazai forgalmazó, az eredetileg Des Nouvelles de la Planete Mars (kábé a Mars bolygó története) címet viselő vígjáték kapta ezt a még blődnek is erős alábecsüléssel nevezhető, Mondd ki, hogy uborka címet. Van ugyan ennek racionális magyarázata is, de nem is áll túl erős lábakon.
A történet szerint Philippe Mars (François Damiens), a mindenkinek megfelelni akaró elvált irodista nem nagyon jön ki kamasz gyerekeivel, volt felesége mégis rábízza őket, amíg ő Brüsszelből tudósít a nagy politikai eseményekről. Fia, Grégoire (Tom Rivoire) kéri a fent említett cím kimondását a híradóban anyjától, ezért minden este azt lesik, a nő mikor mondja már végre ki, hogy uborka. Na, körülbelül ennyi köze van az uborkához, meg annak kimondásához a történetnek, ami egyébként teljesen másról szól. Történetesen a változatosság kedvéért arról, hogyan lehet feldühíteni egy jámbor embert.
Ezúton szeretnénk gratulálni a témaválasztáshoz, mintha nem született volna egymillió plusz egy francia filmvígjáték már ebben a témában, ráadásul úgy, hogy akad köztük jó is. Hát, sajnos a Mondd ki, hogy uborka (soha többé nem akarom leírni ezt a címet) nem tartozik a műfaj kiválóságai közé, úgyis mondhatnánk, hogy totál érdektelen, kiszámítható és unalmas. Az a fajta film, amiről csak a kritikus nem jön ki a felénél, mert neki majd írni kell róla, és ehhez azért általában illik végignézni.
Miután a film magyar címadói megtették főszereplőnek a mellékszereplőt azért azt eláruljuk, François Damiens-t nem nagyon lehet hibáztatni, az ő alakítása elég jó. A főszereplő ugyanis ő, a szegény, szerencsétlen lúzer, akinek egy félbolond kollégája nemcsak a fülét vágja le, de még be is költözik hozzá, és mivel ő egy szerencsétlen lúzer, nem tudja kirakni a lakásából, még akkor sem, amikor annak a diliházból szabadult nője is kvázi beköltözik hozzá. Ez ugyebár tök reális szituáció, én például ismerek egy csomó jámbor embert, olyanokat, akik összeszedik a kutyaszart maguk után, olyanokat akik csendesek és visszahúzódóak, és próbálnak érvényesülni ebben az erőszakos, szörnyű világban, mégsem gondolom, hogy ők akkor már ennyire hülyék lennének. De persze ez egy vígjáték, ami ráadásul francia, tehát az a minimum, hogy oltári nagy blama legyen az alapszituációja.
Nem is fecsérelném a szót további szpojlerekre, a lényeg, hogy a rendező-forgatókönyvíró kicsit tovább üti a vasat semmint kellene, ebből születik meg a film, amit az isten tudja minek hoztak be a magyar mozikba. Ez itt most nem a félreértések vígjátéka: egyedül arra épít, hogy mikor robban már a főszereplő, akinek a robbanása aztán ráadásul csak pukkanásként sül el.
François Damiens mellett a másik főszereplő a félhülyét alakító számítógépes izé, Jérôme (Vincent Macaigne), akinek valamiért egyáltalán nem alakítottak ki konkrét, értelmezhető karaktert, emiatt a szerepe nagyjából kimerül abban, hogy a főhőst basztatja a hülyeségeivel. Ahogy amúgy mindenki más is a filmben. A Des Nouvelles de la Planete Marsban (mondtam, nem írom le többször a magyar címet) ezért mindenki a főszereplő keze alá játszik úgy, hogy közben szinte egyetlen őszinte pillanata nincs az egésznek, csak klisék egymás melletti felsorakoztatásból áll, míg végül szerencsére vége nem lesz.
Ennek ellenére a sajtóvetítésen volt, aki őszintén nevetgélt a filmen, tehát ha ön még sosem látott olyan helyzetkomikumot, amiben a cél egy nyugodt áldozat felhúzása, akkor mégiscsak rohanjon a moziba és várja, anyuka kimondja-e a híradóban, hogy uborka. Minden más esetben üljön be inkább a Sing Streetre, mert az vicces és zseniális is, ami abból a szempontból meglepő, hogy elvileg pedig a franciáknak is tudniuk kellene vígjátékot készíteniük. Ez most inkább valamiféle piaci megfontolásból (?) leforgatott marhaság lett, amibe két ujjamon megszámlálható jó poén fért csak el. Ennyi azért még sajnos édeskevés...
