Osztrák darab, magyar társulat, izraeli turné: a Denevér Tel Avivban

Magócs Ottó jó barátom, mondhatni unokatestvérem – bár nincs köztünk vér szerinti kapcsolat, “első férjem” rokonságába tartozik, és mivel mindannyian (az exem, Ottó és én) színházzal foglalkoztunk, a közös barátok mellett a munka és a művészet is összekötött minket. Több mint másfél évtizedes barátságunk mérföldköve volt, amikor márciusban Tel Avivban látogatott meg – és magával hozta az egész Operett Színházat...

Ottó játszotta már Mozartot, Rudolphot az Elisabethben, Freddyt a My Fair Ladyben, Bónit a Csárdáskirálynőben, Tybaltot a Rómeó és Júliában, Kőnig tanát urat az Abigélben, és még egy csomó más remek szerepben tűnt fel – folyton vadiúj karakterek bőrében, sosem “beleszokva” egy sztereotip figurába. Most Strauss A Denevér című művében kapott egy embert próbáló szerepet – nem mintha olyan sokat kellene színpadon lennie, ám annál több oktávot kell áténekelnie, és annál több nyelvtörő dalszöveget kell bemagolnia az előadás eredeti nyelvén. Kíváncsi voltam rá – már csak azért is, mert „klasszikus” színházat régen láttam már, pláne magyar színházat Tel Avivban, németül... 

A Denever Operett  (6 of 19).png
Fotó: Salamon Sára

Miért (nem) járunk színházba?

Bár a közönségszervezők munkája manapság a berepülő pilóták szakmájával vetekszik, azért színházba járni már nem akkora úri passzió, mint néhány évtizeddel ezelőtt – ahogy a lemezeket felváltották a CD-k, majd a hangfile-ok, amelyek csak úgy lebegnek ott valahol fenn, a felhőben, a színház fogalma is változáson ment keresztül. Előbb kisebb magánszínházak, majd utcai performanszok, kiállításokon megrendezett előadások nyújtottak opciót azoknak, akik elszoktak a klasszikus színháztól, mára pedig egyre gyakoribbak lettek a felnőtteknek szóló, amatőr színjátszó csoportok, ahol bárki kreatívnak és művésznek érezheti magát –  és az ilyen kommunaszerű színházi csoportosulások előadásaira rendszerint olcsóbbak a jegyek, mint a kőszínházak show-jaira. Ami nem jelenti, hogy rosszabbak volnának: gyakran kiderül, hogy a csiszolatlan gyémántok – legyen szó táncosokról, színészekről, rendezőkről, jelmeztervezőkről, vagy épp zenészekről – akár sokkal többet is tudnak, mint a tévében mutogatott színházi szakemberek.

Különösen igaz ez Tel Avivra, ahol manapság pezseg a színházi élet, ám az igazi „happening” hajóhangárakban és az egykori óvárosban megbúvó klubokban zajlik – ahol burkába öltözött, tigris-kontakltlencsét viselő, önmagát palesztinnak valló muzulmán srác ad performansz esteket. Nehéz ezzel a frissességgel harcolnia a sok férőhelyes kőszínházaknak, amelyeket fenn kell tartani, meg kell tölteni, és fizetést kell adni a színészeknek, a világosítónak, a hangosítónak, a jegyszedőnek, meg a ruhatárosnak. Mi lehet hát a megoldás arra, hogy a kőszínházak megőrizzék a relevanciájukat Izrael kultúrális fővárosában? Természetesen a hagyományőrzés.

Klasszikus új köntösben

A kőszínházak –mint amilyen a Nemzeti Színház vagy az Operaház – olyasmit nyújthatnak a közönségnek, ami 2016-ban már-már „underground” művészetnek hat. Éppúgy, ahogy egykor a gyorskaja Magyarországra való betörésekor kiürültek a „rendes” éttermek, ám ahogy ellepett mindent a „streetfood”, ismét igény támadt arra, hogy üvegpoharakból igyunk, asztalnál együnk, és ne egyenízű ételeket kapjunk. Tel Avivban is hasonló a helyzet: az eredeti bécsi operetthangulat és a váratlan fordulatokban gazdag, zenés színházi élmény egy átmulatott éjszaka pezsgőbe áztatott történetével – amelyet az Operett társulata ígért – óriás tömegeket mozgatott meg Izraelben. Az előadás – melyet több ízben délután, majd este is újrajátszottak, és minden alkalommal teltházzal futott – pontosan az, amit a hajóhangárak vagy lakásszínházak nem tudnak visszaadni.

A Denever Operett  (10 of 19).png
Fotó: Salamon Sára

Oszvald Marikára nem hat a gravitáció

A hedonista éjszakát elregélő történet Julius Roderich Benedix A börtön című színdarabja és egy korabeli komédia, a A vacsoraparti című vígjátéka alapján íródott, ősbemutatója 1874-ben volt a bécsi Theater an der Wienben. A budapesti Népszínház néhány évvel később mutatta be, majd két évtizeddel eredeti bemutatója után a Magyar Állami Operaházban is megrendezték. Az édes történet keserű tragédiákkal és üdítő végkifejlettel azóta is színházi társulatok tucatjait ihleti meg a világ színpadain. A történet egy orosz herceg estélyén játszódik, ahol mindenki álnéven jelenik meg, szerelmek köttetnek és bomlanak fel, közben persze folyik a pezsgő, Oszvald Marika pedig pörög-forog-cigánykerekezik-szaltózik, épp csak el nem repül, mint egy helikopter. A Denevér kortárs komikus elemekkel és ragyogó koreográfiával, magyar virtussal és izraeli fűszerezéssel ejtette rabul a közönséget.

No meg persze azokat, akik a kulissszák mögött sürögtek-forogtak: mi már órákkal a kezdés előtt az öltözőkben lábatlankodtunk, hogy lőjünk néhány fotót a készülődésről Izrael magyar nyelvű folyóiratának, az Új Keletnek. Mire - legalább is képileg - feldolgoztuk az eseményeket, megkezdődött a mulatság. A bevezetőt – egy iróniától csöpögő, aktuálpolitikai poénokkal tarkított stand up show-t Israel Katorza, egy helyi humorista szolgáltatta, de az Operett színészei közül is majd' mindenki megtanult egy-egy héber mondatot, néha teljes sorokat héberre cseréltek a dalszövegekben. A főhősnők, Rosalinda (Fischl Mónika) és Adél (Lukács Anita) mellett a Jolly Joker Orlowsky szerepében Peller Károly, és persze Idaként a zseniális Oszvald Marika voltak az est leghangosabban ünnepelt csillagai. Amikor az előadás másnapján együtt reggeliztünk Magócs Ottóval és a Kis Hableánnyal (mert hogy nekem Oszvald művésznő örökre elsősorban Ariel marad), mindketten egyetértettek abban, hogy bár a Tel Aviv-i közönség kevésbé gáláns a tapssal, mint a magyar, ugyanakkor harsányabban nevetnek és igazán őszintén értékelik az eléjük tárt produkciót. 

Karakteres arcél versus tehetség

Amikor elhagytam a szállodát azon merengtem, milyen sok évnek, mennyi türelemnek kell lefolyni a Dunán (vagy ha már Tel Avivban vagyunk, a Hajarkon folyón), hogy egy színész igazán kiteljesedhessen. Jó érzés volt látni, hogy Ottó barátom nem csak magára talált, de őt is megtalálták az igazi lehetőségek. Sok olyan színészt ismerek, aki bár végtelenül tehetséges, képességeit évekre pihentette, mert nem találta helyét a színházi palettán, és olyanokat is, akik bár mindig is jelen voltak, a nagy kiugrást nem tapasztalhatták meg, mert a médiagépezet és a marketingkampány egy másik, vele egykorú, akár sokkal kevésbé tehetséges üdvöskét tolt előre. Miért? Mert az élet nem fair. Vagy mert egy karalteres arcél PR szempontból fontosabb, mint a tehetség. Vagy mert egyszerűen még nem érett be az igazi siker. Ez persze a nemzetközi porondon is igaz, csak egy példa: Judi Dench már hatvan éves is elmúlt, mikor először Oscarra jelölték, az első díjra pedig 77 éves koráig kellett várnia.

A Denever Operett  (18 of 19).png
Fotó: Salamon Sára

Ha nincs kenyér, eszünk kalácsot!

És mi újság az Operett háza táján a Tel Aviv-i turné után? Azóta bemutatták Lévay Szilveszter és Michael Kunze musicalét, a Marie Antoinette-et – a budapesti előadás Lőrinczy Attila fordításában és Müller Péter Sziámi dalszövegeivel került a nézők elé, Kerényi Miklós Gábor rendezésében. Az excentrikus uralkodó szerepében Polyák Lilla és Vágó Bernadett hintik a rizsporos intrikákat, Lajos király megformálója pedig Mészáros Árpád Zsolt valamint Magócs Ottó. Versailles Tel Avivban a budapesti Operettel? Miért ne? "Qu'ils mangent de la brioche" – hangzik az Marie Antoinette hírhedt mottója. A népnek cirkusz kell és kenyér... ha pedig az nincs, kaláccsal is jóllaknak.

Mustra