„Eljövök, ki tudja lesz –e még valaha koncertje” – temette egy jóbarátom Madonnát, mikor megkérdeztem: van -e kedve csatlakozni hozzánk egy amszerdami kiruccanásra. Örültem, hogy igent mondott, de az érvvel nem értettem egyet: tény, hogy Madonna már 57 éves, de éppen most turnézza körbe a világot Rebel Heart című lemezét népszerűsítve, és – mint általában tőle az megszokott –, ez sem volt mentes a botrányoktól. Szóval nem véletlen az a "pop királynője" eposzi jelző, nem kell őt félteni az "elnénisedéstől"...
A turnét eleve az az esemény vezette fel, amikor Madonna az album első kislemezét, a Living for Love-ot adta elő a Brit Awards gálán, de az túl szorosra kötözött köpenyzsinórnak köszönhetően a táncosai a földre rántották és három lépcsőfokot zuhant – majd felpattant, mint a gumilabda, és folytatta a műsort. Ironikus módon a dalszöveg is épp azt recitálta: „I'm gonna carry on”, azaz „folytatni fogom”.
És tényleg folytatta: összehozott egy apokaliptikus videóklipet Ghosttown című dalához, amely a Billboard szavazói szerint 2015 kedvenc száma lett, majd Bitch I'm Madonna című számához aranyszínű fogékszerekkel, pink ombre frizurával és ocelotmintás miniruhában hirdette: attól, hogy valaki öt perc múlva 60 éves lesz még lehet komolytalan, ha ahhoz szottyan kedve.
De Madonna valójában cseppet sem komolytalan, ezt pedig mi sem mutatja szebben, mint hogy már megint teltházas arénakoncertekkel gyűjtött be rengeteg pénzt a családi kasszába, ügyesen játszva a régi slágerekkel, merészen a közönségre tukmálva a legújabbakat. Eddig úgy hangzik tehát, hogy ez a turné épp olyan volt, mint a többi, pedig nem. A Rebel Heart-éra valódi különlegessége, hogy a 2000-es évek óta ismert, gépies tökéletességgel előadó Madonna végre ellazult.
Kamaraszínház Madonna-módra
A Rebel Heart show egy kamaraszínházi előadás a korábbi, Magyarországon is vendégeskedő Sticky and Sweet, vagy a legutóbbi, már-már science-fictionbe és IMAX-élménybe hajló MDNA turnéhoz képest. A színpad hosszú, kereszt alakú kifutója egy kis, szív formájú színpaddal a végében lehetővé teszi, hogy a lehető legtöbben legyenek egészen közel Madonnához – ő pedig kihasználja ezt és rengeteget kommunikál is a közönségével.
Poénkodik, mesél, már-már stand up comedy-be hajló őszinteséggel és iróniával vall magáról, mintha csak „megágyazna” egy új Madonna-képnek, akivé a hatodik X után válik majd. Mert tény, hogy két órán és tizenöt percen át non-stop ugrálni és énekelni nem lehet örökké – bár erre mindig azt szoktam mondani, hogy ha a nála jóval idősebb Mick Jagger és Iggy Pop is sikerrel dacolnak térrel, idővel és gravitációval, akkor ki tudja, talán Madonnának is menni fog.
Rúdon pörgő apácák, mélybe zuhanó ex-szerelmek
Az előadás egyik legizgalmasabb pontja a Holy Water című dal, amelyet Madonna és táncosai harisnyakötős apácáknak öltözve adnak elő, rúdtánc, azaz inkább rúd fitness mutatványokkal megspékelve a show-t. A Like a Virgin és az instrumentális zenekarral, Madonna ukulele-kíséretével megbolondított True Blue pedig a koncert legőszintébb, legfelhőtlenebb pillanatai – előbbit úgy adja elő, mintha csak otthon táncikálna, ahol senki sem láthatja: szökdécsel, időnként a földre veti magát, hempereg, ugrabugrál, és láthatóan nagyon boldog, hogy nem kellett még egy koreográfiát megtanulnia.
A Love Don't Live Here Anymore színpadi megjelenítéséről (amikor is egy toronyból a mélybe taszít egy táncost, akivel előtte afféle se-veled-se-nélküled-táncot jár) óhatatlanul felrémlenek a Madonna szerelmi életével kapcsolatos bulvárhírek az elmúlt harminc évből, kezdve Sean Pennel, akivel óriás drámák közepedte váltak el, Guy Ruchie-n és a tragikusan széthullott házasságon át egészen a legutóbbi, huszonéves táncosfiúcska, Brahim Zaibat elvesztéséig, akire Madge több dalban is úgy utal, mint hírnévhajhász, gerinctelen szociális pillangóra.
A személyeskedés folytatódik a Material Girl és Unapologetic Bitch dalokban is: Madonna menyasszonyként vonul színpadra, szkeptikusan és cinikusan incselkedik a házasság intézményével, majd miután egy szál ukulelével elénekelte Edith Piaf La Vie An Rose című sanzonját, a húszas éveket idéző kis luluban riszálva, Marilyn Monroe-hangon susogva felrángat valakit a színpadra – rendszerint helyi sztárt, jó barátot, alkalmanként szerencsés rajongót - , és a közönség szeme láttára alaposan elnáspángolja. Még ráadás szám is volt – természetesen a Holiday, ahogy annak lennie kell.
The Show Must Go On
A mega-cirkusz egyetlen másodpercre sem unalmas – köszönhetően az önironikus „szomorú bohóc”, ugyanakkor továbbra is vérprofi díva Madonnának, az elképesztően látványos koreográfiáknak (egy ponton például öt méter magas, rugalmas rudak csúcsán álló táncosok hajloganak centikre a közönség feje felett), és persze annak, hogy a nagyasszony körül folyamatosan zajlik az élet.
A háttérhez tartozik például, hogy a turné kellős közepén az énekesnő 14 éves fia, Rocco úgy döntött: megpattan a makrobiotikus konyha, a magántanárok, és a kontrolmániás mama szorításából, és apjához, Guy Ritchie filmrendezőhöz menekült Londonba, ahonnan bírósági utasítás ellenére sem hajlandó hazamenni édesanyjához. A bennfentesek szerint a könnyes-kiabálós hisztik rettenetesen megviselték Madonnát, ám ez a törékeny és kiszolgáltatott lelkiállapot legfeljebb csak hozzáadott a Rebel Heart show-k élményéhez, mint sem hogy elvett volna belőlük.
Viszlát Terminátor, helló emberi lény
Ennek pedig ékes példája, hogy az utóbbi években egyre inkább politikai irányba terelődő beszédeit személyes és önazonos vallomásokra cserélte fel. Csak egy példa – a Mexico City-ben vendégeskedő show-ról, ahol könnyeit nem leplezve pityergett a közönség előtt, és így szólt: „Mindig lesznek olyan időszakok, amikor úgy érzed, hogy senki sem szeret, hogy összetörsz az élet nyomása alatt, vagy hogy képtelen vagy újra felállni. De nincs más választásunk. Miért? Mert senkinek sem engedjük meg, hogy lerombolják mindazt, amit eddig építettünk, és mert minden kihívással erősebbek, bölcsebbek leszünk. Soha nem adjuk fel, mert lázadó szivek vagyunk!”
Madonna talán fárad – de jól áll neki. Ez a síró-nevető ember, ez a kézzel fogható nő éppúgy méltó a popkult-királynői trónra, mint a szikár terminátor-lady, akinek sok éven át ismertük.
