Ma van az évordulója annak az 1972. október 13-án történt repülőszerencsétlenségnek, amikor egy uruguayi gép 45 emberrel, köztük egy rögbicsapattal a fedélzetén lezuhant a jeges Andok felett. A becsapódás után 27-en maradtak életben, de közülük további nyolcan szintén meghaltak később, egy lavinaomlás következében. Négyezer méter magasan, 72 napon keresztül várták, hogy megtalálják őket a mentőalakulatok. Élelmiszer híján, a túlélésért olyan dologra kényszerültek, amit a komfortos életünkben nagyon nehéz elképzelni: saját halott csapattársaik és családtagjaik tetemét kellett megenniük. Életben maradtak – és az ép ésszel szinte felfoghatatlan eseményekről ezzel a címmel készült regény,dokumentum- és játékfilm is később.
A szerencsétlenség évfordulójáról megemlékezve további részleteket talál a folytatásban, és összegyűjtöttünk olyan katasztrófafilmeket, amelyek hasonlóan valós alapú, súlyos emberi drámákat dolgoznak fel egyfajta figyelmeztetésként: a tragédiák senkivel sem kivételeznek.
A sikeres rögbicsapat Montevideóból Santiagóba repült egy mérkőzésre. Az utazás nem kezdődött jól: a rossz időjárás miatt alapból várniuk kellett egy napot az indulással, majd a gépnek el kellett térnie az eredeti útvonalról. A pilóta a rossz látási viszonyok miatt túl korán kezdte meg a süllyedést és bekövetkezett a tragédia, a gép lezuhant az Andok felett.
A becsapódás következtében tizenketten azonnal meghaltak, öten másnap, egy utas pár nappal később, a többiek viszonylag könnyebb sérülésekkel megúszták a balesetet, zömében csak végtagtöréseket szenvedtek. A sérüléseknél jóval nagyobb gond volt, hogy a repülőgépen egy-két tábla csokoládén és pár üveg boron kívül nem volt élelmiszertartalék, ráadásul az utasok nem voltak felkészülve a szélsőséges időjáráshoz.
A mentőalakulatok nyolc napon keresztül kutattak túlélők után, de a 11. napon feladták a keresést és erről hírt is adtak a médiában, amit még a túlélők is hallottak a roncsok között talált rádión keresztül. Érthető módon óriási elkeseredettség lett úrrá rajtuk, amit tovább súlyosbított, hogy a szigorú porciózás ellenére elfogyott az élelmiszerük. A könyv szerint még az ülések huzatját is feltépték, hátha találnak alatta eldugott ételt.
Mivel a mentőalakulatok lemondtak róluk, így nem volt más választásuk, mint várni és életben maradni. Ehhez viszont meg kellett hozni egy újabb súlyos döntést: hogy a balesetben elhunytak, köztük saját csapattársaik, barátaik, családtagjaik húsát megegyék. Voltak, akik elhatárolódtak az egyetlen, racionális ötlettől, de végül az életösztön mindannyiukat meggyőzte afelől, hogy ez az egyetlen módja a túlélésnek. Az Életben maradtak című regényben a szerző kíméletlen őszinteséggel ír a roncsoknál töltött napokról és arról, ahogy a túlélők szisztematikusan "feldolgozták" a halottakat, hogy azok minél tovább kitartsanak.
"A gép belseje csupa mocsok lett. Nemcsak a vizelettől, hanem a zsírdaraboktól és a csontoktól is, amelyeket a padlón hagytak heverni. Egy idő után új szabályt vezettek be: csontokat nem szabad bevinni a gépbe, s a bevitt zsírt még aznap újból ki kell hordani. Ennek ellenére a hó a gép mindkét végén mocskos maradt, és csupán a hideg akadályozta meg, hogy szörnyű bűz ne támadjon."
(részlet az Életben maradtak c. regényből)
Egy váratlan lavina újabb nyolc túlélő életébe került, az egyik társuk segítségével (aki lyukat fúrt a hórétegen keresztül), a többiek megmenekültek. Ahogy teltek a napok, úgy realizálódott bennük a gondolat, nincs más választásuk, nekik kell feltérképezni, hogy hol lehetnek és honnan tudnak segítséget kérni.
A hetedik héten végül a legerősebbek elindultak. Többórás gyaloglás után nemcsak a gép farkát, hanem némi élelmiszert, cigarettát, ruhát, sőt egy működő rádiót is találtak, amit több napon keresztül próbáltak beüzemelni, de nem jártak sikerrel, így visszatértek a többiekhez. A csapat elhatározta, hogy felkészíti a három férfit, Nando Parradót, Roberto Canessát és Antonio Vizintínt (ő visszafordult) egy nagyobb útra: hálózsákot eszkábáltak számukra és megpróbálták élelemmel is ellátni őket. Végül 12 napos, embertelen menetelés és hegymászás után belebotlottak három lovasba, akik segítettek nekik.
A hatóságok értesítésével óriási nemzetközi hírverés indult el a túlélők körül. Az első sajtótájékoztatójukon még azt mondták az újságíróknak, volt náluk annyi sajt, amivel kihúzták a két hónapot, de hamarosan felvállalták, hogy emberi tetemek húsa biztosította az életben maradásukat. A halottak családtagjait - érthető módon, - sokkolta a hír, de végül mindenki a túlélők mellé állt, sőt az egyik elhunyt fiú édesapja Arturo Nogueira levelet is írt az újságoknak, amelyben megköszöni a túlélőknek, amiért az utolsó pillanatig ápolták haldokló fiát és együttérzésre szólítja fel azokat, akik elítélik a megmenekülteket.
A tragédia után nem sokkal megjelent az első könyv, amelyet Piers Paul Read (Alive – Életben maradtak) a túlélőkkel folytatott interjúiból állított össze. 34 évvel a tragédia után Nando Parrado, az egyik utas is megírta történetét a Csoda az Andokban – 72 nap a hegyekben és hosszú utam hazafelé című könyvében.
.
1993-ban egy film is készült a történetből, Piers Paul Read regénye nyomán. Az amerikai filmdrámát Frank Marshall rendezte, és olyan színészek játszottak benne, mint Ethan Hawke vagy Vincent Spano. A 121 perces dráma tűpontosan, átélhetően mutatja be, hogyan viselkedik az emberi természet ilyen szélsőséges helyzetekben, hogyan válik az életösztön mindennél fontosabbá, és mindeközben hogyan próbálják egymásban is tartani az erőt.
A témára reflektálva kerestünk még pár olyan filmet, amelyek hasonlóképp nem felhőtlen szórakozást jelentenek, de pont a tragikus események valódisága miatt rendkívül hatásosak.
A lehetetlen (The Impossible, 2013)
Szintén igaz történetet dolgoz fel Juan Antonio Bayona filmje, amelyben Maria és Henry három gyerekükkel Thaiföldre utaznak, hogy ott töltsék a karácsonyt. 2004 december 26-án reggel a medence mellett pihennek, amikor elementáris erővel csap le rájuk a természet, és az óceán szó szerint elnyeli a partszakaszt, több ezer emberrel együtt. A 2004-es indiai-óceáni cunami majd 200 ezer ember halálát okozta és annál is többet tett földönfutóvá. A film látványos és még fotelból is halálosan rémisztő jelenetekkel mutatja meg a december 26-i tragédia pillanatait. A filmben nyújtott alakításáért Naomi Watts Golden Globe és Oscar jelölést is kapott.
World Trade Center (2006)
Több filmet is készítettek a 2001. szeptember 11-i terrortámadás borzalmairól, de a legerősebb alkotásnak Oliver Stone rendezése bizonyult, amelyben két, a romok alá rekedt rendőr megmenekülésén keresztül mutatja be a repülőgépek becsapódása utáni apokaliptikus állapotokat. A film John és Donna McLoughlin, valamint William és Allison Jimeno igaz történetei alapján készült. A főszerepben Nicolas Cage és Michael Pena.
United 93 - Az utolsó repülés (2006)
Ugyancsak a WTC tragédiáját dolgozza fel Bruce Goodison rendező filmje, csak egy teljesen más perspektívából, méghozzá azok az utasok szemszögéből, akik az egyik becsapódó gépen tartózkodtak. A film alapját párbeszédek alkotják, amelyeket szó szerint idéznek a családtagoktól és barátoktól, valamint az előkerült bizonyítékokból.
Everest - A hegyek fogságában (2015)
És jöjjön egy friss darab, amelyben egy kanadai fanatikus hegymászókból és vállalkozó kedvű férfiakból álló csapat elhatározza, hogy életüket kockáztatva, az országukból elsőként megmásszák a világ legmagasabb és egyben legveszélyesebb helycsúcsát, a Mount Everestet. Az igaz történeten alapuló filmdráma főszereplője Rob Hall (Jason Clarke), aki gyakorlott hegymászóként a Mount Everest veszélyes vidékén kalauzolja kalandvágyó csoportjait a csúcs felé. 1996-ban szokatlanul sokan gyűlnek össze az alaptáborban, Rob ügyfelein kívül még jó néhány másik mászó is. A hegymászás kezdetben kockázataival együtt is átlagos vállalkozásnak indul, ám rosszra fordult időjárás és egyéb emberi tényezők következtében olyannyira veszélyessé válik az út, hogy négyen bele is halnak a vállalkozásba.
