Az 1848-as forradalom napjai Erdélyben, két szemtanú elbeszélése alapján

Általános és középiskolai tankönyveinkből szinte már kívülről tudjuk, hogy mi történt 1848. március 15-én Pesten. Az azonban kevésbé ismert, hogy milyen hatása volt az eseményeknek Erdélyben. Történész vendégszerzőnk, Süli Attila írása.

Nemzeti ünnepünkön, március 15-én a magyarság az 1848–49-es forradalom és szabadságharc évfordulóját ünnepli. Felidézzük a szabadságharc kiemelkedő vezetőinek és hétköznapi tanúinak, polgárainak, katonáinak, munkásainak emlékét.

Általános és középiskolai tankönyveinkből szinte már kívülről tudjuk, hogy mi történt március 15-én. Petőfi, Jókai és Vasvári vezetésével a márciusi ifjak 1848-ban e napon délelőtt indultak meg a Pilvax kávéházból a népgyűlés megtartására, remegésre kényszerítve a Helytartótanács addigi mindenható urait. Ezt követte a pesti Újépületben fogva tartott Táncsics Mihály kiszabadítása és diadalmenete a fővárosok utcáin.

Kevésbé ismert a pesti események hatása Erdélyben.

Szerzőnkről

Süli Attila történész kutató, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa. Kutatási területe a 19. század hadtörténete és a 19–20. század technikatörténete.

Március 15. vagy április 11.?

Március 15. jelentőségének értékelése a mai napig megosztja a történettudományt. Volt időszak, amikor olyan eseményként ábrázolták, amely a márciusi ifjak, a fővárosi polgárság és munkásság segítségével teljesen elsöpörte a régi rendszert. Ezzel szemben mások azt hangsúlyozták, hogy az érdemi átalakulás az utolsó rendi országgyűlésen Pozsonyban történt, március 15., különösen a Rákos mezején gyülekező 40 ezer paraszt álhíre és rémképe csak a politikai nyomásgyakorlás eszköze volt a liberális reformerek eszköztárában. Például az 1867. évi kiegyezés után nem március 15. volt a hivatalos állami ünnep, hanem április 11., az áprilisi törvények uralkodói szentesítésének évfordulója.

A Magyar Nemzeti Múzeum a 19. század közepén
A Magyar Nemzeti Múzeum a 19. század közepénKép: Fametszet Rohbock Lajos rajza alapján (Hunfalvy János: Magyarország és Erdély. Pest, 1856-1864. I-III. k.

Most a vita eldöntése helyett néhány sorban szeretném felidézni azokat a pillanatokat, amikor a nevezetes esemény híre az országban elterjedt, és szikraként lobbantotta lángra a Kárpát-medencében az egész magyarságot. Pontosabban a testvérhazában, Erdélyben élők reakcióját szeretnénk feleleveníteni, hogy megérthessük, hogyan vált e nap a nemzeti összetartozás és egység szimbólumává.

Gyorskocsin száguldott a hír Kolozsvárra

Az országrész fővárosába, Kolozsvárra március 19-én érkeztek meg a pesti események hírei a helyi közlekedési vállalat, a Biasini gyorskocsi utasai révén. Két nap múlva a szabad királyi város tanácsházának nagytermében gyűlést tartottak, ahol Méhes Sámuel református lelkész, országgyűlési követ és a helyi liberális sajtóorgánum, az Erdélyi Híradó főszerkesztője szónokolt. Elfogadták a 12 pontot, ami azért volt bátor kezdeményezés, mert a két ország unióját az erdélyi országgyűlés még nem fogadta el.

Méhes újságja az eseményről ekképp tudósított március 23-i számában: „Alig egy hónapja, hogy a Seine [Szajna] partján forradalom ütött ki, s lángjával már íme csaknem egész Európát elborította: fényes trón hamuba dőlt, s más, szint oly fényes és hatalmas trónok meg lőnek rendítve, alkotmányok születtek és igazgatásformák változtak, nyertek egészen új alakot s mindezt nem béke, hanem vérontás útján.”

A kolozsvári református templom a 19. század közepén.
A kolozsvári református templom a 19. század közepén.Kép: Fametszet Rohbock Lajos rajza alapján (Hunfalvy János: Magyarország és Erdély. Pest, 1856-1864. I-III. k.

A nagy és magasztos szavak mellett mi két olyan szemtanút kívánunk megszólaltatni, akik bár egyszerű emberek voltak, a későbbiek folyamán a szabadságharcban a honvédhadseregben szolgáltak. Az ő személyes élményeiken keresztül kívánjuk feleleveníteni Erdély három, ekkor még magyar többségű városában a március idusát.

Egy aranyosszéki diák emlékei

Elsőként az aranyosrákosi származású Bíró Sámuelt idézzük meg. Őt 18 évesen érte a forradalom szele Kolozsváron, ahol éppen tanulóéveit töltötte a kolozsvári unitárius kollégiumban. A „kincses város” Erdély politikai és kulturális központja volt a korszakban, lakossága pedig színmagyar. A visszaemlékezés március 21-én kezdődik, és bemutatja a kolozsvári forradalmi hangulatot. Ezt követően a szerző számos diáktársával belépett az önkéntes alapon szerveződő kolozsvári nemzetőrségbe, ahol parancsnoka a tanára, a tudós polihisztor Brassai Sámuel lett.

Bíró, aki 1829. év augusztus 15-én Aranyosrákoson született „szegény székely nemes eredetű földmíves szülőktől”, 1902-ben jegyezte le emlékeit. Tanulmányairól így ír: „neveltetésemet egyszerűen a szülői háznál kezdtem, további neveltetésemet az aranyosrákosi községi iskolában, további tanfolyamaimat a tordai unitáriusok gimnáziumában. Ott végezve a kolozsvári unitáriusok főkollégiumában, három évig algebra, phizika és a világtörténeteket Krisztus előtt és Krisztus utániakat elvégeztem és csak az lett volna a jövőm, hogy vagy a teológiára, vagy a jogra készüljek”.

A forradalmi események hatása azonban a diákok mindennapjaiban is változást hozott: „De miután fellobbant az ország szíve, tüzet élesztett lelkében, elé jöttek a mártzius 15-iki nap előtti estély, a kollégiumban a Róma név alatti szobában laktunk s az a hír lepett meg, hogy Budapesten a nagy költő Petőfi Sándor által előállított »Talpra magyar« című költeményét elszavalták, ez már szintén Kolozsvárra is átvillanyzott, és annyira fellelkesített, hogy a nevezett nap estélyén annyira fellelkesedtünk a Budapestről hallottakra nézve, úgy forrtunk a szobában, hogy nem győztük a reggelt várni”.

Az éppen a kollégistáknak élelmet hozó édesapja először hűteni próbálta, majd maga is átvette a fiúk hangulatát: „Az apám hallgatva a lelkesedést, így szól a tanuló ifjúsághoz: »édes öcsém uraim, nem jó a király ellen kikelni, erős majd legyőzni.« Ekkor egy diák elkiáltya hevesen magát, mit beszél az öreg, »le vele, petsovits« [pecsovics: a régi rendszer híve]. Édesapám megszégyellte magát, hazakerülve Aranyosrákosra, annyira fellelkesítette a népet, ő állott a nép vezetésére”.

Barabás Miklós festménye Teleki Józsefről
Barabás Miklós festménye Teleki JózsefrőlFotó: Wikimedia Commons

Másnap már Kolozsváron is megmozdulásokra került sor. A diákok nehezen koncentráltak az órákon, majd maguk is csatlakoztak a demonstrálókhoz. Bíró szavai szerint „reggelre virradva a Históriára, mint tantárgyra kellett menni a leckére, de egy csepp kedvünk sem volt hozzá. Elmentünk 8 órakor a leckére Székely Mózes történelmi tanára, - de rövid idő alatt két református diák béjött a leckére és így szólottak fel: Tisztelendő Úr! A diákokat eressze ki a város házához, - a tisztelendő úr így szólott: »Na hiszen mehetnek«, ekkor csaknem a feje felett szökdöstünk ki a padokon keresztül, - kimentünk a város házához, a lelkes nők már ott vártak a nemzeti színű kokárdákkal, mindeniknek a melyére egyet illesztettek, - ekkor kezdődött az igazi fellelkesedés, a nagyok felállva a városháza erkélyére, ott beszédeket tartottak, lelkesítették a népet a hazaszeretetre”.

A katonaság is támogatta passzivitásával a tömeget: „Később 11 órakor jöttek a kaszárnyából a katonaság a piaci várdára [katonai őrhely] felváltani az őrséget, - nekünk meg volt tiltva, hogy ellenek támadást ne tegyünk, nem tettünk, ez nap csendesen letelt….. Este a várost kivilágították, aznap már megérkeztek a magyar felelős miniszterek arcképeik, mint Batthyány, Kossuth, Szemere és Deák arcképeik, a református Collegium falain a mécses világítások között ott voltak láthatók, ezen nap szépen leragyogott a magyarok szép egén.”

A tüntető tömeg a Erdély különállásának megszüntetését követelte, a kormányzó pedig kezdetben hajlott a kérés felterjesztésére: „elhatároztatott, hogy mennyünk el a Gubernátorhoz [kormányzó] a gubernium [Erdélyi Főkormányszék] épületéhez a Farkas utcába és kérjük fel, hogy terjessze a nép kívánalmát ő felségéhez a királyhoz, hogy a két ország között létesítendő uniót adja meg és a nép szabadságát. Erre az akkori gubernátor gróf Teleki József ajánlkozott is, hogy a nép érdekében mindent felterjeszt, ezzel visszament az irodájába a felső emeletre”.

Később mégis hazatérésre szólította fel a tüntetőket, amely ellenszenvet váltott ki az összegyűltekből: „Később a nép ismét látni akarta a gubernátort [, aki …] nem tűrhetvén tovább a nép kiabálásait, kilépett a felső emelet erkélyére és komolyan figyelmeztette a népet, hogy takarodjanak haza, a nép bosszúsan visszakiáltotta, hogy »le vele, petsovits«”.

Bíró emlékezete szerint ezután „a nép visszavonult a városházához és elhatározta, hogy ezentúl nemzetőrséget állít fel, a városházánál lesz a központ”.  A nemzetőrség keretében katonai gyakorlatokat tartottak, és „mint magas, szálas ember”, csatlakozott hozzá Bíró „öreg tudós” tanára, Brassai Sámuel is. Így telt el az iskolaév 1848-ban Kolozsvárott, majd „a tanuló ifjúság eloszlott, hazamentünk, ki-ki a szülői házhoz, - ott én is, mint az előtti szünidőkön az édesapámnak a mezei munkában segédkeztem….”

Egy dési hadnagy tapasztalatai a szabadságharcban

Csernátoni Vajda Sámuel a szabadságharcban a 3. honvéd vadászezred hadnagyaként szolgált. A Háromszékről elszármazott református nemesi család sarja 1821. február 19-én született Désen. Apja Csernátoni Vajda József birtokos és megyei hivatalnok, anyja pedig Beretzky Erzsébet volt.

Lovas nemzetőr
Lovas nemzetőrKép: Domokos Imre festménye (Megjelent: Bárczy Zoltán: Szabadságharc egyenruhái. Budapest, 1950

A nagyenyedi, majd a kolozsvári református kollégiumban folytatva tanulmányait, jogot végzett. A marosvásárhelyi királyi táblánál háromévi írnokoskodás után ügyvéd lett, és Belső-Szolnok vármegye ülnökei közé vették fel. Visszaemlékezéséből a dési eseményekről nyerhetünk képet.

Emlékei szerint „a forradalom villanyszikraként villanyozta át magyar hon városait, s Kolozsvár is, hogy Erdély egy lépéssel elérje mit magyar hon nyert, kitűzte az Unió zászlót. S csak hamar minden középületek, nagyobb házak tetején lengett a [három]színű nemzeti lobogó, s Kolozsvár példájára más erdélyi városok, azok közt Dés városa részt vett a forradalomból. Több közkedvességű egyének, ifjak összegyűjtve a népet, lelkesítő beszédeket tartottak”. 

A tömeg Vajda Pál Dés nemes város főhadnagya házánál gyülekezett, „kérve, hogy a népnek számára nyitná meg a Közönség házát, hogy együtt értekezve készítnének petíciót e város részéről is”. Ám „a hadnagy, ki a maradás megátalkodott embere volt, durva goromba szavakkal utasítá el a népet, melyet néki tisztelnie kellett vala, melynek következtében a nép irtózatos zajjal lakába tör, ablakait betöré, s ott néhány pálca ütések után megígéri a népgyűlés megtartását, mely után a fáklyás nép eloszlik s tömegestől a színházba rohan, hol itt a szőnyegen lévő darabbal a zaj miatt felhagyva, Zelényi szavalá Petőfi Talpra magyar ismeretes hondalát, s a strófák végin a nép is örömmámorba fullasztva kiálltá az »esküszünket«”.

A következő napon „feltűzetett a városháza tetejére a nemzeti lobogó (unió zászló), s az utcákon zajongó nép torok szakadva kiáltotta: UNIÓ vagy halál. A polgárok mejjén feltűnt a háromszínű kokárda, s ezt követő napokon lelkes szónoklatok tartattak a néphez, s ez felvilágosítva lőn a[z el]nyomásról, s a szabadságról, mit majd élvezni fog”.

Nehézségek árán ugyan, de végül Désen is „felállíttatott a nemzeti őrsereg. Ívek tétettek ki [a] közhelyeken és csoportosan írták alá a polgárok [a] neveiket”. A szervezésben Csernátoni Vajda Sámuelnek is része volt: „amidőn éppen én Kolozsvárról hazajőve […] egy baráti gyűlés megbízásából Turbucz Ferenc kisdedóvóval felmentünk városi jegyző Ferenczi Károlyhoz, mint ki ekkor nagyon bírta a nép bizalmát, kérnők meg, hogy velünk kezet fogva, az őrsereg felállítasson, munkálódjunk, a népet előkészítsük”.

Kérésüket azonban Ferenczi „durva kitöréssel” utasította el, mire bosszúsan elhagyták „a hitványt, s ennek daczára, másiknak bosszúsága által, s sokunk belé fekvésével rövid napok alatt, mint említem felállott az őrsereg”. A következő napokban a „városháza szegletén elkészült az őrtanya, s a polgárok kettőztettet szorgalommal őrkődének a város csendje felett”.

Dés lakosai is csatlakoztak a Magyarország és Erdély közötti unió követeléséhez: „Erdély országgyűlést kért. Következésképp a város is petícióval folyamodott őfelségihez a kormányszék útján ennek megadására, őfelsége megadta, s a propoziciókba az egyik pont volt az UNIÓ.”

Az erdélyi országgyűlés végül május 31-én ült össze és megszavazta Magyarország és Erdély unióját, amelyet az uralkodó rövidesen szentesített. 

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.