Leszögezném, hogy semmi bajom a vidéki emberekkel, én is vidékről származom. Azt is, hogy ez most nem egy „én csaj vagyok, mégis baromira értek az autókhoz” jellegű írás. Csaj vagyok, imádok vezetni, szeretem a szép és gyors autókat, de nem értek hozzájuk. Nekem a műszakin már nem kellett gyakorlati tételt húzni, szóval csont nélkül maximum az ablakmosó folyadék cseréjét tudom megoldani, de az van, hogy nem is szégyellem. Csaj vagyok, majd ha baj van, kérem egy férfi segítségét. Legalábbis eddig így véltem jónak. Most azonban át kellett gondolnom.
Tudod, hogy a hátsó kereked nagyon üt?
A kiindulás célja csapatépítés a Balaton csodás északi partján, konvojban haladunk, kolleginákkal az oldalamon, illetve az előttem lévő kocsiban. Balatonalmádi környékén, a 71-esen piros a fénysorompó. Míg jön a vonat, az előttem álló autóból kiugrik egy fiatalember és láthatóan valami szándékkal közeledik. „Tudod, hogy a hátsó kereked nagyon üt?” Nyilván látja a hajszínemet és az arckifejezésemet, mert pontosít: „Igencsak mozog a hátsó kereked, szerintem nézesd meg!” majd visszaül és elhajt.
Az információ tudatában végigpörgetem a múlt hetem autós élményeit, amelyek között előkelő helyen szerepel a kerekek megvizsgáltatása, cuki benzinkutas fiúval. Egyik sem mozgott. Eközben persze haladunk tovább, igaz, kissé pánikszerűen vizionálom, ahogy a Balaton partján pattogva elhagy a bal hátsó. Telefonriadó, következő benzinkútnál vészmegállás. Természetesen ebben a pillanatban az összes következő benzinkút megszűnik létezni. Kisautó kitartóan halad, csak én izzadok egyre jobban. Nem tudok nem arra gondolni, hogy mozgó kerékkel 130-al toltam az autópályán. De hogyhogy nem érezni semmit? A kérdés költői, a kerék sajnos valóban mozog, a jelenség a hátsó ablakból megtekintve tisztán látszik.
Újabb fejvakarás és biztató mosoly
Végül szembejön a megváltó kút, bár megvallom, igen kishitűen kanyarodok az újabb cuki benzinkutas fiú mellé. Aki a kerék mozgását demonstrálandó kört megtekintve és némi fejvakargatás után megpróbálja meghúzni a kerékcsavarokat, amelyek természetesen nincsenek kilazulva. Újabb fejvakargatás és biztató mosoly kíséretében a következő falu gumisához irányít. Konvoj újra elindul, én most már minden megtett kilométerért hálás vagyok. A gumis műhely szívmelengetően sztereotíp, a falu szélén áll egy kis utcában, hétköznap délelőtt révén madárfüttyös csendben. Vagyis autóporszívós és madárfüttyös csendben.
A bódéban lelkesen porszívózó férfiról hamarosan kiderül, hogy 1. NŐ, 2. egyáltalán nem lelkes 3. nem ő a gumis. Miután vázoljuk neki, hogy a műhely összes termeiben rajta kívül senkit nem találtunk, kelletlenül hátracsoszog. Tíz perc után előkanyarodik, és várjanak, mindjárt jön felkiáltással ismét nekiáll porszívózni. Újabb tíz perc, szakember sehol. Én a kertben talált macskát vegzálom, ő legalább lelkes.
Türelem elfogy
A türelem a nehezen megtanulható feladataim közé tartozik, így a következő tíz percet már nehezen bírom. A gumis minden kétséget kizáróan él, hiszen hallani a hangját, csak épp nem velünk foglalkozik, hanem az időközben érkezett újabb kuncsaftokkal. Ők biztos helybeliek, mi meg biztosan láthatatlanok vagyunk. Türelem elfogy, egyébként is késésben vagyunk, ha kell, eltolom az autót a végcélig, velem itt ne szórakozzon a szolgáltatóipar. Majd csak lesz valami. Lesz is, egy újabb gumis.
Ez a szerviz – egy kis eufemizmus belefér – ha lehet, még sztereotípabb, az udvaron felhalmozott használt gumik között láncra kötött buksikutya ugat habzó szájjal. A tulaj itt már vizuálisan is jelen van, majd mikor vázolom a problémámat, buddhai nyugalommal int egyet, hogy hajrá, álljak csak be a műhelybe.
Pótkerék? megtörök
Reményteli percek következnek, egészen addig, amíg rá nem döbbenek, hogy szűkszavú nyugalma nem a kezében lévő megoldókulcsnak köszönhető, hanem annak, hogy a magyar nem igazán tartozik a beszélt nyelveinek halmazába. Fejcsóválva leszereli a kereket, majd közli. „Felni. Pótkerék?” A szakzsargont legalább ismeri magyarul. „Van, de vissza kell mennem Budapestre, nem hiszem, hogy jó ötlet...” próbálok tiltakozni, ám érvrendszere nem túl kifinomult, és/vagy nem érti amit mondok. „Pótkerék???” Megtörök. „Mutatom.”
Miután kipakoltam a bőröndöket, megtekintjük a pótkereket. Nagy meglepetés nem ér. Van. „Virsli.” állapítja meg, ami szintén nem okoz meglepetést. Ekkor elárulja a megfejtést, kár, hogy számomra megfejthetetlen nyelvi eszközökkel teszi. A hátam mögött csoportosuló kolleginák felé fordulok, állítólag rémült arccal, ám ők még nálam is tanácstalanabbak. Egyikük, Judit bátran közbelép.
Mester, nagy a baj?
„Mester, nagy a baj?” Mester motyogva nézegeti az autót, majd a hátsó udvarba siet, talán használatba vehető kereket próbál kukázni. A kora nyári balatoni napsütésben ráérősen telik az idő. Mester visszajön, fejcsóválva. Nincs kerék. „Ha visszarakjuk, leesik hazáig?” Tudom, hogy buta kérdés, de mivel a badacsonytomaji Istvándy pincészetben már várnak, egyszerűen szeretnék lelépni, és kész. Félig magyar, félig talán román nyelven kapok egy hosszú választ.
Reménytelen, bár Judit állítja, ő kivett némi tartalmat. Vagyis a kerék nem fog leesni, de Budapestig a csapágyak nem köszönik meg. Én megköszönöm a kedves bácsinak, aki tényleg nagyon kedves, mert nem fogad el pénzt, igaz, olyan fejjel tessékel ki, mintha egy kullancsot szedne ki a lábából. Nyilván ostobának tart, és én teljes erővel annak is érzem magam. Még jó hogy vannak a többiek, mert különben biztos sírnék elkeseredésemben. A mozgó kerékkel végül is begördülök a célba, és igyekszem minél gyorsabban lehajtani egy pálinkát.
Konklúzió: Az autóval visszajöttem Budapestre, bár a csapágyak valószínűleg nem örültek, és elviszem a szerelőmhöz, aki nem ignorál és nem néz le. De ettől függetlenül hétvégén gyakorolni fogom a kerékcserét.
