Illés Fanni paralimpikon: meghökkennek, hogy látnak egy láb nélküli lányt, aki nem koldus

Áprilisban és májusban ötrészes interjúsorozattal jelentkezünk. Beszélgetőpartnereink nemcsak egytől egyig izgalmas, érdekes személyiségek, de az is közös bennük, hogy mindannyian élsportolónőként élik mindennapjaikat. Sportos, erős, komoly hivatástudattal élő nőként mennyire találkoznak előítéletekkel, a nőiességgel és a testtel kapcsolatosan megfogalmazott külső elvárásokkal? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keressük a választ sorozatunk negyedik részében Illés Fanni paralimpikonnal.

Fannival május elején beszélgettünk online.

Hogy vagy, Fanni?

Most már sokkal jobban, köszönöm. Az első hat hét nagyon nehéz volt, nem tudtam menni úszni, pedig ugye a halnak vízben a helye... Fel is jött rám egy kis plusz a kevesebb mozgás miatt. De a múlt héten elkezdtük megint az edzéseket, és most napi kétszer megint vízben vagyok. Ez nagyon jó.

Illés Fanni

Világ- és Európa-bajnok magyar paraúszó. Végtaghiányos sportoló, születési rendellenesség miatt alsó lábszárak nélkül és összenőtt ujjakkal született. Eddig három paralimpián (2008, Peking, 2012, London, 2016, Rio de Janeiro) képviselte Magyarországot a magyar paralimpiai csapat tagjaként.

Lelkileg mennyire érintett rosszul a paralimpia elhalasztása?

Főleg addig viselt meg, ameddig nem lehetett tudni, hogy mi lesz. Hiába edz otthon az ember, nem megy úgy, ha nem tudni, mikor, milyen versenyre készülünk. Nekem onnan lett elfogadhatóbb a helyzet, amikor kihirdették, hogy egy későbbi időpontban megtartják a paralimpiát is. Persze ki tud ebben a helyzetben százszázalékosan jövőt jósolni? Annyit tehetünk, hogy edzünk és próbáljuk visszahozni magunkat abba a formába, amiben voltunk. Az elmúlt három-négy évben összesen volt ennyi pihenésem, mint most, ennyi kihagyás egyben egy élsportolónak sok. 28 éves vagyok, és egy ilyen szünet után nem olyan egyszerű visszajönni, mint egy 14 évesnek. De megoldom. Amikor visszamentünk az uszodába, az azért látszott, hogy nem felejtettem el úszni, egyelőre még nem süllyedek el. (nevet)

Olyan, mintha nagyon könnyen kezelnéd a legváratlanabb nehézségeket is. Hogy csinálod?

Nem viselem én sem könnyen a nehézségeket, de az, hogy igyekszem a jó oldalát nézni, tényleg jellemző rám. Számtalanszor kerültem padlóra az eddigi életem során, és igaz a mondás, hogy akkor vagy igazán erős, ha ezekből ki tudsz jönni. Ráadásul szerintem eleve olyan típus vagyok, akinek kellenek a pofonok, hogy még erősebb legyen. Valahogy így élem az egész életemet.

Nem nyerő helyzetből indultál, ez igaz.

Nagyon nem. Az orvosok születésemkor lemondtak rólam. Igazából most itt sem kellene lennem. Talán ezért is van bennem egy csakazértis, hogy majd én megmutatom. Amikor a tehetségről van szó, én azt szoktam mondani, hogy

nekem az a tehetségem, hogy százszázalékosan tudok küzdeni,

hogy mindig a maximumot akarom kihozni egy sima edzésből is. Viszont ha ennek ellenére nem jön össze valami, az azért mélyen tud érinteni. Akkor megint jön a csakazértis!

Illés Fanni: Igyekszem pozitívan gondolkodni. Saját fotó.
Illés Fanni: Igyekszem pozitívan gondolkodni. Saját fotó.

Szóval nincs titkos recept?

Van. Keveset törődöm a miértekkel. Volt olyan időszakom persze, amikor nagyon kerestem az okokat, hogy miért így születtem, miért éppen én születtem így, de mára úgy vagyok vele, hogy ez van, ezt adta az Isten. Biztos, hogy nem véletlenül történt, hogy nekem ez a testem. Én így vagyok egész, és ha nekem ez rendben van, akkor másnak is legyen ez rendben. Ami vagy aki megkülönböztet, az a társadalom.

Ezt a megkülönböztetést mennyire erősen érzed a mindennapokban?

Amikor egészen kicsi voltam, akkor nem tűntek fel ezek a dolgok, de óvodában, iskolában már persze igen. Hamar megértettem, hogy azért bámulnak, mert nincs lábam, és ez nem segített abban, hogy elfogadjam magam. Azt hiszem, ha egy nyitottabb, elfogadóbb társadalomba születtem volna – és azért is dolgozom, hogy ne kelljen erre 20-25 évet várni –, akkor kevesebbszer éreztem volna szégyent, és talán kevesebb belső harcba került volna, hogy elfogadjam magam.

20-25 év múlva szerinted már itt fogunk tartani?

Én bízom benne, hogy kevesebb idő kell hozzá, de biztos, hogy generációknak kell felnőnie úgy, hogy egészen pici korától legyen természetes a különbözőség elfogadása. Bízom benne, hogy egyre inkább a társadalom értékes tagjának fognak majd bennünket tekinteni. Embereknek, akik tudnak munkát végezni, családot alapítani, vagy ahogy én: sportolni. Lassan mind el fogjuk fogadni, hogy nincs igazi különbség, csak ember és ember van. De ma még nagyon sokszor érzem azt, hogy másképpen kezelnek, akár sportolóként is.

Élesen válik el a parasport és az épek sportja?

A parasport itthon még nagyon nincs ott, ahol az épek sportja, másképpen állnak hozzánk, mint mondjuk Nagy-Britanniában vagy Hollandiában. Igaz, hogy sokat fejlődött ez a dolog már abban az időszakban is, amióta én úszom, de bőven lehetne még hova.

Ha igazságos szeretnék lenni, akkor el kell mondanom, hogy sok országhoz képest sokkal jobb itt a helyzet. Csak én olyan vagyok, hogy bár örülök annak, ami van, inkább az olyan összehasonlítást szeretem keresni, ami előrevisz. Az, hogy van, ahol nálunk rosszabbul állnak, nem visz előre. De az, ha megyünk alázattal, szorgalommal az élen járók után, az be szokott válni. Hogy személyes példát hozzak: nekem óriási plusz volt, hogy a szüleim annak idején úgy döntöttek, integráltan járatnak iskolába, hogy fejlődjek. Azt hiszem, éltem is ezzel a lehetőséggel, és nem rekedtem meg egy szinten.

A szüleidet gyakran említed a különböző interjúkban, szoros viszony a tiétek. Szerinted mennyire volt nehéz nekik szülőként felnőni a feladathoz, amivel egy végtaghiányos kislány gondozása járt csaknem harminc évvel ezelőtt?

Muszáj volt. Amikor megszülettem, az orvos azt mondta a szüleimnek, hogy mondjanak le rólam, hogy ülni sem fogok tudni, nem fognak tudni rólam gondoskodni, és szellemileg sem vagyok ép. Meg sem mutattak az anyukámnak, azt mondták, hogy menjenek szépen haza és engem hagyjanak ott. De anyukámnak a lelkiismerete ezt nem engedte, így végül mégis hazakerütem. Voltak, akik azt mondták, hogy minek hozzátok haza, mit fogtok vele kezdeni ebben a lépcsős házban, inkább legyen ott, ahol tudnak róla gondoskodni. Egyszerűen nem tűnt észszerű döntésnek, hogy hazajöjjek.

Csakazértis.
Csakazértis.Fotó: Barnie

Mennyi információjuk volt egyáltalán az elején?

Mindennel maguknak kellett megküzdeniük, mindennek maguk jártak utána. Először nem tudták, hogy nekem lehet műlábam, majd ők kutatták fel a gyógytornászt, és az úszás is innen jött. Édesapám olvasott egy cikket a paralimpikonokról éselkezdte mérni az eredményeimet (ő szeret mindent mérni). Látták, hogy jól úszom. Az például eléggé látványos volt, hogy lábak nélkül megvertem úszásban az ép apukámat. Véletlenek sora és rengeteg munka, akarat kellett ahhoz, hogy ma itt legyek.

Sok lemondással járt ez a folyamat?

Nem így mondanám. A szüleimre nagyon felnézek, és nagyon fontos számomra az, hogy mennyit segítettek. Az, hogy én ma itt tartok, nagyban köszönhető a szüleimnek is. Ugyanakkor hiszem, hogy nem lett miattam lemondás az életük. Ép húgom van, és ép családi életet éltünk.

Úgy is mondhatnám, hogy nem a körülöttem lévők élnek para életet, hanem én élek úgy, mint ők.

Ezt fontos hangsúlyozni szerintem. Hogy minden erőfeszítésük mellett is dönthettem volna úgy, hogy otthon fekszem. De én inkább úszom. És ez a párkapcsolatommal is így van. Korábban volt olyan kapcsolatom, ahol azt éreztem, és ezt olvasom ki a régen készült interjúkból is, hogy a párom feláldozta az ő aktív életét értem. Ez nagyon rosszul esett, mert nincs így. Persze kapok segítséget, de szerintem más kapcsolatokban is segítenek egymásnak az emberek. Neki ezek a dolgok annyik, mint nekem lecsapni egy szúnyogot. Vagy még annyi se.

Szülővárosod, Rezi honlapján külön "fül" vagy. Látványosságok, ügyintézés, Illés Fanni. Büszkék rád?

Szerintem igen, és én is büszke vagyok arra, hogy honnan származom. Ezek az érzések benne vannak ám az érmekben is!  Messzebbről nézve azonban több megbecsülés kell minden embernek, legyen ép vagy sérült, és köztük a sportolóknak is. Utóbbiak esetében sem elsősorban az anyagi megbecsültségre gondolok. Sokszor érzem azt, hogy az emberek valahogy nem tudnak egy láb nélküli sportolóra „igazi” sportolóként nézni. Sokan gondolják, még a szakemberek között is, hogy aki csak karral úszik, az nem úszó. Ez benne van a tekintetekben.

Mi lehet ennek az oka?

Az, hogy az emberek nem ismernek bennünket, és amit nem ismersz, azzal nem tudsz azonosulni, azzal kapcsolatban kicsit negatív vagy. És generációk nőttek fel úgy, hogy különbözni az átlagtól szégyenteljes dolog! A média szerepe ebben óriási, mert nem nagyon cikkeznek rólunk, ha eredményünk van, az se szól nagyot. A paralimpia még eléri az ingerküszöböt valamennyire, de ott is nagyságrendekkel kisebb figyelem esik ránk, mint az épekre. Pedig lehet ezt másképp is csinálni. Angliában például a para-világbajnokságok, Európa-bajnokságok előfutamát és a döntőket is élőben közvetítik rendes stábbal, szakkommentátorokkal, ahogy azt kell. Jó lenne megtapasztalni, amíg még én versenyszerűen úszom, hogy ugyanúgy néznek ránk, mint Kapás Bogira vagy Gyurta Danira, mert ugyanaz a munka van bennünk. És ezzel nem Bogitól vagy Danitól veszünk el figyelmet, hanem mondjuk a tartalmatlan celebektől.

Jó lenne, ha sokan tudnák, mennyi munka van a ti érmeitekben is.

Igen. Igaz, hogy nálunk több éremosztás van mondjuk 100 mellen, mert ugye a sérülés fokának megfelelően is be vagyunk osztva. De arról például nem tudnak az emberek, hogy a paralimpiára baromi nehéz kijutni. Nem elég A szintet úszni, de a ranglistán is az első nyolcban kell lenni, és a világbajnokságon is úszni kell egy döntőt. Vagy azzal lehet kiváltani, ha a vb-n nyersz egy ezüstöt és/vagy egy aranyat. Az épeknél akár B szinttel is ki lehet jutni, ha úgy van. Pont azért van ez a szigor és nehezítés nálunk, hogy ne legyen az az érzés, hogy na beugrik a roki a vízbe, edz egy kicsit és kint is van, mert nagyon nem erről van szó.

Ha már a briteket említetted korábban, nagyon tetszett nekem a 2016-os paralimpiára készített videó, a We are the superhumans, amiben parasportolókkal és sérült zenészekkel forgattak. Keresetlenül és szépelgés nélkül, humorral és szeretettel mutatták be a sérült embereket. Én azt érzem, hogy itthon még messze vagyunk attól, hogy valaki így tudjon megszólalni.

Kényes kérdés ez, igen. Én szoktam poénkodni magammal, a helyzetemmel, a parasággal. Ha viszont te teszed ezt, azon lehet, hogy megsértődik valaki. Sőt, rám is meg szoktak sértődni, hogy mit rokizok én itt összevissza. A legtöbb emberben szerintem van egy ilyen félelem, és ha nem tudják, hogyan beszéljenek rólunk, inkább nem beszélnek. Én viszont úgy vagyok vele, hogy erről ugyanúgy lehet, sőt kell is beszélni! Kicsit talán túlságosan félünk, nehogy olyat mondjunk, ami nem elegáns. De ha ennyire félünk, akkor lassan már nem fogunk tudni beszélgetni. Igen, nekem is van rosszabb napom, amikor nem annyira veszem a poént. És akkor mi van? Nem tragédia. Mi itthon, a családban is igyekeztük ezt így felfogni, nagyon sokat szoktam viccelődni magamon, és szeretnék tenni azért, hogy mások is kicsit lelazuljanak ezen a téren.

Sokszor mondják rólad, hogy egyfajta híd vagy épek és sérültek között, és te is beleállsz ebbe. Mikor lett ez küldetéseddé?

Azt hiszem, hogy ez nagyjából a szépségversenyhez kapcsolódik. Ott talán csak egy vagy két lány volt rajtam kívül sportoló, és annyira jó volt, hogy nemcsak a sportról kérdeztek, hanem hétköznapi dolgokról is, például hogy hogyan jutok el mondjuk az uszodába vagy bárhova. Az, hogy megnyerjem, nem volt célom, inkább az, hogy kicsit szélesítsem a látókört. Mert aki csak a sportolót látja, az messze nem lát mindent. Megnyerni egy ilyet épp ezért felelősség is. Képviselni kell magunkat, és ha már ekkora szám van, akkor azt igyekszem jól is használni.

A szépséged kétségtelenül előny lehet ebben. Tőled lehet, hogy több mindent, könnyebben elfogad a nagyközönség is.

A szépség számomra nem igazán fontos. Tíz emberből x azt mondja rám, hogy szép vagyok, a másik x meg hogy nem. Ezzel nem sokat lehet kezdeni, és nem is törekszem arra, hogy minél szebbnek lássanak, nem retusálom a képeimet, megmutatom magamat a közösségi oldalaimon is olyannak, amilyen vagyok. Azt sem tudom teljesen elfogadni, hogy valakit ismeretlenül leszépezzünk. Ezt nem is mindig tudom hova tenni. Nekem a szépség bensőséges, szinte intim dolog, mert valójában belül van. Szerintem többet számít az, hogy megpróbáljak kedves lenni, mert az valóban széppé tesz. Ez persze nem mindig könnyű, mert elég nagy szám van. Ha valaki eltöltene velem egy hetet, a végén lehet, hogy inkább mondana vagánynak, mint szépnek. De nekem ez sokkal jobban is tetszik, mert az már a személyiségemről szól, és nem egy olyan dologról, amiről nem tehetek.

A szépségápolás sem érdekel?

Jó, az azért de. Nő vagyok, és az igényesség nagyon fontos számomra. Hiszek abban is, hogy ha valóban értékes anyagokkal ápolom magam, azt hosszú távon meghálálja a testem. Viszont túlságosan zavar, hogy a mai világban annyira a külsőségekről szól minden. Nagyon sokszor nem vesszük a fáradságot, hogy megismerjük a másikat, és nem is adjuk magunkat sem úgy igazából. Nagyon kozmetikázott valóságot mutatunk. Hálát adok az égnek, hogy nekem például nincs testképzavarom, nem kompenzálok vagy takargatok semmit. Nem szabad máshoz méricskélni magunkat. Nekem is sokszor emlékeztetnem kell magam erre. Jó lenne a kockahas, de az úszáshoz meg jó, ha van egy kis zsír is rajtunk, szóval megbeszéltem magammal, hogy én úszó vagyok és nem testépítő. Próbálom magamat adni, még akkor is, ha én is elgondolkodom, hogy ez vagy az a kép nem olyan jó, vagy valami. De aztán inkább kirakom, mert ez vagyok én.

Abban, hogy elfogadd magad, mennyit segített neked az úszás?

Rengeteget adott ahhoz, hogy elfogadjam magam, és ma már például a műlábaim nélkül közlekedjek. Ez az, ami a legjobban felszabadított. A műlábbal az oviban még nem voltak problémáim, bementem reggel, levettem a műlábakat és onnantól úgy voltam benn. De az iskolában már sokkal nehezebb volt. Mivel nem volt akadálymentes az épület, a műláb igen jól jött, amikor ott volt egy lépcső, nekem mégsem tett jót, mert nem tudtam önmagam lenni. Az olyan mindennapi dolgokról nem is beszélve,  hogy ha például el kellett mennem pisilni, azt a suliban nem tudtam megtenni, hanem át kellett mennem az óvodába, és ott tudtam elmenni vécére a legjobb barátnőm segítségével. Ez másnak talán nem tűnik olyan nagy problémának, de amikor egész nap azon izgulsz, hogy ne kelljen pisilned, az már nem annyira jó. És ez csak egy dolog az ezer ilyen apróságból.

Ha a kerekesszékkel vagyok, akkor simán vagánykodok, sokkal szabadabb vagyok. Míg műlábaim voltak, inkább csak otthon voltam nélkülük, majd rájöttem, jobb, hogy vállaltam magam.

Hogyan segített ebben a folyamatban a sport?

Az úszásban az a jó, hogy ott nincs mese, le kell vetkőzni, és ott nincs hova elbújni. Többek között ezért is van, hogy a Mozgásjavítóban minden gyereket visznek úszni. Ott megtanulják levetkőzni a gátlásokat, ami egy komoly lépés az önelfogadás felé. Edzőtáborokban, versenyeken én mindig műláb nélkül voltam, és azt vettem észre, hogy a verseny után, amikor hazamentem, nagyon lehangolt voltam, szinte depressziós, csak nem tudtam megfogalmazni, hogy miért. Pár éve jöttem rá, hogy  azért, mert a verseny után visszamentem ugyanabba a közösségbe, ahol Illés Fanni voltam a műlábakkal, és ott nem lehettem önmagam. A riói paralimpia előtt aztán levettem a műlábat, az edzőtáborba is már úgy mentem, hogy nem kényelmetlenkedtem végig a repülőutat, és minden egyszerűbb lett.

Illés Fanni: Úszás nélkül nem lennék az, aki vagyok. Illés Fanni engedélyével honlapjáról.
Illés Fanni: Úszás nélkül nem lennék az, aki vagyok. Illés Fanni engedélyével honlapjáról.

Miért nem korábban váltottál?

A szüleim meg akarták adni nekem a lehetőséget, hogy olyan legyek, mint a többiek. Hogy legyen cipőm, nadrágom, akár szoknyám, és praktikus oka is volt, hiszen alig volt valami akadálymentes: a lépcsőn műláb a praktikus. Amikor feljöttem Pestre, kicsit több volt az akadálymentes hely, de először még itt is a műlábbal mentem. Amit ugye eleve csak mankóval tudtam használni: mankóval BKV-ztam stb. De ez is annyira bezárt érzés volt: bementem egy kisboltba és egy csokin kívül semmit nem tudtam megfogni, mert tele volt a kezem a két mankóval. És amúgy sem a legkényelmesebb dolog. Akinek van, tudja, hogy nyáron nagyon meleg, télen kihűl, nyom stb. Ha mankó nélkül tudnám használni, akkor lehet, hogy szeretném, de így nekem sokkal jobb. Mindenkinek meg kell találnia azt, hogy neki mi a kényelmes, és ez nem függhet más véleményétől vagy megfelelési kényszerektől!

Könnyen átszoktál?

24 évig hordtam a lábakat, anélkül persze néha még most is olyan, mintha ruha nélkül lennék. És azért most is kapom a pillantásokat, ami néha elég durva tud lenni. Meghökkennek, hogy látnak egy láb nélküli lányt, aki nem koldus. De megpróbálom nem úgy felfogni. Hiszen valahol természetes, hogy rajtam felejti valaki a szemét, csak az kellemetlen, amikor hosszan bámulnak, visszanéznek. Ha többen lennénk az utcán kerekesszékkel, akkor egyszer csak már nem lenne csoda ez sem.

Annyira pozitív vagy, el sem tudom képzelni, hogy neked is van rossz napod. Nyugtass meg kérlek, hogy azért előfordul veled is.

Persze. Átlagos dolgoktól lesz nekem is rosszkedvem, azoktól, amiktől neked is. Illetve van még két plusz. Az egyik az edzés: ha nem jól megy, az nagyon le tud törni. Olyan vagyok, hogy minden edzésen ezerrel oda akarom tenni magam, és nagyon csalódott vagyok, ha nincs meg az eredménye. Ha mondjuk egy sérülés miatt ki kell jönnöm, szinte bűntudatom van, ez szokott letörni. Szerencsére a párom ismeri a sport világát, és neki nem kell ezt magyarázni, hogy egy ilyentől mennyire meg lehet borulni, hogy ettől lehet az ember ingerült, feszült stb. A másik, hogy ha összeveszek valakivel. Szarul érzem magam a konfliktushelyzetekben, ezt is meg kell tanulnom kezelni. De a rossz napjaimon se azon kesergek, hogy jaj, miért nincs lábam. Annak csomó előnye is van.

Mondj párat!

Én mindent érzek alul is, teljes életem van, így a lépcsődolgot leszámítva csak előnye van a lábnélküliségnek. Szoktam poénkodni, hogy cipőfüggő sem leszek, és elkerül a büdösláb-probléma is! Hamarabb elkészülök, porszívózáskor a legapróbb port is kiszúrom, otthon együtt kúszva játszhatok a macskáimmal, bárhová fel tudok mászni, mert erős a karom, úszásnál nem kell annyi levegő, mert a lábaim nem viszik úgy az oxigént, meg hogy elférek a kádban. Kész nyereség... soroljam még? Hát nem csodálatos az élet, hogy mindennek megmutatja az előnyét és a hátrányát is? Rajtunk múlik, melyiket vesszük észre!

Hogyan tovább, milyen lesz az életed az elkövetkező hetekben?

Most a Duna Arénában edzünk együtt az épekkel, azok edzhetnek, akiknek egymás után lett két negatív koronavírustesztje. Jó sokat úszunk, néha, amikor az edzőnk, Álmos belendül, még többet... Nála egyébként is nagyon sokat kell dolgozni ahhoz, hogy megdicsérje az embert. De nem baj, mert nálam épp ez működik. Tokióba nem is lehet máshogy kijutni, és én jövőre is az éremért hajtok!

 

 

Mustra