Spárta nevelés

Spárta törvényalkotója, a legendás Lükurgosz király a Kr. e. 8. században hozta létre a városállam alkotmányát, amely halála után hosszú évszázadokig érvényben maradt és meghatározta a spártai világszemléletet. Lükurgosz – akinek életéről és tetteiről a hétszáz évvel később élt Plutarkhosz számol be részletesen Párhuzamos életrajzok című munkájában – rendkívül nagy hangsúlyt fektetett a nevelésre: úgy vélte, a kellően ütőképes, mindenre kész, mindig helytálló haderő létrehozásának kulcsa, ha minél korábbi életkorban kezdik el a tökéletes katonák kinevelését.

Csak mítosz a Taigetoszról ledobált gyerekek története, de a Taigetosz azért létezik

A Lükurgosz által bevezetett állami nevelési módszer, az agogé célja az volt, hogy mind testileg, mind erkölcsileg erős férfiakat képezzen a katonaság számára. A kiképzés már a születés előtt megkezdődött: Plutarkhosz szerint Lükurgosz nagy figyelmet szentelt a lányok testi egészségére – versenyfutással, birkózással, dárda- és diszkoszvetéssel edzette és szoktatta le őket az elpuhult, elkényelmesedett életről –, hogy jövendő magzatuk erős, edzett és egészséges szervezetben foganjon és növekedjen.

Az újszülött fiúgyermeket a vének tanácsa szemügyre vette, a beteges vagy gyengének tűnő csecsemőket pedig a város közelében álló Taigetosz hegy lábánál kitették és magukra hagyták: bárki szabadon elvihette őket, vagy – ha kevésbé voltak szerencsések – az elemek végeztek velük. A kihelyezés kegyetlen gyakorlata azonban nemcsak Spártában, de a többi görög városállamban is bevett szokás volt, az pedig közkeletű tévhit, miszerint a gyengének titulált újszülötteket a Taigetosz tetejéről lehajították volna a mélybe – Plutarkhosz semmi ilyesmiről nem ír, és más források sem említik.

A felnevelésre érdemesnek tartott fiúgyerekek hétéves korukig édesanyjuk mellett nevelkedtek, azonban erre az időszakra is inkább a szigor, mintsem az önfeledt gyerekkor volt a jellemző: az anyáknak tilos volt megölelniük fiukat, a gyerekeket pedig születésüktől kezdve gyakran magukra hagyták, hogy megtanuljanak szembenézni a félelemmel és a magánnyal. Tilos volt sírniuk, nem szabadott félniük a sötétben, testüket különböző erőpróbákkal folyamatosan edzették.

Engedelmességre és hűségre nevelték őket

Hétévesen a fiúkat a törvénynek megfelelően átadták az államnak nevelésre: katonai táborokba kerültek, ahol csoportokba szervezték őket, a csoportok együtt éltek, tanultak és edzettek. Csoportvezetőnek a legbátrabb és legértelmesebb fiúkat választották, akik már ebben az életkorban kitűntek társaik közül példamutató viselkedésükkel, a többiek pedig zokszó nélkül engedelmeskedtek nekik, alávetették magukat az általuk kiszabott büntetéseknek. Előfordult, hogy az idősebb fiúk viszályt, verekedést provokáltak a kisebbek között, hogy megfigyelhessék, hogyan állnak majd helyt a harcban, meghátrálnak-e, vagy sem a provokáció elől.

A táborok lakói egy felügyelő (paidanomosz) szigorú irányítása alatt tanulták a lopakodás, a fegyverforgatás, a harcászat és a vadászat művészetét. Plutarkhosz szerint írni-olvasni és számolni csak annyit tanultak, amennyi éppen szükséges volt, fontosnak tartották azonban gondolataik egyszerű, világos kifejezését. Vezetőjük kérdéseire (például „ki a legderekabb férfiú a városban?” vagy „mit gondolsz társaid viselkedéséről?”), melyek általában a vacsora utáni pihenő során hangzottak el, tömören, lényegre törően kellett válaszolniuk (innen származik a lakonikus beszéd kifejezés, a város irányítása alatt álló, kiterjedtebb spártai államot ugyanis Lakedaimón néven ismerték az ókorban), és aki kudarcot vallott, annak lábára ostorcsapásokat mértek. A költészet és a zene ismerete kizárólag azokra a művekre terjedt ki, amelyek alkalmasak voltak az elszántság, a lelkesedés, bátorság fokozására és az erkölcsök nemesítésére.

Éheztek és gyakran korbácsolták őket

Ahogy idősödtek, annál keményebb edzéseknek vetették őket alá, hajukat rövidre nyírták, mezítláb kellett járniuk, a játékokban szinte mindig meztelen testtel vettek részt. Tizenkét éves koruktól kezdve egész évben ugyanabban a köpenyben kellett járniuk, testük mosdatlan volt, és csak évente néhány alkalommal fürödhettek. Csoportokban, szakaszonként aludtak együtt, fekvőhelyük egy szalmazsák volt, melyhez ők maguk gyűjtötték össze és törték szét puszta kézzel a nádat. A fiúknak gyakran kellett meztelenül felvonulniuk nevelőik és társaik színe előtt, és azokat, akik ránézésre nem voltak elég edzettek, korbácsolással sújtották.

Az ifjú katonanövendékeket gyakran szándékosan éheztették, Lükurgosz ugyanis úgy gondolta, ettől magasabbra nőnek, a Kr. e. 4. században élt Xenophón szerint viszont az volt a cél, hogy vékonyak maradjanak. Az állandó éhezés rákényszerítette a fiúkat, hogy maguk nézzenek élelem után, vadásszanak, harcoljanak, társaiktól vagy nevelőiktől lopjanak ételt, vagyis megtanulják a harctéri rekvirálás fortélyait. A lopást ugyanakkor szigorúan büntették, általában szintén korbácsolással, így érték el, hogy az ifjakból ravasz és agyafúrt harcos váljék. Az egyik évente megrendezett versenyen az ifjaknak egy templom oltáráról kellett a kihelyezett sajtot ellopniuk, miközben azt korbáccsal felszerelkezett felnőttek őrizték.

A futóversenyek és a birkózás mellett a fiúk rendszeresen részt vettek egyfajta csoportos küzdelemben is, melynek során két csapat egy kijelölt szigetről igyekezett kiszorítani a másikat – szabályok nem igazán voltak, ütötték, rúgták, lökték egymást, de a harapás és a szembe nyúlás is megengedett volt. A szigorú értelemben vett katonai kiképzés csak később kezdődött, miután az ifjak felnőtté váltak és beléptek a hadsereg kötelékébe. Az agogé célja az engedelmességre, szívósságra, összeszokottságra nevelés volt, és természetesen a fanatizálás: olyan férfiak kinevelése, akik bármit képesek feláldozni városállamukért.

Nem mindig vált be a rideg szervezettség

Az ifjak húszéves korukban váltak hivatalosan nagykorúvá és teljes értékű spártai polgárrá, de csak azután, hogy kiállták az egyik legkegyetlenebb próbatételt: az évente megrendezett Diamastigosis nevű ünnepen a fiatalokat kiállították a nyilvánosság elé és korbácsolni kezdték őket. Zokszó nélkül tűrniük kellett az ostorcsapásokat, és aki feladta a próbatételt, nem részesülhetett teljes polgárjogban, csak a spártai középréteg tagja válhatott belőle. A harcossá nevelés azonban ekkor még mindig nem ért véget: a férfiaknak harmincéves korukig kaszárnyákban kellett lakniuk, a spártai felfogás szerint ugyanis csak ekkor váltak elég éretté ahhoz, hogy megnősüljenek és családot alapítsanak. A katonák hatvanéves korukig szolgáltak a hadsereg kötelékében, ezután a törvények alapján visszavonultak az aktív harcászattól.

A spártai katonai sikerek titka elsősorban a nagyfokú szervezettség volt, azonban a történészek szerint az agogé nemcsak segítette, de hátráltatta is a spártaiakat. Stephen Hodkinson ókorkutató szerint a sajátságos nevelési módszer által az ifjakba plántált együttműködés és stabilitás ridegséget eredményezett, és a katonák csak korlátozott számú taktikát ismertek, nem rendelkeztek B tervvel arra az esetre, ha ezek nem váltak volna be a harctéren. Az oktatási rendszer által beléjük nevelt tekintélyelv és a fennálló viszonyok elfogadása nehezítette az újítások elfogadását a háborúban és a politikában egyaránt, és ez végül a városállam bukásához vezetett. A Kr. e. 371-ben vívott leuktrai csatában a thébai csapatok főként szokatlan lovassági manővereik segítségével mértek döntő csapást a spártai seregre.