ranschburg jenő gyermek pszichológus

Becsaptak mind, meghalt a nagypapám!
Hisz sír mindenki, mint a vízözön.
És rám szólnak, hogy újra nagy a szám
Mert ehhez aztán végképp nincs közöm!
Becsaptak mind, meghalt a nagypapám…
Elmondom neki, majd ha visszajön!

A fenti sorok nem egy svéd gyermekversből származnak: Ranschburg Jenő, a gyermeki lélek egyik legnagyobb hazai ismerője vetette őket papírra. A népszerű pszichológust a televízióból és a lapokból szinte minden szülő ismerte a kádári Magyarországon: a Családi kör című műsort 1974-től 1994-ig sugározta a Magyar Televízió. A koncepció az volt, hogy egy rövid filmben bemutattak egy tipikus helyzetet, amelyben nevelési problémák merültek fel, majd szakértőkkel beszélgettek a lehetséges okokról és megoldásokról. Ebben a műsorban lett „az ország pszichológusa” Ranschburg Jenő, aki ismeretterjesztő munkásságán túl az MTA Pszichológiai Intézetének osztályvezetőjeként, több egyetem és főiskola tanáraként oktatta a fiatalokat a pszichológia tudományára.

Szívügye volt a pszichológia

A képernyőn és a katedrán Ranschburg érthetően, követhetően és szakértelemmel tudta elmagyarázni, mi zajlik, mi történhet egy kisgyerek lelkében. Szívügye volt, hogy a pszichológia (különösen a gyermekpszichológia) ne homályos utalásokkal teli akadémiai tudomány legyen, hanem valós segítséget nyújtson a mindennapokban. „Egész életemben a tiszta, közérthető fogalmazásra törekedtem; nem kis bosszúságára azoknak, akik úgy vélték – és vélik ma is –, hogy a körmönfont, bonyolult és homályos szöveg a tudományos stílus elengedhetetlen feltétele” – vallotta Kiküzdött harmónia című írásában.

De nemcsak a gyermeki lélekről és a pszichológia tudományáról írt (és beszélt) szívesen, hanem – a rendszerváltás után – közéleti kérdésekről is, ami miatt sokszor politikai támadások célkeresztjébe került. „A Horthy-korszaktól kezdve a Kádár-korszak végéig van egy közös vonulata Magyarországnak: az hogy »megkíméltek« bennünket a gondolkodástól. Mindig megmondták nekünk, hogy mi a jó és mi a rossz. Azt mondták, hogy csak jó és rossz között lehet választani, átmenetek nincsenek, valami vagy szép, vagy csúnya, vagy gonosz, vagy jóságos, vagy rajongani kell, vagy gyűlölni. Ez egy mentális attitűd, generációkon keresztül tanultuk, és ennek a levét isszuk ma” – nyilatkozta 17 évvel ezelőtt, 2008-ban.

Egy pszichológus gyermekkora

Ranschburg Jenő zsidó származású családban született, vészterhes időkben: 1935-ben. „Azt hiszem, az én családom története a magyar zsidóság asszimilációjának története. Apám – édesanyjával és három testvérével – tízéves korában jött Erdélyből Budapestre, árván és nyomorultan” – fogalmazott. Ranschburg édesapja korán elvesztette édesanyját (és egyik testvérét), „gyakorlatilag kegyelemkenyéren, igazi proletárgyerekként élt a fővárosban. Öt elemit végzett – ezt egész életében szégyellte szegény –, és villanyszerelőnek tanult.” Édesanyja a négy polgári elvégzése után kalaposlány (ahogy akkoriban mondták: masamód) lett, és a szülők „nagy-nagy szeretetben és nagy-nagy szegénységben” éltek együtt.

Az édesapa, mivel neki nem adatott meg, nagy hangsúlyt fektetett gyermekei taníttatására. A családtörténetet és Ranschburg Jenő első emlékeit – amint azt a Beszélgetések nem csak gyerekekről című interjúkötetben elmondta – azonban erősen meghatározták az akkori történelmi-politikai események: 1940-ben vitték el először édesapját munkaszolgálatra, édesanyjával ezután nagyon nehéz körülmények között éltek. Egy csillagos házban laktak, a mai Rejtő Jenő utcában, szoba-konyhás lakásukban öten szorongtak.

"Körülöttem mindenkit a Dunába lőttek"

Édesanyja, azt remélve, hogy nagyobb biztonságban tudhatja, egy árvaházban helyezte el a kilencéves fiúcskát.

„Csak arra nem számított senki, hogy az árvaházból hamarosan elviszik és a Dunába lövik a gyerekeket.

Kétszer kerültem olyan helyzetbe, hogy körülöttem mindenkit a Dunába lőttek, és én életben maradtam.” Amikor az árvaházban megjelentek a nyilasok és felsorakoztatták a gyerekeket, Ranschburg egy társával együtt, annak biztatására megszökött: „És akkor a mellettem álló fiú azt mondta, hogy te, gyere, szökjünk meg. Én pedig, mint akibe villám csapott, éreztem, hogy kimondta az igazat. Hát tényleg ezt kell csinálni. Az árvaház hátsó oldala le volt bombázva, fölmentünk az emeletre, és az első emeleti ablakon keresztül, a romokon át, hátrafelé kimásztunk, és megszöktünk. Nekem magamtól soha nem jutott volna az eszembe. Zakóban voltunk, december volt, hideg tél.”

Ranschburg Jenőt ezután édesanyja egy másik gyermekintézménybe küldte, ahol a kisfiú találkozott egyik unokatestvérével. A háborús viszonyok között ennivaló is alig akadt számukra; burizs [hántolt búza] volt a mindennapi eledelük, amit az ifjú Ranschburg szívből utált: „Azt mondtam az unokabátyámnak mint rutinos szökő, hogy mi innen szökjünk meg, mert én burizst többé nem eszem.” Mint később kiderült, ismét a szökés mentette meg az életét: „Néhányan elbújtak a romok között, ők élték túl, meg mi ketten, akik elszöktünk. Mindenki mást belelőttek a Dunába.” Ezután édesanyjával együtt a budapesti gettóba került. Bár szerencsések voltak, hogy volt mit enniük, sárgaborsón kívül nemigen került más a tányérra, és – érthető módon – Ranschburg élete végéig utálta a sárgaborsót.

"Mentünk fölemelt karral, és láttam az embereket"

Harmadik megmeneküléséről így vallott: „1944-ben fölemelt karral vonultunk végig az utcákon, amikor a Szövetség utcából a nyilasok a téglagyárba vittek (...). Ott vonultunk fölemelt karral, az anyukám, a nagynéném a két pici gyerekkel meg én. És az utcán, a járda szélén derék magyar állampolgárok álltak, és nézték, hogy vonulnak a zsidók. A téglagyárba hajtottak bennünket, hogy onnan Auschwitzba vigyenek tovább.

A lényeg az volt, hogy mentünk fölemelt karral, és láttam az embereket, akik vagy gúnyos megjegyzéseket tettek, vagy szomorúan néztek, és láttam az ablakokat, ahogy egymás után behúzódtak a fejek, és leereszkedtek a redőnyök.”

A csendőrök végül Horthy utasítására elengedtek mindenkit, de a kisfiúba egy életre beleivódott a kép, ahogy édesanyjával együtt reszketve várják, hogy bevagonírozzák őket. A gyermeki kiszolgáltatottság, meg nem értettség, a veszély, a felnőttek (és szinte az egész társadalom) közönye minden bizonnyal hozzájárult későbbi pályaválasztásához. „Mintha 1944 az idegrendszeremben kitörölhetetlen lenyomatot hagyott volna” – vallotta később.

A neve miatt nem vették fel az egyetemre

Ranschburg Jenőt elsőre a származása és a neve miatt nem vették fel egyetemre. Az ötvenes évek elején kommunista ideológiai berkekben a pszichológia mostohagyereknek számított; névrokona, dr. Ranschburg Pál pedig az 1900-as évek elejétől kezdve 1945-ben bekövetkezett haláláig nemzetközi hírű ideg- és elmegyógyász volt. Ekkor hivatali állást vállalt, majd három évvel később, 1957-ben jelentkezett a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára. Itt is mindenki Ranschburg Pál rokonának hitte, végül a névazonosság miatt annyi hátrány érte az 1950-es években, hogy komolyan elgondolkodott a névváltoztatáson. Erre nem került sor: az államvizsgát követően elvégezte az ELTE pszichológia-magyar szakát, majd a 60-as évek elején előbb Velencén, később Budapesten lett gyógypedagógiai tanár. Innen került az MTA – egyébként dr. Ranschburg Pál által alapított – Pszichológiai Intézetébe, majd 1974-től kezdve a televízió képernyőjén keresztül országos ismertségre tett szert.

Nemcsak a pszichológia, hanem az irodalom is vonzotta, erről gyermekversei tanúskodnak. „Én csak kerestem, hogy ki vagyok én, mi vagyok én, és azt hiszem, hogy a gyermeklélektanban megtaláltam azt, ami az irodalmi érdeklődésemet táplálta, és ami összekapcsolja a mostani tevékenységemet a tizennyolc éves kori írói ambícióimmal” – vallotta. Mestereinek Mérei Ferencet, Binét Ágnest és Radnai Bélát tartotta. Pszichológiai hitvallását, saját szavaival, talán így foglalhatnánk össze: „Az emberben benne van az, amivé lesz, és az én feladatom az, ami nem könnyű, hogy segítsek neki kibontani saját magát.” (Borítókép: Wikimedia Commons)

Ha szívesen megismernéd egy másik gyermekpszichológus élettörténetét is, ezt a cikket ajánljuk.